Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Nagy Dénes - Zsolt "Babeş-Bolyai" Tudományegyetem Filozófia-Kommunikáció Szak, IV.év |
| Heidegger halálelemzése |
| "A filozófus, a filozófia tehát néma, bután hallgat a halálról. Ám a buta hallgatás reménytkelt?; azt a reményt élteti, hogy egyszer majd talán képes lesz értelmesen is hallgatni róla1." |
| Valóban, néha már szinte teljesen sikerül el is felejtenem, felejtenünk azt a mozgató erőt, azokat a problémákat amelyek a filozófia egyetem bűvkörébe vezényeltek. Az igazi kérdések, azok amelyek egyáltalán és mindenkor számítanak, saját kérdéseink, hogy úgy mondjam "lét-kérdéseink" tűként vesztek és vesznek el a különböző diszciplínák és fogalmi rendszerek szénakazlában. Ennek sem okait, sem következményeit nem keresem már. Már csak saját magamhoz akarok hű maradni: valakihez, aki képtelen meghajolni és alázatos lenni bármiféle rendszer előtt és módszerrel szemben. Aki a tavaszi napsütésben sétál, amikor könyvtárba kellene mennie és heteket tölt könyvtárban amikor épp semmilyen kötelező dolgozatot vagy esszét nem kell írnia. Aki beletörődött már abba, hogy hűtlen a filozófiához, mégis szemtelen kíváncsisággal és pimaszsággal száll időről időre vitába nagy szellemekkel, anélkül, hogy kellőképp értené és tisztelné őket. És aki mégis a gondolatok és a gondolkodás spontán kényszerítő hatása alatt tölti és fogja eltölteni azt a valamit, amit általánosan csak úgy "életnek" szoktak nevezni. És mi lenne az életnek nevezett jelenség legfontosabb, "döntő" vagy inkább "mindent eldöntő" kérdése, ha nem az élet vége, a halál. Mégis, annak ellenére, hogy a filozófiában akár külön diszciplínaként is említhető a thanatológia, a halállal foglalkozó tan, négy év alatt a különbözőbbnél különbözőbb tantárgyak kavalkádjában csak elvétve találkoztam a problémával. Ennek az okait sem szeretném boncolgatni. Valószínű, hogy a filozófiai palettán számtalan szebb és érdekesebb tematika is van, mint éppen a halál. Vagy éppenséggel az is igaz lehet, hogy : "Valahol a filozófus is sikerorientált lény, akárcsak a pornósztár vagy a bokszbajnok; szeretne "igazságokat" közölni a nagyvilággal, hogy valamelyest így is legitimálja önnön - egyébként teljességgel fölösleges - létezését. Miért is merészkedne akkor olyan terepre, melyen biztos vereség vár rá?"2 Lényegtelen. És úgy hiszem elégséges is a témaválasztás motivációjáról írott bevezető szöveg gyanánt. A dolgozat gerincét Heidegger halálelemzése adja. Csak említés szintjén térek ki más filozófusok halálról alkotott elképzeléseire, részint felkészületlenségem és olvasottságom hiányosságai, részint a szemináriumi dolgozat terjedelme miatt. Emlékezetemben még, amikor a jámbor Szókratész és egyéb régi görögök vezettek be a filozófia ágas bogas világába, akkor a filozófia még valami olyasminek tűnt, mint "felkészülés" a halálra. Pontosabban saját felkészülésemet saját halálomra. Vagyis végső tétje saját életem volt és hitelessége is csak ebből származott. De mint tudomány a filozófia nem engedheti meg magának a "személyességet", így a filozófusok "a halál ügyében, évezredeken keresztül, afféle jámbor lábasjószágként, békésen bandukoltak a túlvilági halhatatlanság lidércfénye után."3 Vagy ahogyan Walter Schulz fogalmaz: "A klasszikus metafizikát az antikvitástól kezdve Hegelig az jellemzi, hogy a halálról és a meghalásról kötelező érvényű kijelentéseket tett, mégpedig lényegileg a halhatatlanság szempontja felől. E metafizika elvesztése a halállal szembeni mai beállítódás egyik legdöntőbb jegye."4 Akár a hétköznapi tapasztalatból indulunk ki , akár a filozófiatörténetet pásztázzuk végig, mintha minduntalan egyfajta meneküléssel, egyfajta szőnyeg alá sepréssel találkoznánk. Jelentkezzen az bármilyen formában, akár egy túlvilágról alkotott fantázia édes köntösében, akár egy szcientista "majd egyszer mindenre választ és gyógyírt kapunk, a mellráktól a tüdőembóliáig" reménykeltő