Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Balon Ruff Zsolt |
| Csavargások Erósz városában Rigán Lóránd: Erósz városa. Komp-Press, Kolozsvár, 2007. 133. old. |
| Kulcsszavak: történetiség, metafizika, politikai filozófia, hermeneutika |
| Azt hiszem, elfogultságunk indokolt, ha a kitartó gondolkodás számára nem mindig kedvező "vidékeinken" igényes, eszméletre ösztönző autochton kötet jelenik meg. Ez esetben Rigán Lóránd kötete szolgál rá a kijózanítónak is mondható elfogultságra. A szóban forgó könyvében összegyűjtött, nyelvileg és tartalmilag is kiérlelt esszék "egyrészt magáról a történetiségről, másrészt metafizikáról és politikai filozófiáról" szólnak. A szerző bevallása szerint filozófiatörténeti írásai térképszerűen rögzítik "Erósz városában" tartó "csavargásainak" és "elidőzéseinek" néhány emlékezetes mozzanatát vagy éppen intim élményét. "Erósz városát" mint címet és kifejezést a "bölcselet" (R. L.) üdítően régies metaforájaként fogom fel, egy toposz gyanánt, amely mindenekelőtt a gondolkodás útjaira és útvesztőire csábító daimónok, a szemlélődés korántsem veszélytelen vonzalmai és nem utolsó sorban a "klasszikus" állam- és világpolgári öntudat megidézése révén alkotott mentális "tér-idő", vagyis létértelem... Rigán Lóránd sajátos filozofikus kedélyét igazolja, hogy szemmel láthatóan ódzkodik mind a túlvezérelt, didaktikus megfejtésektől, mind a túlfűtött csattanóktól. Ezért inkább kimérten, szikáran, hűvösebb modorban esszézik. Írásai jókora eszmetörténeti bagázzsal és korszerű könyvészettel rendelkeznek, és klasszika-filológiai tudással is meg lettek támogatva. Kétségtelen, hogy a szakmai, azaz a filozófiai és filológiai erények mellett közvetlenebb kulturális értéket is hordoznak, anélkül, hogy szerzőjük ezért a közízlésnek fölös engedményeket tenne. Megállapításaimat legalább részben alátámasztandó, sorba veszem a szövegeket: Maga magának tápláléka? a korszerű hermeneutikai szempontot szabályosan érvényesítő elmélkedés a filozófia művelésének kijátszhatatlan idői meghatározottságáról avagy hatástörténetileg motivált súlyozottságáról. A hermeneutika alapvető állítása, miszerint a filozófia mindig is szituált kérdezés, egyenértékű annak a nem kevésbé filozofikus feltételezésnek a kétségbevonásával, hogy léteznek öröknek és egyetemesnek mondható filozófiai problémák. A jelen kérdésessége küld tehát a múlt kérdéseihez, s ezért jelen, múlt és jövő a történeti megértés körszerű viszonyában konstituálódik. A kérdés persze nyitott: igényeljük-e, akarjuk-e ezt a fajta "hagyománosabb" megértést? Részünk lehet-e ebben a tapasztalatban? ? a cím tulajdonképpen Derrida kérdése Gadamernek szegezve, melynek militáns jegyében a szerző mintegy tovább görgeti az előbbi esszéjének gondolatait, ugyanakkor ellenpontozza is ezeket a "rosszhiszemű(bb)" hermeneutika, a dekonstruktivizmus oldaláról. Innen tekintve a filozófiai tudás talaja még annál is ingoványosabb, mint amilyennek a "jóhiszemű" hermeneutika tüntetné fel. A kölcsönös megértés derridai visszautasítása nyomán érkezik a kérdésünk: végső soron mi az, amit gondolati, eszmetörténeti hagyományainkból egyáltalán sajátunknak tekinthetünk, illetve mi számít idegennek vagy mindenáron elidegenítendőnek? A következő két írás főszereplője Marsilio Ficino, a reneszánsz kori keresztény újplatonizmus legkiemelkedőbb figurája: A Szentháromságról