Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Frigy Szabolcs Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kar Kolozsvár Mesterképző |
| Eutanázia
Az élet jog vagy kötelesség? |
| Kulcsfogalmak: eutanázia, halál, szabad döntés, orvoslás, hospice |
| Az eutanázia halál "mikor" és "hogyanjáról" gondolkodtat el, ezzel mintegy a halálról való gondolkodásról is szól. Az eutanázia megtöri azt a tradíciót, amelyben a halálról csak a túlvilág viszonylatában lehet gondolkodni (és így meg hiábavaló), a kérdést az élet részévé teszi és így állít megkerülhetetlenül a halál kérdése elé. Továbbá nem egy olyan kérdés, amelyet általánosságok és elvi szinteken lehet megvitatni, hanem nagyon is személyesen szolit meg és szembesít a témával, és a saját halálunk elgondolására késztet, de csak akkor, ha már a kérdezésnél a személyhez intézünk felhívást és nem elméleteket kérdőjelezünk meg újabb elméletekkel. Maga a téma olyan, hogy nem lehet "általában" döntést hozni róla, nem lehet "eldönteni", és éppen ezért minden kérdésfelvetés, ami az eutanáziát megpróbálja a "jó" vagy "rossz" általános, véglegesen eldöntendő kérdésként feltüntetni, helytelen. Minden beszélgetés az eutanáziáról addig terjedhet, hogy személyes véleményt alkotok (én hogyan cselekednék), ami azt jelenti, hogy leépít minden kívülről jövő intézményes (és így értelemszerűen általános) választ, és minden kérdésre magam keresem meg a választ. Nehéz az eutanáziáról értékmentesen és tudományosa írni, mert a szavak megválasztásával, amelyekkel e kérdésről írunk, már akaratlanul is tükrözi az állásfoglalásunkat erről a témáról. Nem mindegy, hogy "méltóságteljes halálként" vagy "asszisztált öngyilkosságként" definiáljuk az eutanáziát. Amit célként ki lehet tűzni, az egy "együtt-gondolkodás" ebben a témában, érvek és ellenérvek felsorakoztatása anélkül, hogy a végén bármiféle döntést vagy ítéletet hoznánk. Mielőtt még a téma mélyére ásnánk, fontos néhány alapvető eutanázia fogalom tisztázása:
Skolka Enikő (2004) a terminális betegekkel való szociális munkáról szóló könyvének bevezetőjét azzal kezdi, hogy ameddig az ember és a közösség hit a rituálékban, és az halált egy átmenetnek tekintették az életből valami új kezdet felé, addig a halálhoz való viszonyuk is egészséges volt. Minél inkább eltávolodunk a közösségi rituáléktól, a halál annál egyedibb és félelmetesebb. Ezt a félelmet még csak erősítette, hogy az emberek a halált tabu témának minősítették és nem lehetett nyílt társadalmi diskurzusban beszélni róla. Ezzel együtt a halált, mint történést is intézményesítették, és a halál "természetes" helye az otthon helyett a kórház lett. Amerikában az emberek 90%-a otthon szeretne meghalni, ennek ellenére a statisztikák azt mutatják, hogy az elhunytak 57%-a kórházban hal meg, 17% szociális otthonokban, 6% más helyen, és 20%-a hal meg csupán otthon. A modern orvoslásban a halál kérdése akkor kezdett morál-etikai kérdésé válni, illetve az élet megrövidítése, amikor a visszafordíthatatlan kómával szembesültek. Ezzel kapcsolatos dilemmákat Blasszauer foglalta össze:
Az eutanázia története Már az elején fontos letisztázni, hogy tévesek azok a sztereotípiák, hogy az eutanázia azért jelent meg, mert túl drága a terminális betegek életben tartása. A modern kor eutanázia vitái mindig azokban az országokban indultak meg, amelyekben nem gond financiálisan az élet meghosszabbítása. Fontos azt is leszögezni, hogy nem az újkor problémája az eutanázia. Az ókorban több kultúrában gyakorolták az aktív eutanáziát, amikor a születési rendellenességékekkel világra jött csecsemőket szikláról levetették, vagy egyéb más módon halálukat okozták. A korabeli írásokban megjelenik a "jó és méltóságteljes halál" biztosítsa mindenkinek, amely viszont nem kötődik az orvosláshoz. Az újkorban 1920-ban született törvényjavaslat az eutanázia legalizálására, amit viszont nem hagytak jóvá. 1939-ben a naci vezetés legalizálta a "halálba segítést" (Sterbehilfe), ennek nyílván politikai vetületei is voltak. Amerikában az eutanázia-viták Karen Ann Quilan, 21 éves kómában lévő nő esete kapcsán éleződtek ki. A lány családja hosszú évekig pereskedet, hogy a lányát életben tartó gépeket lekapcsolják. Végül a legfelső bíróság jóváhagyta a család kérelmét és lekapcsolták a gépeket, ám a lány lélegzése nem szűnt meg, és még további 9 évig élt. Érvek és ellenérvek az eutanáziáról Az eutanázia viták kapcsán van néhány dimenzió, amelyet másként magyaráznak az ellenzők és a támogatók:
