"Babeş-Bolyai" Tudományegyetem
Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
 
Réti Kinga-Eszter
Babeş-Bolyai Tudományegyetem
Történelem és Filozófia Kar
Mesterképző
Az eutanázia helye Heidegger filozófiájában
Kulcsfogalmak: eutanázia; Heidegger,M.; tulajdonképpeni és nem tulajdonképpeni halálhoz viszonyuló lét; a halál mint lehetőség
 
Eutanázia, szenvedés, halál... olyan kérdések, melyekkel a mindennapi sürgés-forgás közepette az egészséges, "átlagos" ember (mi magunkat is beleszámítva?!) - a délutáni rémhíradó és egy-két temetési ceremónia megemésztését leszámítva - nem szívesen foglalkozik. Ha épp az eutanázia kérdését vitatják, mondjuk egy hétköznapi televíziós kerekasztal beszélgetésen, akkor a maximum, amit ki tud csavarni magából, megreked a "Hát igen, nehéz kérdés…", vagy a "Szegény ember…" típusú sóhajtások szintjén. De aki majd 30 éve mozdulatlanul fekszik, annak mindenféle "De hát az élet szép…miért akarod megölni magad?" jellegű szofisztika egyszerűen cinikusnak és szemtelennek tűnik, érthető módon. Pedig mi csak vigasztalni, felvidítani, vagy inkább csak kioktatni (?) szeretnénk őt az élet igazi mibenléte felől. Holott ez csupán "középszerű lelkiismeretünknek" a jele - mondja Ramón Sampedro, Alejandro Amenábar Belső tenger (Mar adentro) című filmjében.

Több mint egy évszázad telt el azóta, hogy Kierkegaard, Schopenhauer, Nietzsche, leginkább pedig Heidegger, megpróbálták "kijózanítani" az európai társadalmat mintegy kétezer éves "csipkerózsika álmából-álmunkból", avagy "létfeledettségünkből", úgy tűnik azonban, mindmáig sikertelenül. Hiszen a heideggeri Akárki örökösei tulajdonképpen, erősen általánosítva, de mi magunk vagyunk1, akik - halljuk az oly sokat emlegetett kritikát -, sokat dolgozunk, mirelit spenótot eszünk és keveset mozgunk, kikapcsolódásképpen pedig pszichológushoz vagy "wellness hétvégé"-re járunk. Önmagunkkal, a lelkiismeretünkkel, a saját halandóságunkkal nincs időnk foglalkozni, jóllehet nem is nagyon akarunk. Schopenhauer-nak kétségtelenül igaza van, amikor azt mondja, hogy a modern világban már nem az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e fennmaradni, hanem az, hogy képesek vagyunk-e meghalni?2

Az orvostudomány és a technológia fejlődésének köszönhetően az emberek várható életkora ugyan jelentősen meghosszabbodott, de ezzel együtt elindultak olyan természetellenes, elidegenült folyamatok is, melyeknek következménye az, hogy az ember méltatlanná válik a halálára. Gondolunk itt az olyan, főként az idős embereket érintő krónikus, hosszan tartó, evolutív-degeneratív betegségekre, amelyek elviselhetetlenné és méltatlanná teszik az emberi életet.3 Ezek a betegségek ugyanis - még a nagyon fejlett fájdalomcsillapítás mellet is -, iszonyú fájdalmakkal és szenvedéssel járnak, előbb vagy utóbb pedig mindenfajta orvosi beavatkozás ellenére elkerülhetetlenül a halált okozzák. Felmerül tehát a kérdés, hogy fizikailag, de főleg emberileg, meddig lehet elviselni a fájdalmat, és az ezzel járó lelki szenvedést? Az orvosok véleménye szerint a fájdalomküszöb kortól és nemtől függetlenül mindenkinél azonos, a fájdalommal szembeni magatartást és toleranciát azonban kulturális, erkölcsi és pszichológiai tényezők is befolyásolják.

A különböző kultúrák a kornak, a nemnek és az egyén társadalmi pozíciójának megfelelően különböző normákat állítanak fel a fájdalommal szembeni magatartás számára.4 Elképesztő, hogy az embernek még a halála órájában is meg kell felelnie az ún. társadalmi "elvárásoknak". Temetések, gyászszertartások alkalmával például nem ritkán hallunk olyan megjegyzéseket, mint "Az utolsó percig türelemmel és méltósággal viselte szenvedéseit...". Társadalmi normák ide vagy oda, mégiscsak kegyetlen és embertelen dolog elvárni egy haldokló embertől, hogy felemelt fővel, bátran viselje el a rá mért szenvedést. Ezzel már Jób is tisztában volt, amikor az okoskodó barátaival szemben kitartott a maga, nagyon is emberi igaza mellett. Gerald L. Higgins szerint "[a] szenvedés elidegenedés, diszkrimináció és megbélyegzettség, amely lassan megfosztja az embert képességeitől, és autonómiájának fokozatos csökkenésével demoralizálja az egyént. Sok minden, amit eddig tett, hasztalannak és értelmetlennek tűnik."5 Polcz Alaine, kolozsvári származású pszichológus, tanatológus szerint "[a] fájdalom egy bizonyos fokon túl rombolja a személyiséget. Pusztítja a lelket és a testet. A döntési helyzetekben újra meg újra feltettem magamnak a kérdést: a gyöngeségemet jelzi, hogy nem tudom nézni az iszonyatos szenvedést, s azért szavazok a morfium fokozott használatára?".6