és a szeretetről - a keresztény és az újplatonista tanítás kibékítésének történeti és fogalmi nehézségeiről értekezik, elsősorban a címben foglalt két probléma számbavételével. A végkövetkeztetés pedig az, hogy minden analóg vagy konvergens motívum dacára a két hagyomány nem hangolható össze maradéktalanul. A szintézisre törekvő Ficino is belátta, hogy az újplatonikus Jó-Értelem-Világlélek hiposztatikus hármasa alárendelődést (szubordinációt) implikál, míg az Atya-Fiú-Szentlélek háromsága egylényegű (konszubsztanciális). Viszont az is kézenfekvő, hogy csak egy a Ficinóénál sandább tekintet állíthatja szembe az "önző", "szerző", vertikális irányultságú platonikus erószt az "önzetlen", "ajándékozó", horizontálisan terjedő keresztény agapéval. Szaturnusz fintora - hajdani pszichológiai, fiziológiai, asztrológiai, "naturalista" és "szupranaturalista" megfontolásokat felidéző eszmetörténeti vizsgálódás a kimagasló értelmiségiek átkos és áldásos létalkatáról, a melankóliáról. Ennek a végletekig ellentmondásos, ontológiai státussal bíró spirituál-erotikus "megszállottságnak" meglehetősen rövid, lapidáris taglalásához a téma alapművei kerülnek bevetésre, az esszé ezért is irányadó további kutatásokhoz és fejtegetésekhez. A legvégén pedig még Szaturnusz fintora is "égi" mosolyra vált: "helyenként felcsendül a firenzei melankolikus szövegeiben egy másikfajta, numinózus nevetés is, amely nem más, mint a ragyogó égmozgások visszfénye az arcunkon. [...] Egyik kedves megfogalmazása szerint a csillagok nevetése sugaraikban nyilvánul meg, mivel a csillagok az égvilágon mindenen nevetnek, és a fény maga az Istennek örvendező egek nevetése, ahogy a nevetéstől néha a mi szemünk is felragyog." (53.) Musica mundana - "Erósz, A lakoma daimónjának egy másik alakváltozása". A tárgyalt, platonikus ihletésű zeneelméleti szövegek szerzői Boethius, Leone Ebreo és Guido Casoni, akiknek mondhatni egyöntetű meggyőződése szerint a zene nemcsak a szokványos értelemben vett hallható, hangszerekkel vagy hangszálakkal előadott muzsika, hanem a midenféle arányszerűségekben, harmóniákban megnyilvánuló, világméretű vonzerő. Az igazság korai keresztény története - az igazság késő ókori viszontagságairól, a még idomtalan, kialakulóban levő keresztény tanítást övező értetlenségről, pogány daimónok hamis politikájáról, illetve a keresztény apologéták merész ellenlépéseiről nyújt olvasmányos, de filozófiailag vertikalizált beszámolót. Ugyancsak "az igazság" fintorának találjuk, hogy a "természetes"/"pogány" észhasználatot és a keresztény kinyilatkoztatást egyeztető, békítgető állásfoglalások legjava a későbbiekben eretnekségnek lett nyilvánítva. De még csak ennek okán sem "logikátlanabb narratívái" ezek az igazságnak... Két, filológiai és archeológiai értelemben is kiérlelt politikafilozófiai írás következik, és mondhatni a szerző itt igazán elemében van: Két temetési beszéd a demokráciáról - a két klasszikussá lett epitaphiosz logosz finesszes érzékkel megkomponált összevetése. Az egyik Thuküdidésznek köszönhetően maradt fenn, és Periklész tartotta volt a peloponnészoszi háború elején elesett athéniak dicsőítésére, a másik pedig Platón Menexenosz dialógusában hozzáférhető, és Aszpaszia, Periklész második felesége az állítólagos szerzője. Mindkettő a polgári öntudat, a városállamhoz való ragaszkodás és róla való gondoskodás