Elhangzik, hogy Ramón egyetlen vágya, a halál, semmi mást nem vár az élettől, és gondolatai is e körül mozognak. Sajátos módon megjelenik a szerelem is, amely úgy tűnhet értelmet és célt adhat az életének, de a történet végén, miután a bíróság elutasítja eutanázia kérelmét, éppen ezt a szerelmi kapcsolatot használja fel az "életből való kilépéshez". Az eutanázia-viták kapcsán jól körvonalazódik, hogy az eutanázia nem csak egy jogi kérdés, hanem egy orvosi, etikai, politikai, társadalmi kérdés, amelynek számos dimenziója van. Rendelkezhet-e az egyén saját élete és különösen halála felett? Kérhet-e segítséget és ez a segítség a másik oldalról nem-e tekinthető gyilkosságnak? Az eutanázia mennyire ellentétes az orvosi etikával, nem-e vezet tekintély és bizalomvesztéshez? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sokasága körül folyik ma a vita. Az Európa Tanács 2003-ban készített egy felmérést, melyből kiderült, hogy Európában egyetlen országban legális az eutanázia, és ez Belgium, míg az asszisztált öngyilkosság Észtországban és Svájcban. Figyelemre méltó, hogy Hollandia az Európa tanácsnak elküldött válaszában tagadta, hogy az eutanázia legalizálva lenne. Nem lehet megkerülni a kérdést, hogy miért vált ennyire aktuálissá az eutanázia kérdése napjainkban. Ameddig a vallás és a vallási elvek az ember szerves és közvetlen irányítói voltak az ember életének, és a vallásnak volt egy elfogadott koncepciója a szenvedésre, addig minden egyénnek segítette megtalálni annak saját egyéni szenvedésének az értelmét. Ha elfogadja az ember, hogy a halál után a halál előtti szenvedés hasznosítható, akkor ez magyarázó erővel bír a szenvedés miértjére. Ugyanakkor fontos kiemelni azt is, hogy az orvoslás fejlődésével nem csak az átlagéletkor nőtt meg, hanem megnyúlt a szenvedés ideje is. Az emberi életnek egyik meghatározó tényezője lett az orvos-technológia, amely révén jelentősen megnőtt a várható élettartam is. Az elhalálozási okok is megváltoztak a közegészségügy fejlődésével; míg régen elsősorban akut betegségekben vagy balesetben haltak meg a legtöbben, az újkorban elsősorban krónikus betegségek miatt halnak meg az emberek, amelyek lassú (testi és/vagy szellemi) leépüléssel járnak együtt, amely kihatással van az emberi élet minőségére és méltóságára. A szenvedés és a halál elsősorban orvosi kérdés lett, és ezzel párhuzamosan nem volt választ arra, hogy milyen helye van az ember életében a szenvedésnek, ennek következménye az lett, hogy az egyén számára céltalanná és értelmetlenné vált a szenvedés. Az eutanázia körüli vitákban mindig előkerül az érv, hogy a betegnek legyen saját élete és halála felett valamilyen döntési szabadsága. Minél inkább szélesedik a társadalmi diskurzus az eutanáziáról, és minél több konkrét példa kerül előtérbe, annál jobban körvonalazódik, hogy nagyon nehéz egységes szabályozást alkotni és nehéz olyan eljárást kidolgozni, amely keretet ad az eutanáziának. Hank Ten Have1 az eutanáziáról szóló írásában kifejti, hogy a holland gyakorlatban melyek a "megfelelő eljárás követelményei", melyeket az orvosnak a büntetés elkerülése érdekében be kell tartania2: "Az orvosnak a.) meg kell győződnie arról, hogy betegének kérelme önkéntes, átgondolt és ismételt, b.) meg kell győződnie arról, hogy betege szenvedése kilátástalan és elviselhetetlen, c.) tájékoztatnia kell a betegét az állapotáról és a prognózisáról egyaránt, d.) meg kell győződnie arról, betegével együtt, hogy a helyzetnek nincs reális megoldása, e.) legalább egy olyan független orvossal konzultálnia kell az