A legtöbb gyógyíthatatlan beteg számára az iszonyatos fájdalmaktól és szenvedéstől való megszabadulást egyedül az öngyilkosság jelentheti, sokan azonban állapotuk miatt ezt nem tudják megtenni, így - ha van rá lehetőség -, inkább az orvosi eutanázia mellett döntenek. Az eutanázia fogalma konkrétan azt jelenti, hogy az orvos a páciens érdekében halálba segíti a gyógyíthatatlan beteget.7 Formái szerint beszélhetünk önkéntes és nem önkéntes (kényszereutanázia), aktív és passzív eutanáziáról. Az önkéntes eutanázia értelemszerűen a beteg beleegyezésével történik, míg a nem önkéntes, vagy a kényszereutanáziát a beteg vagy a hozzátartozók megkérdezése nélkül hajtják végre. Az eutanáziának ez utóbbi - egyébként ma is használatos - formáját a legelszántabb eutanázia-pártiak is egyértelműen elutasítják.

Az aktív eutanázia (más néven kegyelemből, szánalomból történő halálba segítés) során az orvos a beteg -, ez utóbbi ítélőképességének hiányában a hozzátartozók - kifejezett kérésére valamilyen orvosi beavatkozással (leggyakrabban halálos anyagot tartalmazó injekció beadásával) véget vet a betegség végső stádiumában lévő gyógyíthatatlan beteg életének. Passzív eutanáziáról akkor beszélünk, ha az orvos ugyancsak a beteg vagy a hozzátartozók kérésére, azáltal, hogy nem éleszti újra, megszünteti, ill. el sem kezdi az életet meghosszabbító kezeléseket, meghalni hagyja a beteget.

A passzív eutanázia egy másik lehetséges formája a gyógyíthatatlan beteg öngyilkosságában való orvosi segítségnyújtás, amikor az orvos felírja, vagy a beteg elérhető közelébe helyezi a gyógyszert vagy mérget, amit a beteg önkezűleg vesz be.8 Ez a fajta fogalmi differenciáltság azonban korántsem jellemző minden országra. Míg ugyanis a Magyar Orvosi Kamara határozottan elkülöníti az aktív eutanáziát a passzív eutanáziától, addig Hollandiában például, ahol immáron 30 éve szigorú ellenőrzés mellett, törvényesen gyakorolják az eutanáziát, a Holland Királyi Orvosi Társaság nem tesz különbséget az aktív eutanázia és az öngyilkosságban való segítségnyújtás között, azon az alapon, hogy a szándék mindkét esetben ugyanaz: a haldokló beteg életének a megszakítása.9 Blasszauer Béla Jans, J. TLS vs. AS (Termination of Life Support - Assisted Suicide) című írására hivatkozva úgy véli, hogy a passzív eutanázia fogalma nem egyéb, mint a saját lelkiismeretünk megnyugtatgatását elősegítő önámítás. Amikor ugyanis az orvos az agresszív fájdalomcsillapítás, vagy a táplálék és a folyadék megvonása mellett dönt, lényegében ugyanúgy aktív eutanáziát hajt végre. Ennek ellenére a passzív eutanáziát a közvélemény "erkölcsileg" elfogadható(bb)nak tartja, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy az aktív eutanázia fogalma a köztudatban gyakorta a gyilkosság, az emberölés (l. mercy killing) képzetével társul, és így szükségképpen erőteljesebb érzelmi reakciókat vált ki.

Mint minden társadalmi tabu-nak számító kérdésben, a közvélemény ez esetben is megoszlik: van, aki az eutanázia bármilyen formáját elveti, van, aki csak a passzív, vagy az aktív eutanáziával ért egyet, van, aki bármilyen formájával egyetért, és van, aki tartózkodik. Az aktív eutanázia ellenzői gyakran hivatkoznak arra az állításra, miszerint "ahol élet van, ott remény is van", ezzel szemben az aktív eutanázia támogatói úgy vélik - és ebben a kérdésben valószínűleg nekik van igazuk -, hogy a gyors, hirtelen halálba segítés humánusabb, mint a hosszantartó éhhalál, amelyet a mesterséges táplálék beszüntetése, vagy el sem kezdése okozna.10

Akik az eutanázia ellen vannak, azok rendszerint morális, vallási, jogi, vagy deontológiai szabályokra hivatkoznak, ezért az alábbiakban mi is kitérünk röviden az eutanázia ezen aspektusainak a felvázolására.

