Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Márton Éva |
| Veress Károly: Bevezetés a hermeneutikába Egytemi Műhely Kiadó-Bolyai Társaság. Kolozsvár, 2007. 307 lap |
| Kulcsszavak: megértés; hermeneutikai tapasztalat; nyelv; kérdezés; létmegértés; |
| Minden ember életének minden pillanatában érvényre juttat magából valamit, megnyilvánul, kibontakozik, viszonyul, magyaráz, megért, kérdez, töpreng, egyszóval mozog. Megmagyarázhatatlannak tűnő dolgokkal szembesül, felismerni véli másban magát, magában mást. Közelebb és távolabb kerül a világhoz. Ezek a kifele és befele egyaránt irányuló mozzanatok a hermeneutika részei. A hermeneutika kifejezéssel igen ritkán találkozunk a mindennapokban. Talán ezért is marad meg kellőképpen távolinak, holott szinte levegőszerű fontossága van, hiszen nem lehet hermeneutikai szituációkon kívül helyezkedni. A hermeneutika olyan egyszerű, hétköznapinak tűnő mozzanatokban rejtőzik, mint amilyennek a tapasztalás tűnik. Ez azonban egy tisztázatlan fogalom. Nem egyszerűen csak valamiről való ismeretet jelent, hanem azt az egészként megvalósuló tapasztalatot, melyet senki más nem szerezhet meg helyettünk, s amely nem lehet előre eltervezett, inkább csak egy megtörténés. A tizenkét fejezetből álló filozófiai mű a hermeneutika jelentését, problematizációit, sokoldalúságát, ellentmondásait helyezi előtérbe és törekszik világossá varázsolni. A hermeneutika az újkorban alakult ki. Ekkor még szent szövegek értelmezését elősegítő módszertanként volt ismeretes. A kifejezés szótövét a herméneuin ige és a hermeneia főnév alkotja. A herméneuin három fő jelentésirányt hordoz magában: a kifejezni, az értelmezni, valamint a fordítani igéket, melyek értékközvetítésként valósulnak meg a szellem és a külső világ között. Kezdetben a hermeneutika gyakorlása inkább egzegézisként valósult meg, majd később az interpretációban válik általánosan használhatóvá. Attól függően, hogy mikor, milyen időben bontakozott ki, a hermeneutikát különféleképpen határozták meg: a hermeneutika mint a bibliai egzegézis elmélete, mint filológiai módszer, mint a megértés általános elmélete. Ez utóbbival, egy általános hermeneutika kidolgozásával F. Schleiermacher próbálkozott, mely törekvésnek köszönhetően a hermeneutika újból kapcsolatba kerül a filozófiával. Meghatározói pozíciót tölt még be a hermeneutika, mint a szellemtudományok módszertani alapja, mint a jelenvalólét és az egzisztenciális megértés fenomenológiája, mint a nyelvi létmegértés filozófiája, a hermeneutikai filozófia, mint egyetemes értelmezéselmélet. Veress Károly a hermeneutika kérdéskörét egészen a kezdetektől közelíti meg. Hermész csodálatos megalkotottságától, az alexandriai és antiochiai iskolákon keresztül, Ágoston és a reformáció hírnökeinek korán át vizsgálódik a tisztább megértés érdekében. Vizsgálat alá kerül többek között Schleiermacher, Dilthey, Heidegger és Gadamer gondolatrendszere is. Szinte minden hermeneutikával foglalkozó filozófus ad egy meghatározást, mely bár rövid és tömör megfogalmazású, a hermeneutika egy meghatározó részét mindig magában foglalja. Egy ilyen ismert aforizma fellelhető a műben is: "A hermeneutika annak a művészete, hogy megértsük a másik nézetét". Ezt rögtön az a kérdés követi, hogy mit jelent megérteni a másikat? Tehát a megértés máris