dédelgetésében, akár a lélek halhatatlanságáról és a szellem felsőbbrendűségéről szóló filozófiai traktátusban, akár egy vallásos mítosz nyugalmat adó meséjében, akár bármilyen más formában. Csak ne kelljen szembenézni vele. Pedig mintha Kirekegaard nem is fogalmazhatná meg pontosabban a helyes viszonyulásmódot: "Ahogy a foglyul ejtett vadállat mindennap egyszer körbemegy a ketrecben - a mozgás végett, vagy hogy felmérje a lánc hosszúságát -, éppen úgy mérem fel én is minden egyes nap a lánc hosszúságát, amennyiben a halál gondolata felé tartok - a mozgás végett, s hogy elviseljem az életet."5 Mindenesetre kevés filozófus mérte fel a lánc hosszát. Természetesen azért van kivétel: Schopenhauer, Kierkegaard és Nietzsche voltak azok, akik még a XIX. században megtették az első lépéseket egy modern filozófiai thanatológia kialakítása felé. S ezt követte, a 20. század els? évtizedeiben, a filozófiai thanatológia "aranykora"; Simmel, Scheler, Heidegger, Jaspers, Sartre, Unamuno és mások halállal kapcsolatos írásai megnyitották az utat e terület filozófiai vizsgálata előtt. De ezzel jelen dolgozat keretei között nem foglalkozom behatóbban. Különben abba a gyakori hibába esnék, ami miatt nem szeretek szemináriumi vagy egyéb tudományos jellegű dolgozatokat írni: néhány nap alatt kellene elolvassak sok-sok könyvet, ami esetleg a problémához kapcsolódik. Nem az olvasással van bajom, hanem, egyrészt minden egyes könyv minden egyes mondata mögött egy megélt gondolat van, egy egész élet, amit képtelenség és méltatlanság olyan hanyag felületességgel kezelni, mint amilyenre az ilyen jellegű munka lehetőséget ad, másrészt pedig különböző életek vagy gondolati utak számbavétele és összevetése során könnyen háttérbe szorulhat maga a probléma, amiből végső soron az egész kutakodás indult. Úgyhogy, kihasználva a szemináriumi műfaj adta lehetőségeket következzen inkább Heidegger halálelemzésének önkényes interpretációja: Egészen konkrétan a "Lét és idő" 46..-53. paragrafusainak fejtegetéseit vettem szemügyre, amelyekben is a jelenvalólét lehetséges egészlétét és a halálhoz viszonyuló létet elemzi. Minthogy saját halálunkról nem lehet (csak egyetlen konkrét) tapasztalatunk, ezért a halálról való gondolkodást általában és többnyire mások halálából kiindulva próbáljuk felépíteni. De Heidegger a "jelenvalólét helyettesíthetőségének" boncolgatása során világosan leszögezi: "Senki sem képes magára venni a másik meghalását. A halál, amennyiben van, mindenkor lényegszerűen az enyém."6 Hogy is mondja Kierkegaard: "önmagunkat halottnak gondolni: komolyság; tanúnak lenni egy másik ember halálakor: hangulat"7. A halállal kapcsolatos vizsgálódások még további világos tézisekhez vezetnek. Először is a jelenvalóléthez mindig hozzákapcsolódik egy állandó kinnlévőség. Mindig valamik még-nem vagyunk, amik majd leszünk. Például halottak. Ugyanakkor ennek a "még-végéhez-nem-érten-létezőnek" a végéhez érése a kinnlevőség megszűnését eredményezi. És mint ahogy azt már mondtuk ez a véghez érés egy teljességgel helyettesíthetetlen létmóduszt jelent. A mindenkori jelenvalólétnek tehát van egy " nem-egész" volta, amely csak a halállal ér véget. Úgy is fordíthatnám talán, hogy az ember a saját halálával teljesíti be önmagát. Felmerül a kérdés, hogy akkor halála előtt az ember még nem önmaga? Heidegger válasza egyértelmű: "a jelenvalólét, ameddig van, már saját-még-nem-je".8 Egy fontos különválasztás Heidegger elemzésében a halál egzisztenciális analízisének elválasztása a fenomén egyéb interpretációitól. Egy ilyen ontológikus viszonyulásmód kizár minden túlvilágról szóló spekulációt vagy olyan kérdéseket, hogy hogyan került a halál a "világba" és mikor. Az egzisztenciális elemzés csupán a jelenvalólét véghez viszonyuló létének ontológiai struktúrájára vonatkozik. A véget ért lét egzisztenciálisan azt jelenti, hogy olyan lét, amely a végéhez viszonyul. Ugyanakkor a halál egy küszöbön állás is. De egy