Tudvalevő, hogy a korai kereszténység úgy a szenvedést, mint a halált a földi életben elkövetett bűnökért járó isteni büntetésnek, vezeklésnek, bűnhődésnek tekintette, s való, hogy sok esetben mind a mai napig ezt a nézetet vallja. Az eutanáziával kapcsolatos vitákat azonban nem szabad úgy beállítani, mintha azok kizárólag a világi és az egyházi etika között zajlanának, mivel a különböző vallások más és másként vélekednek az eutanáziáról, nem beszélve arról, hogy sok esetben maguk az. "álláspontok" is meglehetősen ellenmondásosak, vagy egyszerűen csak őszintétlenek. Míg a katolikus egyház radikálisan elítéli az eutanáziát, - bár a passzív eutanáziával sok esetben hallgatólagosan egyetért -,11 addig a protestantizmus nyilvánosan egyetért azzal, hogy a visszafordíthatatlanul súlyos betegek esetében pusztán azért, mert a technikai feltételek adottak, nem szabad erőfeszítéseket tenni az élet minden áron való meghosszabbítására.

Paradoxon, hogy bár a zsidó törvény tiltja az élet mesterséges meghosszabbítását a betegség utolsó stádiumában, a legtöbb rabbi az eutanázia bármilyen formáját elutasítja. Az iszlám álláspontja világos és egyértelmű: a halált csakis és kizárólag Allah irányítja. A hinduizmus elítéli az öngyilkosságot, mivel sérti az élet szentségét, de egyetért az olyan beavatkozások megszüntetésével, amelyek már csak a szenvedést okozzák, és ellentétben állnak az élet természetes rendjével. A buddhizmus a végstádiumban lévő betegek esetében az eutanáziával szemben a speciális kórházakat (hospice) részesíti előnyben, azonban kifejezetten elutasítja a komatózus állapotban beállt halált, mivel a buddhista tanok szerint a következő életbe való átlépésnek feltétele a világos gondolkodás, a tiszta szellemi erő megléte.12

Az eutanázia ugyanakkor számos jogi kérdést vet fel arra vonatkozólag, hogy ki az, aki adott esetben dönt a beteg sorsa felől. Ha a beteg szellemi képességeinek teljes birtokában van, akkor a döntés egyedül őt illeti meg. Mitévők legyünk azonban akkor, ha a betegnek betegsége természeténél fogva (pl. kóma, perzisztáló vegetatív állapot stb.) nem áll módjában önmaga felett rendelkezni? Ki dönthet ilyen esetben? Az orvos? A hozzátartozók? Kétségtelen, hogy a napjainkban immár széles körben elterjedt gyakorlat, az ún. előre elkészített élő végakarat nagymértékben megkönnyítheti a jogi eljárásokat. De mi történik akkor - kérdezhetnénk -, ha a beteg nem készített végakaratot? Számos országban törvény létezik arra nézve, hogy ilyen esetben milyen sorrend és milyen szempontok szerint választják ki azt a személyt, aki a beteg gondolkodásának, értékrendjének, kívánságának ismeretében megfelelően képes dönteni. Ha a beteg értékrendjéről, óhajáról semmilyen döntés nem áll rendelkezésre, akkor a képviselő az objektív orvosi adatok ismeretében, a beteg közösségének értékrendje szerint fog dönteni.13

Nem utolsó sorban pedig, az eutanázia kérdése számos deontológiai vitát von maga után. Gondolunk itt a híres hippokratészi esküre, amelyet az eutanázia ellenzők a maguk álláspontját alátámasztandó, rendszerint félremagyaráznak. Mint ismeretes, az eutanáziát ellenzők a leggyakrabban a következő mondatra hivatkoznak: "És halált okozó szert nem fogok senkinek sem kiszolgáltatni, még kérésre sem, sőt ilyenféle tanácsot sem fogok adni".14 Ludwig Edelstein, német származású amerikai kutató szerint a tiltás valójában nem a gyógyíthatatlan betegek életének a kioltására, hanem az öngyilkosságban való részvételre vonatkozik, nem véletlenül, hiszen az ókori Görögországban - szokás szerint - a fájdalommal járó halál elől sokan inkább az önkéntes halált választották.15

Amikor az eutanáziával kapcsolatban nyilvánítunk "véleményt", többnyire morális, vallási, jogi, deontológiai stb. szempontok figyelembe vételével, azokat mérlegelve, jutunk ilyen vagy olyan álláspontra. De az, hogy "kívülállóként" adott esetben mit gondolunk az eutanáziáról "általában", közvetett módon sok mindent elárul arról, hogy mit gondolunk a halálról "általában", és így szükségképpen arról is, hogy mit gondolunk, ill. hogyan viszonyulunk a saját halálunkhoz. Ha az eutanáziát támogatókat, ill. az eutanáziát ellenzőket heideggeri terminusokkal kellene leírnunk, akkor erősen egyszerűsítve, de elmondhatjuk, hogy azok, akik, ha nem is foglalnak állást az eutanázia helyességét vagy nem helyességét illetően, de legalábbis úgy vélik, hogy a betegnek joga van az önrendelkezéshez, azok valószínűleg közelebb állnak a heideggeri tulajdonképpeni létmódhoz, mint azok, akik az élet szentségére hivatkozva a minden áron való életben tartás mellett döntenek. Mit jelent azonban a tulajdonképpeni létmód?