problémává válik. Mi akkor a megértés? Dilthey a következőképpen oldja meg a problémát: "A folyamatot, melynek során kívülről, érzékileg adott jelekből egy belül levőt ismerünk meg, megértésnek nevezzük." A másik megértése nyitottságot, ráfigyelést, odafordulást igényel. A hermeneutikai tapasztalat a másik tapasztalata. Itt soha nem vagyunk egyedül. Ez a tapasztalat közösségi és történelmi. A megértés módján élünk akarva-akaratlan, s naponta megéljük a megértést. Ez a megértés schleiermacheri szóhasználatban nem értelemre, hanem individualitásra irányul. Valamely beszédet akarunk megérteni, mely nem egy absztrakt gondolat, hanem egy gondolatként feltörő életmozzanat, a beszélő individualitásának egy darabja, mely csak más tettek, más mozzanatok révén érthető meg. A beszédet a nyelvből értjük meg, s amit már megértettünk, az nyelvileg megformált individualitás. Mindezért Schleiermacher az individumot tekinti a megértés végső céljának. A megértés sohasem teljes és biztos, ezért az újabb és újabb próbálkozások lehetősége benne van, mint le nem záruló folyamatban. Nem adódik önmagától, és a nemértés sem küszöbölhető ki teljesen, éppen saját különbözőségünkből kiindulva. Dilthey szerint egy kifejezést az adott individuális élettartam kifejeződéseként kell megértenünk, hiszen a megértés kapcsolatban van a megismeréssel, s ezáltal nem csak más emberekkel, hanem a nyelv, szövegek, szokások és hagyomány révén élő kapcsolatba léphetünk más kultúrákkal. Belehelyezkedhetünk a korba, megismerhetjük a nyelvezetet, magát az aktuális közeget. Hogy ez miért jó? Segít elfogadni saját kultúránkat, a másokét, magunkat, s még gazdagít is. Mert a hermeneutikai beállítódás az emberek alapvető létmódja. A műalkotások, a történelmi események, az egyszerű mondatok is azért érthetőek számunkra, mert valami közösség köt össze általuk, valami hasonlóságot határoznak meg. Dilthey szerint a szellemtudományok fogalma addig terjed ameddig a megértés. Gadamer ehhez hozzá teszi, hogy az ember nemcsak akkor ért meg bármit is, ha tudományt művel, nemcsak ismeretek állnak elő a számára, hanem élete többi, nem annyira tudományos összetevőinek a megértése is. A megértés ugyanúgy hozzánk tartozik, mint bármely elementáris adottságunk. A megértés mint lenni tudás, létmegértés, s ezáltal önmegértés és világmegértés. Itt az egyik kiegészíti a másikat, egymásból válnak érthetővé, mert bármi más megértésével magunkból is megértünk egy kicsit, s ha magunkat értjük, akkor ez kivetül a világunkra, s azt is érteni kezdjük majd. Minden megértés egy kicsit önmegértés is. Ezáltal felemelkedünk egy magasabb általánoshoz. Ez a felfogás heideggeri, akárcsak a következtetés levonása: a megértés módján való létezés a jelenvaló lét igazi létmódja. Tehát nem jó korlátozni az ismereteinket és a nyitottságunkat. A megértés kölcsönös és közös. Önmagunkhoz is egy másik emberen keresztül vezet az út. Persze csak ha mások iránt nyitottak és figyelemesek vagyunk. S a mi megértésünkkel másnak is megvilágosulhat valami. Fontos helyet kap a műben a hermeneutikai tapasztalat boncolgatása. Ez egy mindenképpen emberi tapasztalat. Egy történés, mely gyakorlatilag nem zárul le, hanem folyamatos tapasztalást biztosít. Tapasztalttá nem azért válunk, mert birtokolni akarunk bármit is. Inkább részesülünk. Hiszen