a-d pontok alatt található követelményekről, aki megvizsgálta a beteget, és véleményt alkotott, f.) a beteg életét az előírásoknak megfelelően kell bevégeznie. Hank Ten Have kiemeli, hogy az eutanázia-viták kezdetén sokan hangozatták, hogy túlságosan az orvosok kezében van a döntés és az irányítás a beteg sorsáról. Ám az eutanázia szabályozásával nemhogy csökkent volna ez az orvosi kontroll, hanem ellenkezőleg, még inkább megnőtt, legalizálva és legitimizálva lett. Az orvosnak kell felmérnie, hogy a szenvedés valóban elviselhetetlen-e, és a halál emberségesebb-e a rá váró szenvedésnél. Továbbá a holland szerző kiemeli, hogy az eutanázia gyakorlatának elterjedésével talán már nem a "végső megoldás". Kell-e szociális ellátó intézeteket létrehozni, vagy engedélyezhető lenne az öregek eutanázia kérelme is, akik már nem látják életük értelmét? Vannak olyan liberális vélemények, amelyek támogatják, hogy öngyilkos-kapszulákat osszanak az öregeknek, hogy ezáltal ők is szabadon dönthessenek az életük végéről. Az eutanázia kapcsán fontos kérdést jelent, hogy vajon az orvosi hivatással mennyire lehet összeegyeztetni, nem-e vezet orvosi tekintélyvesztéshez. A British Medical Association (BMA) hivatalos állásfoglalást adott ki az eutanáziával kapcsolatban3. A dokumentum második paragrafusa így hangzik: "Amennyiben a kezelés kudarcot vall, illetőleg megszűnik eredő előnyt nyújtani a betegnek (illetőleg ha a beteg esetlegesen visszautasította a kezelést), a kezelés elsődleges orvosi célja nem valósítható meg, ezáltal megszűnik a kezelés indokolt mivolta. Amennyiben más indoka nincs, a betegnek előnyt nem nyújtó kezelés etikailag és jogilag visszatartható vagy megszüntethető, az orvoslás célja pedig a tünetek palliatiójára módosul." Az orvosi kamara állásfoglalásának ezt a részét az eutanázia-ellenzők úgy értelmezik, hogy ez már nyílt kiállás az eutanázia mellett. Az eutanázia és a jog Az eutanázia kérdését boncolgató jogi diskurzusok kiindulópontja mindig az "élethez való jog". Jogi megközelítésben ez élethez való jognak két dimenziója van: egyrészt az egyén joga az élethez, amely a fogantatáskor már megilleti, másrészt az élethez való jognak van egy társadalmi dimenziója is, az ember, mint közösségalkotó lény, és mint ilyen, életével a közösséggel szemben felelőséggel tartozik (Chiriţă 4). E kettő együtt alkotja az élethez való jogot, amelyet az államnak biztosítania kell. Ha az állam nem védelmezi az életet, akkor az a közösség létét veszélyezteti. Ezért az élethez való jog bizonyos értelemben nem egyéni szabadság, hanem egyén feletti, közösségi érdek. Az élethez való jog megsértését az állam szankcionálja, még akkor is, amikor öngyilkosságról van szó. (pl. sikertelen öngyilkosság után kötelező a pszichológiai kezelés). Ilyen értelemben az egyén nem dönthet szabadon az életéről jogi értelemben, mert az állam, a közösség, a társadalom "számít" rá. Az élet az egyén számára a fogantatással kezdődik és a halállal zárul le, ám a társadalom számára nem az egyéni élet kezdete és vége nem feltétlenül ez a két időpont. Mit várhat el a társadalom egy terminális betegségben szenvedőtől? Chiriţă kiemeli, hogy ebben a megközelítésben az élethez való jog második, társadalmi dimenziója érvényét veszti, és az egyén innentől kezdve saját maga dönt életéről, társadalmi szankciók nélkül. Jogi és alkotmányos szempontból tehát nyitott az út egy az eutanáziát szabályozó törvénynek. A szerző azonban kiemeli, hogy az élethez való jog nem fordítható át negatív joggá, a halálhoz való joggá. Azért fontos ez a kiemelés, mert az élethez biztosítása az állam számára aktív részvételt jelent, ám ha létezne jogi szempontból halálhoz való jog, akkor ebben az államnak is aktívan szerepet kéne vállalnia, valamilyen intézményes formában biztosítani kéne ennek a jognak a gyakorlását. Ezért az állam az eutanáziával szemben csak passzívan viszonyulhat, és jogilag kizárt olyan intézményeknek a létrehozása, amelyek a "halálhoz való jogot" érvényesítsék. Az eutanázia jogi rendezése tehát