Heidegger azt mondja, hogy a tulajdonképpeni lét egzisztenciálisan (formálisan) a halálhoz viszonyuló tulajdonképpeni lét lehetőségén alapul, ami azonban, "tulajdonképpen" a jelenvalólét egy egzisztens (gyakorlati-tartalmi) lehetőségét jelenti. Ez az egzisztens lehetőség azonban a halálhoz viszonyuló lét által nyeri el egzisztens meghatározottságát.16 Ami elsőként kitűnik az, hogy Heidegger nem "a halál"-ról beszél, hanem halálhoz viszonyuló létről. Nem a halálról mint olyanról van szó tehát, "általában", Heidegger nem annak a szubsztanciáját, mibenlétét kívánja meghatározni, a halál egzisztenciális elemzése annak a tisztázása, hogy az emberi létezés felől nézve mit jelent a halál az emberi létezés számára. Aki tehát abban a reményben olvassa Heideggert, hogy a halál metafizikájáról vagy a halál utáni létről tud majd meg valamit, az, akárcsak A. Sternberg, félreérti őt. Ez utóbbi ugyanis a Lét és idő vonatkozásában csalódottan írja, hogy itt már nem is a halálról van szó objektíve, mivel a halál teljes egészében felszívódott a halálhoz viszonyuló létben.17 Hogy a halál-"ról" szóló egzisztenciális elemzések nem "a halál"-ról szólnak, azt maga Heidegger is leszögezi a Lét és idő-ben: "[...] a halál analízise annyiban tisztán "e világi" marad, amennyiben a fenomént csupán abból a szempontból interpretálja, hogy az hogyan gyökerezik a jelenvalólétben mindenkori jelenvalólét létlehetőségeként. [...] A halál e világi ontológiai interpretációja megelőz minden ontikus-túlvilági spekulációt. [...] a halál egzisztenciális analízisének körén kívül áll az is, amit előszeretettel a "halál metafizikája" címszó alatt tárgyalnak. Az a kérdés, hogy hogyan és mikor "került" a halál a "világba", hogy miféle "értelme" lehet és kell hogy legyen a halálnak mint a létezők mindenségében található rossznak [Übel] és szenvedésnek, szükségképpen előfeltételezi nem csupán a halál létjellegének megértését, hanem a létezők mindenségének ontológiáját is a maga egészében, s különösképpen a rossz és a negativitás általában vett ontológiai tisztázását."18

A halál elemzése egyrészt fenomenológiai, amennyiben az alap, az eredet feltárását segíti elő, azzal a céllal, hogy maga a dolog, ez esetben a halál, minden metafizikai, teológiai, filozófiai lerakódástól megszabadulva láthassék,19 másrészt hermeneutikai, amennyiben nem a halált magát, hanem a halál értelmét keresi, végül pedig teljes egészében ontológiai, amennyiben a halál értelmére vonatkozó kérdés tulajdonképpen a lét értelmére vonatkozó kérdést célozza. Ez a halál ugyanis a halálból kiindulva "visszafelé hat" az életben, így önmagában nem, hanem csakis az emberi létezésre vonatkoztatottan van értelme.20 Hogy a halál felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, Heidegger szerint már az elfedési stratégiák területéhez tartozik. A halál az emberi értelem számára felfogható, ez a fajta megértés azonban nem ismeretelméleti jellegű - nem úgy értünk meg valamit, hogy "rábámulunk" és keressük az "értelmét" -, hanem lényegében egy egzisztenciális aktus, amely révén szembenézünk azzal, amit már mindig is értünk. Eredendő létmegértéssel és eredendő halálmegértéssel rendelkezünk, ezt azonban az Akárki nyomasztása alatt hajlamosak vagyunk elfedni.21

A halálhoz viszonyuló lét egzisztenciális-ontológiai struktúráját úgy érthetjük meg a leginkább, ha a jelenvalólét alapszerkezetéből kiindulva szemügyre vesszük az Akárki nem tulajdonképpeni mindennapi létmódját, amely kézzelfoghatóan a halálhoz viszonyuló elfedő és a halál elől kitérő létben ragadható meg. Heidegger szerint a jelenvalólét alapszerkezete a gond, melynek jelentése: "önmagát-előző-már-(a világban)-benne-lét mint a (világon belül) utunkba kerülő létezőhöz-kötött lét".22 A jelenvalólét létjellemzői tehát: "az önmagát-előzésben az egzisztencia, a már-valamiben-létben a fakticitás, a valamihez-kötött-létben a hanyatlás".23 A husserli tudati intencionalitást Heidegger a jelenvalólét gond-szerkezetének alapján állandó kinnlevőséggé, ek-szisztenciává változtatja át. Ennek lényege, hogy a jelenvalólét "tulajdonképpen" sosincs önmagánál, mivel a mindennapi gondoskodásban, tevés-vevésben már mindig a tárgyaknál, vagy az Akárkinél, vagyis kint, "önmagán kívül" van. Azért tud megfeledkezni magáról, mert már eleve beleolvadt az Akárki nem tulajdonképpeni, hiteltelen létmódjába.