nem találunk életünkben olyan periódust, amikor még nem tapasztaltunk semmit. Ebben a részben ott rejtőzik a Descartes-i cogitónak a mondanivalója is. Tapasztalom, hogy tapasztalok, s ezáltal tapasztalom, hogy vagyok. Tehát a tapasztalástól csak létvesztés terhe mellett lehet megszabadulni. A hermeneutika a nyelvre épül, mert az belső egységként szervezi meg a hermeneutikai tapasztalatot, s ily módon világtapasztalatként bontakozik ki. A nyelv és a megértés között elementáris kapcsolat van. A nyelv nélkül nemcsak kommunikálni, hanem szinte létezni sem tudunk. Ha nincs nyelvünk, nem lesz világunk sem. A hermeneutikai fenomén minden lényegi mozzanatában nyelvi jellegű, s maga az értelmezés és megértés a nyelvi hagyományhoz van hozzárendelve. Ez nemcsak belsőleg szövi át a tapasztalatot, hanem minden a nyelv közegében válik megtapasztalhatóvá. A nyelv az az általános közeg, amelyben egymást megérthetjük, amelyben nap mind nap forgolódunk. A nyelv és a gondolkodás kapcsolata is nagymértékben szoros, mivel a gondolkodásban benne rejlik a nyelv, és a nyelvben a gondolkodás válik felfoghatóvá. Történeti szempontból a nyelvünk nemcsak eszközünk a megértésre, s nem csak magunkat meséljük el a nyelv által, hanem a nyelv is elmesél minket. Összegzésként, a nyelv egy olyan véges, egyetemes közeg, melyben a felek megértése, s a dologról való egyetértése végbemegy, egész világtapasztalatunk kibontakozik, melynek lévén a lét feltárul előttünk, lehetőségeket biztosít. Az a szinte észrevehetetlen cselekvés, melyet akár egyedül, de főképp más társaságában szoktunk gyakorolni, mely a hermeneutika alapjába szövődik: a kérdezés. A kérdezésben saját végességünket is megtapasztaljuk, önmagunk hiányosságaival és bizonyosságaival együtt. Ami bizonyos volt, kérdéssé válik. A kérdéshez szorosan hozzá tartozik a válasz, s ezzel a tudás, hogy meg tudjunk hallgatni, meg tudjunk nyílni. A hallgatás a másikhoz való odahallgatás is egyben, tehát egy kérdésben magunk, a másik, valamint a világ felé is nyitunk. A kérdezés egyben elszenvedés és aktivitás, s értelme irányértelem. A megértés elsődlegesen kérdezve-értésként, értő-kérdezésként valósul meg. Egy kérdés mindig megelőzi a beszélgetést, mely segítségünkre lesz, mivel a másikkal megértve érthetjük meg magunk is a kérdés tárgyát, s biztosítani, irányítani tudjuk a beszélgetés nyitottságát. Gadamer a dialektikát tekinti a kérdezés művészetének, s a gondolkodás fenntartása biztosítójának. Emberi létmódunkhoz tartozik a kereső életforma, pontosabban az igazság keresése. Erre kérdezünk, a válaszokat megértjük, értelmezünk, fordítunk és kutakodunk minduntalan az újabb és újabb magyarázatok felé. Kapcsolatban vagyunk, tetteinkkel, önmagunkkal, a Másikkal, a világgal és többek között a távolinak és egységesnek tűnő igazsággal. Mindezek érdekében gyakoroljuk a hermeneutikát, még ha fontosságát magát nem is ismerjük el. Ezért érdemes megértő szemekkel figyelni önmagunk reakcióit, a másikét, mert végül úgyis minden tudásunk, akár kellemes vagy kellemetlen, nekünk válik hasznossá, függve attól, hogy mindenki másképp érti meg a haszon fogalmát, hiszen a hermeneutika mint egy egzisztenciális beállítódás, életforma, és nem csupán mint irányzat, a már meglévő dolgokat és világokat érteti meg velünk. Úton vagyunk. |
| Vissza |