kitűntetett küszöbön állás. A halállal a jelenvalólét legsajátabb létképességében áll küszöbön önmaga számára. Itt az ember saját "világban-benne-létére" megy ki a játék. A halál tehát nem más, mint az "abszolút jelenlevőség-lehetetlenségének a lehetősége", a "legsajátabb, vonatkozásnélküli, meghaladhatatlan" lehetőség. A halálhoz viszonyuló létben úgy viszonyulunk önmagunkhoz és ennélfogva saját halálunkhoz is mint valami kitűntetett lenni tudáshoz. A mindennapok azonban sok esetben másról tanúskodnak. A mindennapi viszonyulás, az "akárki" viszonyulása, ami a "fecsegésben" konstituálódik a halált, mint "haláleset" ismeri. Valaki, valaki más meghal. Óránként halnak meg emberek. De soha nem én. Mindig az akárki. Az akárki elfedi a vonatkozásnélküliségét és meghaladhatatlanságát és menekül az önmagával és legvégső, meghaladhatatlan létlehetőségével való szembenézéstől. "Az akárki nem engedi, hogy bátran vállaljuk a haláltól való szorongást"9. Ezt lecseréli valamilyen eseménytől való félelemre. Egy olyan eseménytől, amely bizonyos, hogy egyszer majd bekövetkezik, de egyelőre még nem. Így fedi el az akárki a halálnak azt a sajátosságát, hogy "minden pillanatban lehetséges". Ez a haláltól való mindennapos kitérés a halálhoz viszonyuló "nem tulajdonképpeni lét". Ezzel szemben a tulajdonképpeni lenni-tudás a létet mindig mint egy lehetőséghez viszonyuló létet tételezi. A jelenvalólét legvégső és legsajátabb lehetősége, maga a halál. A halálhoz viszonyuló lét így nem más mint egy "előrefutás" ehhez a legsajátabb létlehetőséghez. Az egzisztenciálisan kivetülő tulajdonképpeni halálhoz viszonyuló lét jellemzőit így végső soron a következőképpen lehet összefoglalni: " az előrefutás leleplezi a jelenvalólét számára az akárki-önmagába való beleveszettséget, és azzal a lehetőséggel szembesíti, hogy a gondoskodó gondozásra elsődlegesen nem támaszkodva önmaga lehessen, ám az akárki illúzióitól eloldott, szenvedélyes, faktikus, önmagában bizonyos és önmagától szorongó halálhoz viszonyuló szabadságban."10 Valami ilyesmi tehát a halál. Nem egy titokzatos, sötét szörnyeteg, hanem legsajátabb, meghatározatlan, meghaladhatatlan lehetőség. Állandóan az életünk miatt aggodalmaskodunk. Azt szeretnénk, hogy ilyen vagy amolyan legyen. Mert az életünk értékes. De ezt az értéket éppen a halandóságból nyerjük. Bármit teszünk attól válik értékessé, hogy "világba vetettségünk" végső és legsajátabb lehetősége, saját halálunk elkerülhetetlen és meghaladhatatlan bizonyossága egyszerivé és megismételhetetlenné tesz mindent. Azt hiszem Sartre fogalmazza meg ezt nagyon jól a Lét és semmi című művében: "A halál immáron nem az a nagy ismeretlen, ami határolja az emberit; a halál az én személyes életem jelensége, ami ezt az életet a maga nemében egyedülálló életté teszi."11 |
|
1 Bohár András: A halálról másképpen, Csejtei Dezső: Filozófiai metszetek a halálról. Budapest, Pallas Stúdió / Attraktor, 2002., 523. oldal, http://www.c3.hu/~prophil/profi041/bohar.html back 2 U.o back 3 U.o back 4 U.o back 5 U.o back 6 Heidegger Martin: Lét és idő, Osiris, Budapest 2oo1, 279.o back 7 Sören Kierkegaard: An einem Grabe. In: Gesammelte Werke, 13.-14. Abteilung, Düsseldorf-Köln: Eugen Diederichs Verlag, 1964. 177.o, in : Csejtei Dezső : A halál pestisizálódása, Elhangzott a Filozófia az ezredfordulón c. konferencián, Kecskeméten, 2000. március 25-én, http://www.phil-inst.hu/projects/kecske.met/csejtei_1200.htm back 8 Heidegger Martin: Lét és idő, Osiris, Budapest 2oo1, 283.o back 9 Heidegger Martin: Lét és idő, Osiris, Budapest 2oo1, 295.o back 10 Heidegger Martin: Lét és idő, Osiris, Budapest 2oo1, 3o9.o back 11 Jean Paul Sartre: Being and Nothingness. Washington Square Press, 1966. 682.o., in : Csejtei Dezső: A halál pestisizálódása, Elhangzott a Filozófia az ezredfordulón c. konferencián, Kecskeméten, 2000. március 25-én, http://www.phil-inst.hu/projects/kecske.met/csejtei_1200.htm back |
| Vissza |