Nem tulajdonképpeninek lenni azt jelenti: a halálhoz nem tulajdonképpeni, vagyis hiteltelen módon viszonyulni. Hiteltelen módon viszonyulni a halálhoz pedig azt jelenti: a halál elől kitérni, menekülni. Az Akárki, vagyis a "tömeg", az emberek "nagy része" többnyire úgy tér ki a halál elől, hogy azt az élet végén bekövetkező "eseménnyé", megkérdőjelezhetetlen, valóságos ténnyé változtatván, elfedi annak a bizonyos és egyszerre meghatározatlan voltát, vagyis a lehetőség-jellegét, ezzel együtt pedig a meghaladhatatlanságát, sajátos enyém-valóságát és vonatkozásnélküliségét. Az Akárki bizonyos a halál ténye felől, de nem bizonyos a saját halála felől, vélekedése szerint ugyanis a halál egyszer majd minden bizonnyal bekövetkezik (ez kétségtelen, de Heidegger szerint nem ez a kérdés), minket azonban egyelőre még nem érint. "Az ember meghal" - mondja, de ez az ember sohasem éppen én vagyok, hanem valaki más, vagyis a Senki, vagy az Akárki. Illetve, lehet hogy én (is) meghalok, de majd valamikor, ha lehetséges, akkor minél később. Ha a halálnak megszüntetjük a meghatározatlanságát, akkor voltaképpen megszüntetjük az állandó lehetőség-jellegét, vagyis (tudatosan!) megfeledkezünk arról, hogy a halál minden pillanatban lehetséges, hogy állandóan "küszöbön áll".24 Ha így teszünk, akkor természetesen ugyanúgy meghalunk majd, csak éppen nem mindegy, hogy hogyan. (a "hogyan" alatt itt most nem az elhalálozás konkrét, ontikus módozataira gondolunk, ti. arra, hogy balesetben, vagy betegségben halunk-e meg). Hiszen úgy is meg lehet halni, hogy az életünk abbamarad, úgymond "félbe marad" (amikor ezt mondjuk, nem feltétlenül olyasfélékre gondolunk, hogy esetleg úgy halunk meg, hogy nem lett gyerekünk, nem értünk el egy bizonyos társadalmi pozíciót, nem kértünk bocsánatot egy bizonyos tettünkért, bár az "ilyenek", és még sok minden más, kétségtelenül hozzátartoznak ahhoz, amit a "társadalom", a "közfelfogás", de akár mi magunk is, teljes életnek tartunk), és úgy is, hogy az életünk egészként, beteljesülve fejeződik be. Az Akárki élete a halállal szükségképpen abbamarad, éppen azért, mert sohasem gondolta komolyan a saját halálát, a saját halálának a "valóságosságát".

Ha az Akárki egy elszigetelt eset lenne, nem is jelentene komolyabb problémát, de mivel ez az Akárki lassan Mindenki, igenis fontos lehet számunkra, jelenvalóléteknek vele foglalkozni. Hiszen a nyilvánosság számára "már "a halálra való gondolás" is a jelenvalólét gyáva félelmének, bizonytalanságának és a világtól való vészterhes menekülésének számít. Az akárki nem engedi, hogy bátran vállaljuk a haláltól való szorongást".25 Magyarán, a társadalom nem honorálja a túlzott önreflexiót, nem beszélve arról, hogy már a halálra való gondolás puszta lehetőségét is valamifajta rendellenes, "nem normális" dolognak minősíti. Ez az Akárki egyszerűen nem engedi, hogy a lelkiismeretünk hívására hallgassunk, hogy felvállaljuk a világba-, és a semmiségbe-belevetettségünket, valamint az ebből fakadó soha meg nem fogyatkozó és soha nem növekvő, eredendő és állandó bűnös-létünket. Márpedig a lelkiismerettel-bírni-akarás, a halálhoz előrefutó hagyáson alapuló elhatározottság, avagy önnön halálunknak, végességünknek a tudatosítása és tudatos felvállalása elengedhetetlen feltételei a hiteles, szabad, mindenekelőtt pedig a véges emberi létezésnek.26 De hát hogyan tehet szabaddá a halál? Hiszen ez képtelenség! - mondhatnánk. A halál, mint az élet végéhez csatolt, biológiai "esemény" önmagában valóban nem tehet szabaddá, de a halálhoz viszonyuló tulajdonképpeni lét igen. Ugyanis mindaddig, amíg a halált az életünknek, lehetőségeinknek igazságtalanul nekirontó, könyörtelen gyilkosnak tekintjük, foglyai maradunk a világnak, és soha sem fogunk tudni "meghalni", legalábbis nem a heideggeri értelemben. Az, hogy a végsőkig kitartunk haldokló, szenvedő, épp hogy létező embertársaink mesterséges, és így szükségképpen emberhez méltatlan életben tartása mellett, lehetséges, hogy a meghalni nem tudásunkról, vagy inkább a meghalni nem akarásunkról árulkodik. Mivel nem ruházhatjuk át másra - hiszen a halál a legsajátabb, és egyben a legmagányosabb vonatkozásnélküli lehetőség, amit mindannyiunknak egyes egyedül kell önmagunkra vállalnunk -, inkább elodázzuk, vagy egyszerűen nem veszünk tudomást róla.