követelményét írja elő, de más-más hangsúllyal. Az előbbi temetési beszéd a korabeli athéni demokráciát legitimálja minden további nélkül, és a szublimált erotikus (erasztész és erómenosz közötti) partneri viszonyok metaforikájával érzékiesíti a politész és a polisz mérvadó kapcsolatrendszerét. A visszafogottabb platóni temetési beszéd voltaképpen válasz a thuküdidészi "szertelenségére". Többé-kevésbé burkolt iróniával illeti a demokratikus állami berendezkedést, s ezzel összhangban inkább a hagyományosabb, mondhatni, közvetlenül a phüsziszből eredő családi viszonyokat tekinti az állampolgári szolidaritás mintájának. "Mellesleg" Rigán Lóránd már itt megfogalmazza azt a jelentős gondolatot, amelynek bővebb kifejtése a rákövetkező politikai filozófiai írásának a témája: "Mellesleg Platón filozófiájának egyik legnagyobb és valószínűleg feloldhatatlan paradoxonát éppen az képezi, hogy dialogikus eredete ellenére, mely az athéni demokrácia hiteles kulturális produktumává teszi, ezt a jelleget minden erőfeszítésével meghaladni igyekszik, holott végig annak talaján marad." (94-95.) Egy arisztokrata Athénban - amellett érvel tehát, hogy filozófia és a demokrácia egy tőről fakadnak, a filozófia demokráciakritikája gyakorlatilag a demokrácia peremére helyezkedett demokratikus önkritikának tekinthető. Az esszé külön érdekessége, hogy nem tipikus (platóni) filozófiai fogalmakon rágódik sokadjára, hanem bevett athéni szokásokat vagy gyakorlatokat megnevező kifejezések intrinszek filozófiai relevanciáját aknázza ki úgy, hogy ezáltal kitérjen Platón gondolkodásának túlzottan is egyértelmű antidemokratikus olvasata elől. Olyan, egymással szorosan összefüggő antik demokratikus toposzok kerülnek terítékre, mint: a polgár politikai hivatalba lépését megelőző, illetve azt lezáró számadása, vagyis a nyilvános egyéni felelősségvállalás - dokimaszia és euthünai; a szólásszabadság antik megfelelője, az őszinte, nyílt beszéd - parrészia; a polgári öntudatot a látványkedvelésben, de egyúttal a kritikai szemlélődésben is érvényesítő szokás - a színházba járás. (Innen aztán Platón gúnyszava, a theatrokratia, amellyel a demokráciát illeti). A szókratikus diskurzus azonban éppen ott kezdődik, ahol mindezen demokratikus gyakorlatok következetes végiggondolása, ha nem is eszközli a megtagadásukat, de szembefordítja alanyát magukkal a gyakorlatokkal. S ez a megfontolás bizonyos értelemben tovább is visz az utolsó esszé (poszt)modernebb mondanivalójához: A hegyek nem hegyek - Heidegger phüszisz-értelmezését exponálja biztos kézzel, illetve ennek "becserkészése végett rövidre szabott kerülőt tesz" és egy csavaros zen-buddhista analógiát is hoz. Ezek szerint a bölcsesség olyan kettős tagadásnak - pontosabban felfüggesztésnek, zárójelezésnek - mutatkozik, mely visszaállíthat a létezőre való "ráhagyatkozásnak" (die Gelassenheit) az átlagos, magától értetődő életgyakorlatnál eredendőbb "természetességébe": a mindennapi tevés-vevés rutinját és önfeledtségét maga mögött tudva - így az első tagadást realizálva - a "mester" arra eszmél, hogy "a hegyek nem hegyek, s a vizek nem vizek"; a tagadás tagadása viszont már felér "a Zen legbensejének" megértésével, vagyis azzal a "nyugalommal", melyben leledzve "a hegyek ismét hegyek, a vizek pedig vizeknek" látszanak. A kötetet záró esszé címéből ítélve az első tagadásnál tartunk... |
| Vissza |