úgy oldható meg, hogy az egyén életének társadalommal szembeni kötelessége elévül, és az életéről egyedül az egyén rendelkezik. Az állam ebben az esetben az önként választott halált nem szankcionálja, ám aktívan (intézményesen) részt sem vállalhat benne. Eutanázia helyett hospice? Napjainkban az eutanáziáról szóló vitákban egyre többet emlegetik a különböző palliatív terápiát és a hospice programokat, mint az eutanáziával szembeni alternatívákat. Az utóbbi években a beteg szenvedésének enyhítésére és az emberhez méltó élet biztosítására irányuló kutatások szép eredményeket tudnak felmutatni. Ebben a megközelítésben olyan irányba kell kutatni, hogy miként kell az beteg életét méltó módon meghosszabbítani és nem, hogy milyen módon, milyen feltételek mellett lehet a szenvedéssel teli életet meghosszabbítani. Nem akarja az eutanázia kérdését eldönteni, inkább megkerülve a kérdést, megpróbál egy versenyképes alternatívát felmutatni. Ennek a koncepciónak az előnye, hogy megtartja az orvosok tekintélyét, és megtartja az orvoslást az életért való munkálkodásnak. Ha egy témát vizsgálódás tárgyává teszünk, problematizálunk az azt jelenti, hogy az összes lehetséges kérdést feltesszük, ami a témához kapcsolódik, nem állunk meg egy kérdésénél, ami talán csak a felszínt érinti. Addig kell kérdezni, meg el nem jutunk a téma gyökeréhez, és választ nem kapunk a kérdésre. Különösen igaz ez, akkor, amikor olyan kérdéssel állunk szemben, amely nem (csak) információhiányon alapul (hol vagy? hány óra?) hanem az emberiség egy alapvető problémájára kérdezünk rá. A kérdezés egy folyamat, amelyben folyton javítunk a kérdéseken, és amelyben mi magunk is változunk, változik a kérdéshez való viszonyunk is. Maga a kérdésfeltevés már egy olyan aktus, amely azt jelenti, hogy felvállalom azt, hogy valami probléma a számomra. Be kell látni, hogy az illető problémával nem tudok mit kezdeni. Ebben a kontextusban a kérdezésnek tétje van a kérdező részéről, a kérdezésben ő maga is benne van, exisztenciálisan érinti. Fontos ugyanakkor azt is kiemelni, hogy kérdések csak ott születnek, ahol valami régi megrendül, a régi válaszok érvényessége kérdésessé válik, és magával a kérdezéssel ezt már beismerjük. Ha tehát azt a kérdést kutatom, hogy "A szenvedésnek van-e értelme? vagy "Legalizáljuk az eutanáziát?" ebben benne van az is, hogy az eddig érvényes vallási vagy társadalmi válaszok már nem kínálnak kielégítő megoldást erre a problémára. A hagyomány a tekintély egyik formája, és mint ilyen minden esetben a kérdésfelvetés megkérdőjelezi a hagyományt, amely sok ember számára az "így természetes" képzetét adja. A társadalmi intézmények "instant" válaszi helyett mi magunk indulunk a válasz keresésére, szembehelyezkedve a hagyománnyal. A kérdezés éppen ezért félre tétel is, a meglévő válaszok bár kéznél vannak, mégis azokat mellőzve indulunk kereső útra. Ugyanakkor van ebben a kérdezésben valami ciklikusság, a régi válaszok túlhaladása folyamatos. Értelemszerűen az emberiség nagy kérdései társadalmi koronként újra és újra felmerülnek, a régi válaszok elévülnek és a jelen kor emberének mindig aktuális válaszokra van szüksége. Sokszor már maga a kérdezés is "vérlázító", mert megtöri egy közösség hallgatását egy bizonyos témában. Megtöri a csendet, és maga a kérdés jelzi, hogy a téma él, aktualitása van a témának, és várja, hogy társadalmi diskurzus témája legyen, várja, hogy beszéljenek róla. Freud a XX. század elején kérdésfelvetéseivel, amelyek a szexualitás tabu témáját boncolgatta, szintén felborzolta a kor társadalmát, és arra késztet mindenkit, hogy szembesüljön a saját szexualitásával. Freud kérdésfelvetése attól volt hatékony és életbevágó, hogy nem, mint általános témát tárgyalta a szexualitást, hanem épp az egyének szintjén, hogy mit jelent az egyén életében annak elfojtása. A maga konkrétságában szembesített, és nem próbált meg újabb eszmét, "mítoszt" alkotni, ami a maga általánosságában senkit sem érint. Arra késztet, hogy mindenki gondolkodjon el a saját