A halálhoz viszonyuló tulajdonképpeni lét egzisztenciális-ontológiai előfeltétele tehát a lelkiismerettel-bírni-akarás, valamint a halált előlegző, előrefutó elhatározottság, a jelenvalólét ontológiai-egzisztenciális tulajdonképpeni egész-lenni tudása azonban - Heidegger szerint - mindaddig csupán "fantasztikus vállalkozás" marad, amíg ki nem mutatjuk ennek a tulajdonképpeni egész lenni-tudás-nak az ontikus-egzisztens lehetőségfeltételeit. Az előrefutó, a halált előlegző elhatározottság formális-ontológiai követelményei így (a halál-fejezeten kívül!) egzisztens tartalommal töltődnek fel: a halálhoz való tulajdonképpeni viszonyulás gyakorlati-tartalmi szinten, vagyis egzisztensen, azt jelenti, hogy a halált nem szabad se többre, se kevesebbre becsülnünk annál, mint ami, annak kell vennünk, ami valójában. Tudomásul kell vennünk, hogy a halál úr az egzisztencia felett, de tudnunk kell azt is, hogy nincs bénító hatással rá, ellenkezőleg, éppen hogy életformáló és nevelő27 erővel bír. Mindenféle, a legyőzésére, megsemmisítésére tett kísérlet, merő illúzió, de ez még nem jelenti azt, hogy pesszimistákká, csüggedtekké kell válnunk vele szemben. A vele szemben támasztott követelmény a mértéktartás, és a józanság.28

A heideggeri halálfelfogás csak úgy hozható összefüggésbe az eutanázia kérdésével, ha az eutanáziát nem tekintjük öngyilkosságnak, vagy gyilkosságnak. Egyértelmű, hogy az eutanázia nem azonosítható az öngyilkossággal, hiszen itt nem az ún. élet felelőssége elől menekülő egészséges emberről van szó, hanem olyan súlyos, gyógyíthatatlan betegekről, akik emberhez méltatlan állapotuk miatt, ha tudatuknál vannak, annál jobban szenvednek. Továbbá, olyan haldokló betegekről, akiknek az életét már csak mesterséges orvosi módszerekkel - csövekkel, drótokkal, erős fájdalomcsillapítókkal, kábítószerekkel stb. - lehet fenntartani. Nem utolsó sorban pedig olyan emberekről, mint Ramón Sampedro, aki egy baleset következtében teljesen lebénulva, szellemi képességeinek teljében közel 30 évig feküdt mozdulatlanul az ágyban, mígnem barátainak a segítségével sikerült véget vetnie életének.

Az előrefutó, előlegző megtévesztő jelzők ellenére, Heideggernél szó sincs öngyilkosságról, elméleti szinten sem. "[A] [...] halálhoz viszonyuló létet nyilvánvalóan nem-jellemezheti a saját megvalósulásáról gondoskodó, arra törekvő lét. Először is, a halál lehetségesként nem valami lehetséges kézhezálló vagy kéznéllevő, hanem a jelenvalólét létlehetősége. Ennek a lehetségesnek a megvalósulásáról való gondoskodásnak pedig azt kellene jelentenie, hogy előidézzünk elhunyásunkat. Ezzel azonban a jelenvalólét éppenséggel kihúzná a talajt egy egzisztáló, halálhoz viszonyuló lét alól."29 Bármiféle, a halál hogyan-jára és mikor-jára irányuló töprengő, mérlegelő gondolat gyengíti a halál lehetőség-jellegét, amennyiben "szeretné kiszámíthatóvá tenni, s így rendelkezni felette". Akkor - kérdezhetnénk -, nem-e hiteltelen mégis az eutanáziát kérő embernek a halálhoz való viszonyulása, hiszen ő ténylegesen ki is számítja, hogy konkrétan hogyan, milyen körülmények között, legfőképpen pedig mikor fog meghalni.

