Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Dénes Csongor Babeş-Bolyai Tudományegyetem Filozófia kar |
| Halandóan lakozik szabadságában az ember1 |
| Kulcsszavak: halál; halandóság; meghalás; megdöbbenés; jövő(idő); szabadság; felelősség; |
| Mi
sem "természetesebb", "magától értetődőbb", mint az emberi
élet vége - annak bevégzettsége - tehát maga a halál. Az ember nem
is gondol bele, csupán néhányszor, de akkor el is képzeli, megtervezi,
kigondolja, sőt le is játssza (magának) a saját maga halálát,
annak minden ceremóniájával, "ügyleteivel" és elborzadva "tapasztalja"
önnön (be)temettetését. Valahonnan egy "magaslatról" pedig képzeletben
alaposan szemügyre is veszi az összegyűlteket, a gyászolókat,
ám - talán megrémülve, hogy az összegyűlt tömegben és főleg
a hozzá(nk) tartozókban mekkora fájdalmat és elkeseredést is okozott
- gyorsan vissza is ugrik a "jelenbe", hiszen mindez - gondolja és
legfőbbképpen féli - "nem játék"! Persze, mert
ott, akkor, (tehát halálunk után) és legfőbbképpen
úgy (abban az állapotban), semmiféle körülménynek
vagy esetleg következménynek sincs - a saját magunk léte szempontjából
- semmiféle relevanciája. Mert a halál (ténye) nagyon is - "valóságosan",
elképzelhetően, és eljövően-sürgetően
- van, fennáll, ott "tornyosul" vagy éppen "mélyül"
(az életünk végén), ezért lehet, hogy "utána" (tehát halálunk után)
nincs - azaz még nincs-ként sincs - semmiféle lehetőségünk átgondolni,
vagy éppenséggel újragondolni elhuny vagy kihuny életünket. Mert a halálunkkal pontosan az szűnik meg, amit mi olyan sokszor és sokféleképpen a képzeletünkben tovább gondoltunk és tovább éltettünk, de még dédelgettünk is. Mivel "… ha lemondunk - helyesebben: megszabadulunk - "a lélek halhatatlanságának" hitétől és gondolatától, akkor egyenesen az a lehetőség, ill. veszély merül fel, hogy így a halál vajon nem "megsemmisülés-e"."2 Az a lehetőség válik tehát nagyon is "aktuálissá", "tapasztalhatóvá" (ha nem is a körülöttünk levők "tanulságává"), ami nem más, mint az ember, a meghaló "magában-egyedül-maradása"!3 Ami ezért "kommunikálhatatlan", megoszthatatlan "magunkon-belüli tapasztalati magánvaló" .4 Hogy tehát arról beszéljünk, amiről kell, szükség lesz arra, hogy belelapozzunk, belegondoljunk saját halandóságunk "történetébe"(Király V. István: Halandóan lakozik szabadságában az ember5), de valahogy úgy, mintha tiszta kíváncsiságból vagy türelmetlenségből már a leges-legelején az utolsó oldallal kezdtük volna. Mert ez egy olyan "történet" ill. történés, ami ezért (ill. azért, mert éppen velünk történik) általunk "lapoztatik" és amely az időnek a "jövése" folytán... "a végétől... vagyis a jövőtől és a jövőből kezdődik - keletkezik!6 ". Valami tehát, ami biztos és bizonyos, ami egyre csak eljő, mert feléje számolunk és számoltatunk, azaz visszaszámolunk. Mi sem mutatja ezt hangosabban és zajosabban, mint saját megdöbbenésünk. Mindezek (azaz nem kevés kutatás, kiábrándulás és szorongás) után tehát egy olyan könyvet tartunk a kezünkben, ami nem vigasztalásképpen fejti ki és fel a maga történetét, hanem magának a legalapvetőbb hiányosságnak, mondjuk ki nyugodtan: meghalni-nem-tudásnak a felmutatása. Annak tehát, hogy az ember többnyire képtelen halandóvá válni, végérvényesen megsemmisülni, elpusztulni, kifejezhetetlenül, megoszthatatlanul magában-egyedül-maradni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy "hősies magányunkban" fel kéne valamiképpen vállalnunk a halálnak a végérvényes és nyomorúságos "abszurditását", hanem pontosan azt jelenti, hogy az embernek végre "a "véget" önmagához (és önmagára) tartozó véget érésként"7 kellene megragadnia. Ami éppen ezért egzisztenciális és "létprobléma"! Mindez minket embereket pontosan ide azaz saját mostani, aktuális létünkhöz küld, tapaszt, mégis folyamatosan az időben és éppen az idő (tehát az idővel való együttszámolásunk) által a jövőben, az eljövőben - "ekkor, akkor"8 - "megsaccolt" halálunkhoz, "elhunyásunkhoz" vezet. Király V. István könyvében tehát ezek szerint minden egy irányba mutat és mégis minden valahogyan visszakanyarodik önmagához, mert "…az ember számára a halál egyenesen az élet(e) problémája"9 . Azé az életé, amely világosan és előreláthatólag egyszer majd véget ér (természetesen nem mindegy, hogy mikor és legfőbbképpen az sem hogy hogyan!) mégpedig meghalásként, a mi saját meghalásunkként! Ezzel kapcsolatosan nincs semmiféle kétség! Mégis ebben gyökerezik a legmélyebb szabadság, szabadságunk, amely éppen a meghalás, "halandóvá válásunk" révén lehetséges csupán. "Szabad lét"-ről tehát csak abban az értelemben beszélhetünk, melyben a halál egyben lehetőség is, "…amely önmagára kérdezve (azaz: önmagát kérdésessé téve) építi ki - eközben - a maga halandóan levő (sum) létének a vonatkozásait is."10 Mert hogyan lehetne másképpen "utánajárni", esetleg "felelősségre vonni" a múló - éppen a halál felé múló - időt, mint éppen a "Mikor?" 11 (kategoriális) kérdése, kérdezése révén. Végeredményben tehát egy olyan tanulmánykötettel állunk szemben, amely magáról a halálról, a meghalásról gondolkodik a maga nagyon is sajátos módján és "kíméletlen" őszinteségével, felvállalva annak (tehát a meghalásnak) minden szorongását és életre vonatkoztatottságát. Mert ez a könyv valóban "tanulságos" olvasmány azon emberek számára, akik az életet - a saját meghalásuk és éppen ezért végérvényes pusztulásuk vonatkozásában - a maga súlyával és értékével együtt szabadon kérdezik. |
|
1 Király V. István, Halandóan lakozik szabadságában az ember, Pozsony, Kalligram, 2007, 309 o.back 2Uo. 108. old.back 3 Uo. 54. old.back 4 Uo. 56. old.back 5Király V. István, Halandóan lakozik szabadságában az ember, Pozsony, Kalligram, 2007back 6 Uo. 280. oldback 7Uo. 160. old.back 8 Uo.223. old.back 9 Uo. 70. old.back 10 Uo. 121. old.back 11 Uo. 214. old.back |
| Vissza |