szexualitásán. Ezzel indított el egy olyan folyamatot, amely a szexualitást a tagadás csendjéből, nyílt társadalmi problémává emelte. Méltatlanul Freud nevéhez a közember csak a szexualitást kapcsolja, ám munkásságában legalább olyan hangsúlyt kap a halál is, a halálösztön. Elgondolkodtató, hogy míg a szexualitás tabuját végül is sikerült lerombolnia, addig a halál témájához kötődő tabuk a mai napig állnak. A halálról való hallgatás, mintha még a szexualitásnál is erősebb lenne. Annak ellenére, hogy a média révén (filmek, hírek) naponta szembesülünk valamilyen meghalással, halálos balesettel, mégis ez semmiben sem visz előre minket abban, hogy a saját halálunkon gondolkodjunk. A média virtuális közegében a halál is mintha virtualizálódna, és a halál témája megmarad ebben a virtuális, személytelen térben, ahol sajnáljuk, ha valaki meghal, elítéljük, ha valaki embert öl, és "általános" koncepcióink vannak a halálról és a meghalásról, amelyek tőlünk függetlenül léteznek, amelyek "mások" haláláról mondanak valamit. Mintha saját halálunkra is egy ilyen "képernyőn" keresztül tekintenénk, amely rajtunk kívüli dolog, amely kevéssé tartozik hozzánk. A halálnak a kérdése ősidők óta kiemelt témája a mindenkori gondolkodóknak. Ám azt is rögtön meg kell jegyezni, hogy meglehetősen ritkán foglakoznak a témával a maga konkrétságában, "életszerűségével". Talán a filozófia is némileg "steril" körülmények között, mindentől leválasztva tárgyalja, hogy ezáltal éppen az emberrel és emberhez való kapcsolat az, ami háttérbe szorul és eltűnik. A halál emberhez való tartozása vitathatatlan és a halált emberi mivoltában kell tárgyalni, lehetőleg minél közelebb az emberhez, az emberi élethez. Mit mond a filozófia a szenvedésről és a halálról? Tud-e olyat mondani, ami megnyugtatólag hat az emberre a szenvedés és a haldoklás idején? Sok ember nyúl a Bibliához, vagy más vallási íráshoz, hogy megnyugtató választ keressen aktuális helyzetére. Minden kritika ellenére, a vallás tud valami megnyugtatót nyújtani, még ha illúziónak is nevezzük, vagy éppen a "nép ópiumának". Számomra a kérdés valóban az, hogy vajon a filozófia tud-e választ adni, vagy csak a megkérdőjelezésig jut el. Tud-e olyan választ adni, ami az embernek magának szól, magáénak érzi, és nem csak a kritikusok könyveket betöltő diskurzusainak egy újabb lapja. Alkalmazott filozófia ez abban az értelemben, hogy használható-e az emberek számára. Ellentétben a vallással, a filozófia nem vigasztalni akar, hanem az a célja, hogy a halál problémájának megfelelő súlyt és hangsúlyt adjon, a maga teljességében. Mert a halálnak valóban napjainkban (is) súlyt kell adni, és az emberi élet részévé kell tenni. Az a tény, hogy egyedül az ember képes/tud meghalni, ez elgondolkodtató. Minden más élőlénnyel a halál csupán megtörténik, nincs tudatában mulandóságának és nem szembesül a saját halálával. Ez az ember halandóságát megnemesíti/megnemesítheti, ha azt valóban felvállalja. A halandóság felvállalása egy feladat, amelynek megoldásában talán a filozófiának is van szerepe. Ebben az értelemben az embernek halandóvá kell válnia, abban az értelemben, hogy fel kell vállalnia ezt a feladatot, hogy a halál ne csak megtörténjen vele. Ennek hiányában az ember "halhatatlanság" tudat- állapotában él, amelyet a vallásosság maga is elősegít, illetve a a témáról való hallgatás is mintegy kikerüli a halandósággal való szembesülést. Ám "a halál egy olyan meghatározó esemény, amelyet minden eddig élt ember megtapasztalt, illetve meg fog tapasztalni" (Király I, 2007), vagy más szavakkal, a halál minden ember jövője. Félünk a haláltól és/mert félünk a halálról gondolkodni, és ha néha mégis szembesülünk vele, akkor nem igazán tudunk mit vele mit kezdeni. Olyannyira félünk a haláltól, hogy Freud és sok más szakember szerint minden félelem mélyén a halálfélelem van, hiszen attól félünk, ami árthat az életünknek. Persze ez a félelem a halállal szembeni ismeretlenségből is fakad, mert bár mindig foglalkoztak a halál témájával különböző módokon és