A válaszunk erre a kérdésre nemleges, mivel az eutanáziát kérők többsége - ha az orvostudomány nem rendelkezne a fejlett technológia eszközeivel - már régen halott lenne. Természetesen nem arról van szó, hogy inkább szeretnénk fejlett technológia nélkül lenni, hiszen az orvostudománynak és a technológiának köszönhetően számos, korábban gyógyíthatatlannak tartott betegség mára gyógyíthatónak bizonyult. Az orvostudománynak azonban, ha az orvosi és technikai eszközök már nem biztosítják a gyógyulást, és pusztán az élet művi fenntartását szolgálják, felelősségteljesen kell(ene) igénybe vennie ezeket a technikai eszközöket. Ezzel kapcsolatban Hans Jonas filozófus így ír 1978-ban: "Úgy érzem, hogy az orvostudománynak a teljes életet kell szem előtt tartania. Kötelessége az, hogy az élet lángját égve tartsa, nem pedig annak a parazsát pislákoltassa".30

Ami az eutanáziát végrehajtók cselekvését illeti, az eutanázia mindig kifejezett, írásban rögzített, többször is megismételt kérésre történik, és akkor is csak abban az esetben, ha a gyógyulásra immáron semmilyen ésszerű kilátás nincs, így az eutanáziát végrehajtók semmi esetre sem követnek el gyilkosságot. 1990-ben a holland kormány létrehozott egy bizottságot az eutanáziával kapcsolatos orvosi döntések megvizsgálására. Mint kiderült, az orvosok az összes eutanázia, ill. öngyilkosságban való segítés iránti kérésnek a kétharmadát elutasították, mert szakmailag más megoldásokat is láttak. A bizottság így arra a következtetésre jutott, hogy az orvosok nem egyszerűen a betegek akaratának a megvalósítói, hanem felelősségtudattal bíró személyek.31

Heidegger szerint tehát a halálhoz viszonyuló létnek "úgy kell viszonyulnia a halálhoz, hogy az ebben a létben és e lét számára mint lehetőség mutatkozzék meg". Ezt nagyon fontos hangsúlyoznunk. A halálnak csak úgy van értelme az emberi létezés számára, ha nem szükségszerűségként, hanem bármelyik pillanatban lehetséges lehetőségként fogjuk fel. Hiszen csak a halál számára való szabaddá válásban válnak érthetővé és választhatóvá az élet más, faktikus lehetőségei.32

Heideggernek ugyanakkor az eutanázia-kérdésben is van mondanivalója: adjuk meg a tiszteletet a halálnak, főként pedig az életnek (!), és ne áltassuk magunkat. Egy szenvedő, gyógyíthatatlan beteg számára a halál rosszat már nem tud tenni, a halál csak annak tud rosszat tenni, aki egy életen át egész létezését elmulasztotta azáltal, hogy minden létlehetőségét elhalogatta, abban az illuzórikus reményben, hogy a halál csak majd később jön. Ami a heideggeri halálfelfogást az eutanázia kapcsolatát illeti, tisztában kell lennünk azzal, hogy a Heidegger által felvázolt egzisztenciális-ontológiai struktúra nem alkalmazható egyetemesen - ahogyan azt Heidegger gondolja33 -, a világ minden részén, mivel - írja Csejtei Dezső - ez a struktúra "maga is csak egy kultúrspecifikus képződmény, a nyugati ember eredendően egologikus világlátásának folyománya".34 Amikor tehát eutanáziáról van szó, akkor tisztelnünk kell azoknak a döntését, akik a jelenlegi és a jövőbeni állapotukat illetően teljes szakmai felvilágosítást kérnek, és azokat, akik ezután eutanáziát kérnek, de azokat is tisztelnünk kell, akik vallási vagy valamilyen más megfontolásból nem óhajtanak felvilágosítást, a gyors és jó halál helyett pedig inkább a hosszantartó szenvedést vállalják, akkor is, ha számunkra e döntésük megbotránkoztatónak és értelmetlennek tűnik. A másik mássága iránt tisztelet ugyanis a legnagyobb kihívás mindannyiunk számára.

Könyvészet:

Ahol szabad, több ezren kérik a kegyes halált évente. Magyar Hírlap. 2002. 11. 18. http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=58837
CSEJTEI Dezső: Filozófiai metszetek a halálról. Pallas Stúdió - Attraktor, Budapest, 2002.
DR. Blasszauer Béla: Eutanázia. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1997.
HEIDEGGER, M.: Lét és idő. Osiris, Budapest, 2001.
KIRÁLY V. István: Az eutanázia, avagy a méltóság(á)hoz segített halál. In: Veress Károly, Gál László szerk.: A határok átjárhatóságáról. Presa Universitară Clujeană, 2006.
NYCZ, R.: A dekonstruktivizmus az irodalomelméletben. Kalligram. 1994. 4.