megközelítésekben, ám ma is épp annyira keveset tudunk róla, mint kétezer évvel ezelőtt. Ennek egyik oka, hogy olyan tapasztalat, amely egy bizonyos pont után kommunikálhatatlan más ember számára. Legfeljebb annyit látunk, hogy a halál magányos, megoszthatatlan, és ez még inkább megijeszt illetve előhozza a bennünk lévő halálfélelmet. Mintha örök száműzetésben lenne a halál témája az egyén és a társadalom szintjén is. Sokkal többet beszéltek és foglalkoztak a halál utáni életről, mint magáról a halálról. Azonban a halál témája egyre közelebb kerül magához az emberiséghez is. Az emberi faj vége és halandósága egyre jobban körvonalazódik a jövőben. Ma már nem annyira az emberiség kezdetére figyelünk, nem eredetmondákat gyártunk, egyre kevésbé kutatjuk, hogy honnan származik az ember, hanem az emberiség lehetséges végéről kutatunk. Ezen belül is megfigyelhető, hogy egyre közelebbi időpontra datálják az emberiség végét, mert már szinte biztos, hogy nem a Nap kihűlése veszélyeztet a leginkább (ami elől ugye az emberiség az intergalaktikus költözés reményébe menekül), hanem saját önpusztító gyertyaégetésünk az, ami a vég felé sodor minket (és ezzel a vég elöli menekülés reménye is foszladozik). Ám ez a vég annyira a távoli jövőbe van kivetítve, hogy az egyén saját halálát még mindig nem gondolja el. Tehát ha az egyén nem is halandó, de az emberiség halandósága egyre körvonalazódik. A halál miatt filozofál az ember is, írja Schopenhauer, sőt egyenesen a filozófiának a célja, hogy halálra jól felkészüljünk. Teszi ezt egy olyan történeti és társadalmi helyzetben, ahol a halál a zsidó-keresztény kultúra révén a halál az eredendő bűnnek a következménye, tehát az ember bűnének és bűnös mivoltának a szimbóluma. Minden ember bűnös és ezért minden ember meghal, illetve fordítva, minden ember meghal, tehát minden ember bűnös is. Ki akar tehát erről a bűnről beszélni? Érdemes azon elgondolkodni, hogy a halál nemhogy bűn(ös), hanem ép ellenkezőleg, ép halandóságunk miatt nem mindegy, hogy hogyan élünk. E miatt van erkölcs, emiatt kell döntenünk, hogy mit akarunk életünkbe belesűríteni, milyen vágyakat akarunk megvalósítani, és minden probléma is csak azért probléma, minden nehézség csak azért van, mert életünk véges. Ebben a megközelítésben a halál nem (csak) a "halál utániság" kérdését problematizálja, hanem épen a halál előtti élet egészére hat. A közfelfogásban az a fogalom, hogy "az élet egésze" nélkülözi a halált, mely ezáltal ismét csak azt húzza alá, hogy az nem tartozik az élethez, ám a halál utáni lét gondolata is nélkülözi, így a téma méltatlanul lebeg a köztes lét áthatolhatatlan sötétségében. Így aki hisz a túlvilágban azért nem gondol a halálra, aki pedig nem hisz az meg azért nem. Persze a halálra lehet gondolni vagy nem, de ettől még van! Vagy ahogyan Camu írja, már mindent elmondtak és leírtak a halálról, és az emberek még mindig úgy élnek, mintha nem hallottak volna róla. Seneca sokat idézet mondása, mely szerint nincs miért félni a haláltól, mert míg élünk, addig a halál nincs jelen, és amikor eljön a halál, akkor már mi nem vagyunk teljes mértékben kifejezi a halállal szembeni kozmikus "bújócskát", amelyben a halált kerülgetve, hol csak a halál előtti életről beszélünk, hol pedig a halál utániról. Nem igazán élünk olyan életet, amelynek része lenne a halál. Az eutanázia kapcsán a halálról gondolkodva, már az elején szembeötlik, hogy a nyelv mennyire szegényes ebben a témában. Bármilyen formája az emberi élet elvételének "ölést", "gyilkosságot" jelent, és az eutanázia kapcsán minden meghatározási próbálkozás beleütközik ebbe a nyelvi akadályba, ami értelemszerűen a gondolkodásra is hatással van. Nehéz az eutanáziáról egy olyan társadalmi közegben értekezni, amely nem képes/akar a halál témájával szembesülni; a halál tabujának és a hallgatás falának faliba ütközik, mert a tudatos halállal való szembesülésre késztett, amelyet igyekszünk száműzni. A halál ma akkor jó, ha megtörténik az emberrel, anélkül, hogy azt átélné vagy tudatosan szembesülne vele. Ha le akarnánk szűkíteni a problémát, az eutanáziával az a gond, hogy nem fogadják el a meghalásnak egy lehetőségeként. Fontos ezt kiemelni, mert a közember gondolkodásmódjában sokszor nem lehetőségként jelenik meg, hanem mint egy kötelező érvényű általánosság. Különösen igaz az talán a Kelet-Európai viszonyokban, ahol a kommunizmusban élt az a mondás, hogy "minden tilos, ami szabad, az viszont kötelező". Ennek mintegy örökségében élünk talán ma is, és értelmezhetetlen a jogi szabadság, ahol szabadon döntünk arról, hogy élünk-e egy bizonyos joggal vagy nem. Míg például az elmúlt rendszerben a munkavállaláshoz való jog kötelező érvényű is volt, addig a demokratikus rendszerben egy olyan jog, amellyel élhetek vagy nem. Egy diktatórikus rendszerben az eutanázia minden bizonnyal visszaélésekhez vezetne, mint ahogyan erre volt is példa, ám a demokráciában a választás szabadsága hangsúlyozódik. Azok az érvelések, amelyek azt kifogásolják, hogy visszaélések lesznek az eutanázia legalizálásával, nem értik vagy nincs bizalmuk a demokrácia jogállamiságában. Illetve az eutanáziával kapcsolatos visszaélési lehetőségek, nem képezhetnek ésszerű ellenérvet annak legalizálása ellen. A spártai katonaállam "gyermekszelekcióját" tévesen emlegetik az eutanázia "történelmi" példájaként. Hiszen itt is egy felső hatalom rendelkezett arról, hogy kit dobjanak le a szikláról, ami kötelező érvényű volt a szülőkre. Pontosan ezek miatt a félreértések vagy sztereotípiák miatt nehéz ma bármilyen fórumon vitát szervezni ebben a témában. Egy másik elevenen élő előítélet az eutanáziával szemben, hogy egy pszichésen egészséges ember nem akar meghalni. Nyílván elsősorban az öngyilkosság kapcsán jelentek meg ilyen előítéletek, köszönhetően a zsidó-keresztény kultúrának köszönhetően, amely elítélte, bűnként definiálta, és a legmesszemenőbbként szankcionálta az öngyilkosságot (nem részesítették egyházi temetési szertatásban, ezzel mintegy azt jelezve, hogy esélye nincs a mennyországba jutáshoz). Később kevesebb szankció mellett bűnt felváltja a betegség képzete, és az öngyilkosságot egy beteg lélek tettének tulajdonítják és a meghalás vágyát betegesnek. Ebben a változásban szerepe volt nyílván a pszichológiának, szociológiának is, amelyek deviáns viselkedésként definiálják az öngyilkosságot. Durkheim könyve az öngyilkosságról némileg megbontja ezt a képet az öngyilkosságról, amikor kategorizálja az öngyilkosság típusait, és anómia elméletével megbontja az öngyilkosság individualista és beteg elképzelését. Sokan attól tartanak, hogy a legalizálás egy olyan folyamatot indít be, amelyben az eutanázia-esetek aránytalan és indokolatlan megnövekedéséhez vezetne. Ám az eutanázia lényegénél fogva nem teremt rutint, nem teremt "orvosi gyakorlatot". Lényegénél fogva minden eset egyedi, és a személyes döntési szabadságra épít. Sokkal inkább egy erkölcsi viszonyulást fejez ki, amely nem átadható, nem tanítható. Egyike a "kötelező érveknek" az a vélemény, amely az eutanáziát úgy látja, mint menekülést a halál elől, holott ép az ellenkezője történik: a halál tudatos felvállalása. Az eutanázia megerősíti a halál bizonyosságát és meghatározhatóvá teszi. Annak elgondolására késztett, hogy mikor és hogyan történjen a halál. Az eutanázia "végső soron gyilkosság", mondják. A gyilkosság megfosztja az áldozatot a döntéstől, nem döntheti el, hogy akar-e vagy mikor és hogyan meghalni. A gyilkosság kizárja az áldozatot a halál vállalásából, inkább csak megtörténik vele. Ugyanakkor az öngyilkosságtól is elkülönül abban, hogy az eutanázia az interszubjektiv kommunikáción alapul, amely feltételezi az orvossal és a családdal való alapos átbeszélést. Az öngyilkosság ennek a fordítottja, hiszen a beszűkülés jellemzi, elzárkózás mindenki elől, a kommunikáció megszakítása és hallgatásba való menekülés. Ezek miatt a lényegi elkülönülések miatt fontos lenne helyet találni az eutanáziának, és ne a gyilkossághoz vagy az öngyilkossághoz hasonlítani, hanem elfogadni a meghalásnak egy