Jegyzetek:
1 Vö. Csejtei Dezső: Filozófiai metszetek a halálról. Pallas Stúdió - Attraktor, Budapest, 2002, 255. back
2 Vö. Uo. 183. back
3 Vö. Király V. István: Az eutanázia, avagy a méltóság(á)hoz segített halál. In: Veress Károly, Gál László szerk.: A határok átjárhatóságáról. Presa Universitară Clujeană, 2006, 253. Lásd még Csejtei: I.m. 183. back
4 Vö. Dr. Blasszauer Béla: Eutanázia. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 1997, 139. back
5 Uo. 145. back
6 Uo. 125. back
7 Vö. Ahol szabad, több ezren kérik a kegyes halált évente. Magyar Hírlap. 2002. 11. 18. http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=58837 back
8 Vö. Blasszauer: I.m. 37-38. back
9 Vö. Ahol szabad, több ezren kérik a kegyes halált évente. Magyar Hírlap. 2002. 11. 18. http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=58837. Lásd még Blasszauer: I.m. 67 back
10 Vö. Blasszauer: I.m. 41. back
11 II. János Pál pápa az Evangelium Vitae kezdetű enciklikájában (1995) azt írja, hogy "minden, ami az élet ellen irányul: az emberölés bármely formája, a népirtás, az abortusz, az eutanázia és a szándékos öngyilkosság [...] szégyenletes gaztettek, s miközben tönkreteszik az emberi civilizációt, inkább az elkövetőiket szennyezik be, mint azokat, akik elszenvedik a jogtalanságokat, és a legnagyobb mértékben ellenkeznek a Teremtő dicsőségével" [Blasszauer: I.m. 113-114.], az orvosi beavatkozások közötti különbségről azonban ugyanitt a következőket írja: "A rendkívüli aránytalan beavatkozásokról való lemondás nem azonos az öngyilkossággal vagy az eutanáziával.". [Uo. 119.] II. Pius pápa álláspontjára egy kanadai orvosteológus beszámolójából következtethetünk: "[…] mindent meg kel tennünk betegünk meggyógyításáért és fájdalmainak, szenvedésének csillapításáért, biztosítanunk kell, hogy ne éhezzen és ne szomjazzon, de nem kötelességünk "heroikus beavatkozásokat" végeznünk, hogy meghosszabbítsuk az életet, amelyet már nem lehet méltósággal élni.". [Uo. 114.] back
12 Vö. Uo. 126-129. back
13 Uo. 50-52. back
14 Uo. 105. back
15 Uo. 105. back
16 Vö. Heidegger, M.: Lét és idő. Osiris, Budapest, 2001, 272-273. Lásd még Uo. 302. back
17 Vö. Csejtei: I.m. 200. back
18 Heidegger: I.m. 288. back
19 Derrida dekonstrukció fogalma a heideggeri destrukció fogalomból ered, melynek lényege az elfedett fundamentális struktúrának a felfedésével kapcsolatos. A dekonstrukció Derridánál nem rombolás, ahogyan a destrukció sem az Heideggernél, hanem egyfajta archeológiai vagy pszichanalitikai tevékenység, melynek során felfedjük a szöveg rétegeiben leülepedett, elfelejtett vagy elfojtott jelentéstartalmakat. A dekonstruktív művelet előnye, hogy nemcsak magát a dolgot, hanem a leülepedett rétegeket (avagy a gadameri elő-ítéleteket) is láthatóvá teszi. A Grammatológia végső változatában Derrida a de-szedimentáció fogalmat is használja, amely a husserli szedimentáció (leülepedés, lerakódás) fogalomból ered. Vö. Nycz, R.: A dekonstruktivizmus az irodalomelméletben. Kalligram. 1994. 4. 22. back
20 Vö. Csejtei: I.m. 254. back
21 Vö. Heidegger: I.m. 202-205. back
22 Uo. 290. back
23 Uo. 50- back
24 Vö. Uo. 296-300. back
25 Uo. 295 back
26 Vö. Uo. 310-359. back
27 A halálnak a pedagógiai funkciójáról Kierkegaard így ír az Egy sírnál című írásában: "A halál elvégzi a maga munkáját az életben; nem szaladgál össze-vissza, ahogyan azt az ijedősök képzelik, nem feni a kaszáját, s nem ijeszti meg az asszonyokat és a gyermekeket, mintha ez lenne a komolyság. Nem, a halál így szól: itt vagyok, s ha valaki tanulni akar tőlem, jöjjön hozzám." Idézi Csejtei: I.m. 174. back
28 Vö. Uo. 238. Lásd még 241-243. back
29 Heidegger: I.m. 303. back
30 Idézi Blasszauer: I.m. 155. back
31 Vö. Uo. 69. back
32 Vö. Heidegger: I.m. 306-307. back
33 "a filozófia egyetemes fenomenológiai ontológia, mely a jelenvalólét hermeneutikájából indul ki…" Idézi Csejtei: I.m. 206. back
34 Vö. Uo. 206 back
Vissza