lehetőségeként. Amiként a halál egyéni és kommunikálhatatlan és senki másra sem tartozik, úgy a halál módjáról való döntés is az egyénhez tartozik, csak rá tartozik, és kötelező jelleggel kéne bírnia a környezetével szemben, amelyet nem akarunk megváltoztatni, hiszen érezzük, hogy "ránk" kötelező érvényű. Az eutanázia kérdése, egy olyan probléma, amelyet társadalmilag kell megoldani. Beleértve a dologgal kapcsolatos tájékoztatást és nevelést ill. annak a szakértők bevonásával való nyilvános megvitatását is. Ameddig az érintett szemben áll a társadalom többségének ellenző véleményével, nehéz kikerülni a negatív erkölcsi megítélést. Ez a szembenállás sok esetben azért áll fenn, mert az emberek előszeretettel gondolkodnak ugyan a másik haláláról, de a saját halálunkról egyáltalán nem. Sok esetben a kérdésfelvetés rossz: nem az a kérdés, hogy mit gondolunk egy idegen eutanázia kérelméről, hanem az, hogy mit tennék, ha én hasonló helyzetben lennék. Végezetül álljon itt egy idézet Csejtei Dezsőtől(2000) egy idézet: "Már a múlt században Kierkegaard felfigyelt arra, hogy a modern ember milyen erősen kötődik a gyors halál gondolatához. "Manapság csaknem mindenfelé lehet hallani azt a véleményt, hogy egy hirtelen és gyors halál lenne a legkívánatosabb. Mit jelentsen ez? Azt kell jelentenie, hogy az ember a halál gondolatát el akarja tolni magától, magát a halált pedig olyan messzire ki akarja tolni az életb?l, amennyire csak lehet. Az ember úgy szeretne élni, mintha nem is lenne halál, mikor pedig annak tényleg el kell jönnie, akkor hagyjuk oly gyorsan és hirtelen elj?ni, hogy csaknem olyan legyen, mintha nem is lenne." Holott a régi egyházi imában az állt, hogy Isten, egyebek mellett, a "gonosz, gyors haláltól" is óvja meg az embert. Kierkegaard itt a halál modern elidegenítési technikáinak egyik legfontosabbikát világította meg. Ha a modernitás - és a posztmodernitás korát is - egyre inkább a gyorsaság szenvedélye, mániája, torz értéke keríti hatalmába - gyorsbüfék, gyorsforgalmi utak, "gyorstalpaló" tanfolyamok, stb. --, akkor miért éppen a halál vonná ki magát a gyorsaság alól?" Irodalom: 1. Az életfenntartó orvosi kezelés visszatartása és megszüntetése: útmutató döntéshozáshoz British Medical Association (BMA), www.vitalitas.hu 2008.04.15.;18:37:42 2. CHIRIŢĂ, R., Dreptul constituţional la viaţă şi dreptul penal "Studia Universitatis Babeş-Bolyai. Seria Jurisprudentia" nr. 2/2002, Cluj Napoca 3. CSEJTEI, D. A halál pestisilázadása. Elhangzott a Filozófia az ezredfordulón c. konferencián, Kecskeméten, 2000. március 25-én. http://www.phil-inst.hu/projects/kecske.met/csejtei_1200.htm 2008.04.17.;19:30:42 4. KIRALY, I. Halandóan lakozik szabadságában az ember..., Kalligram, Pozsony 2007 5. KIRALY, I. Kérdő jelezés, Kalligram, Pozsony 2004 6. KUHSE, H Eutanasia. In Peter Singer Tratat de etica, Polirom, 2006 7. SKOLKA, E. Aspecte ale asistenţei bolnavului aflat in stadiul terminal, Casa Cărţii de Ştiinţă, Cluj Napoca 2004 8. VRÁBEL, I. Az eutanáziáról: kell a "kegyes halál"? www.szochalo.hu 2005. április 11. 20:45 9. TEN HAVE, H. (2OO3) Why (not) legalise euthanasia and physician assisted suicide? European Journal of Palliative Care. 8th Congress of the European Association for Palliative Care. Plenary lectures. The Hague, 2-5. April 2003. 21-27. |
|
1 A tanulmány eredeti címe: Why (not) legalise euthanasia and physician assisted suicide? European Journal of Palliative Care. 8th Congress of the European Association for Palliative Care. Plenary lectures. The Hague, 2-5. April 2003. 21-27 back 2 A holland törvénykezésben olyan bűncselekmény az eutanázia, amelyet nem követ bűntető eljárás, ha a törvényileg szabályozott módon jár el. back 3 Az életfenntartó orvosi kezelés visszatartása és megszüntetése: útmutató döntéshozáshoz back 4 Csejtei Dezső. A halál pestisilázadása. Elhangzott a Filozófia az ezredfordulón c. konferencián, Kecskeméten, 2000. március 25-én back 5CHIRIŢĂ, R., Dreptul constituţional la viaţă şi dreptul penal back |
| Vissza |