Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Köllő Zsófia Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar-német szak, II. Év |
| Kísérteties találkozások fiatalkori önmagunkkal |
| Kulcsfogalmak: én, hasonmás (alterego), pszichoanalízis, kísértetiesség, Borges, Jorge Luis |
| Az én az a fogalom, amely talán a legrelatívabb, legmegkérdőjelezhetőbb, mint nyelvileg, mint ontológiailag. Nemcsak szempontfüggő, de állandóan változásban is van. Bizonyos gondolatokat, eszméket egyik pillanatban a magunkénak érzünk, a másikban elutasítjuk, énünkön kívülre száműzzük. Úgy is mondhatnánk, hogy az én csak a diakróniában létezik, csak egy folyamatként, szüntelen változó konstruktumként tekinthetünk rá, és talán az én az egyetlen személy, akivel sosem találkozhatunk. Ennek ellenére, talán az én komplexitásából adódóan, vagy az önmeghatározásra törekedve, foglalkoztatja az embert az a gondolat, hogy egy másik önmagával találkozzék, vagy általában felteheti a kérdést, van-e énjének olyan dimenziója, melyről nem tud. Ha az én nem állandó, ismeri-e az ember önmagát? Természetesen az irodalom az a terület, ahol ez igazán megvalósulhat, melyben a mélylélektani kutatások is segítik (elsősorban Sigmund Freud A kísértetiesről című tanulmánya). Még ha foglalkoztatja is a téma az embert, esetünkben az írót, akkor is kísértetiesként jeleníti meg a találkozást (ezt már a címben is jeleztem, ahol Erős Ferenc tanulmánycímére1, közvetve Freud tanulmányára játszottam rá), hiszen olyasvalakivel áll szemben, akit egyébként nincs lehetősége kívülről, másikként szemlélni. Ezen írás az alter ego-val való találkozásnak egy olyan dimenzióját próbálja kutatni egy választott irodalmi műben, melyben az alkotó az énnek két szinkrón metszetét ütközteti egymással, tehát a Dr. Jekyll és Mr. Hyde típusú ciklikusan váltakozó énekkel nem foglalkozunk, nem térünk ki valóság-vágyott én kettőst megjelenítő művekre sem. A magyar olvasó számára talán ismerős Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című műve, amelyben a tizennyolc éves fiatalember számon kéri a felnőtt írón fiatalkori vágyait, terveit, és azzal szembesülhetünk, hogy a befutott írónak egy sor kompromisszumot kellett kötnie ahhoz, hogy társadalmilag elfogadott legyen. Az általam választott mű, Jorge Luis Borges A másik című műve is hasonló dimenzióban jeleníti meg a hasonmás problémáját. Részletesebben Borges művét értelmezem, de néhol Karinthy novellájára is utalni fogok. Arra figyelünk majd a mű értelmezése során, hogy milyen elemek veszik körül a másik énnel való találkozást, és azok milyen más, a pszichológiát és filozófiát is érdeklő dimenziókba visznek. Borges számára még felkavaróbb volt az önmagával való találkozás élménye, amint arról A másik című novella tanúskodik. Nem mert beszélni róla, el akarta felejteni, mert félt, hogy beleőrül. Néhány évvel később írta csak meg, s azt remélte, hogy meseként fogják olvasni. Itt egy olyan helyzettel állunk szemben, amikor a találkozás leírása nem a feledéssel, a seb enyhítésével kecsegtet, hanem az újrafelidézéssel, a seb feltépésével fenyeget. Szörnyű volt átélni a találkozást és az azt követő álmatlan éjszakákat. Itt egy, a hasonmáshoz gyakran kapcsolódó motívumot láthatunk, az álom motívumát. Az álom a műben nemcsak negatívan, hiányában van jelen, hanem fontos helyet foglal el az élmény értelmezésében. Kettejük közül valamelyik álmodik, csakhogy mindkettő azt hiszi, hogy ő álmodja a másikat. És mindkettő logikus is lehetne. Az idős író találkozik valamikori énjével, annak gondolataival, világnézetével. A másik lehetőség, hogy a fiatal, alig húszéves férfi látja majdani életének egy lehetséges megvalósulását. Ha a mű reális alapját elfogadjuk, hogy ti. Borges önvallomása a novella, akkor természetesen az első lehetőség tűnik elfogadhatónak. Borges ezt azonban egy különös csavarral úgy oldja meg, hogy mindkettő érdekes módon egyszerre igaz lesz: "Azt hiszem, rájöttem a dolog nyitjára. Csakugyan találkoztunk, de a másik csak álmában beszélt velem, így történhetett, hogy megfeledkezett rólam; én ébren társalogtam vele, és még most is gyötör a beszélgetésünk emléke."2 Tehát valójában Borges életében kétszer történt meg a találkozás, fiatalon és idős korában is. Ezzel egyszerre a hasonmásokat szinte egyenrangúvá teszi, mindenik saját terét és idejét is meghagyja, nem foglal állást, hogy melyik az igazi hely (Genf vagy Cambridge) és idő (1918 vagy 1969). De, hogy az idő jelentőségét és referenciajellegét még jobban megkérdőjelezze, a szerző a dollárról a fiatal Borgessel az 1974-es kibocsátási dátumot olvastatja (amint később kiderül, nincs is kibocsátási dátum a dolláron, a történet ideje pedig 1969). Ezzel felfüggesztődik minden, ami megbízható támpontot adna az időről. És így van ez a térrel is. Nem tudják, és nem is akarják eldönteni, melyik városban találkoznak, egyetlen biztos dolog, hogy egy folyóparton. Hát nem feltűnő, hogy Karinthy is a Duna-parton találkozik a fiatalemberrel? Ha mindkét műben helyszínül szolgál, valószínűleg jelentőséggel kell bírnia a témára nézve. Itt Jung elméletéhez kell nyúlnunk segítségért, aki a vizet az archetípusok közé sorolja, és a tudatalatti megfelelőjének tartja, tehát az elfeledett vagy még nem tudatosított emlékek itt lelhetőek fel. A víznek egy másik, ezzel összefüggő értelmezése már az ókori görögöktől él, hiszen Hérakleitosznál az idő múlását, az állandó változást jelenti. Ez jut eszébe Borgesnek a folyóparton ("A folyóról óhatatlanul az idő jutott az eszembe. Hérakleitosz évezredes példázata."). A tudatalatti és a hérakleitoszi víz összekapcsolása nemcsak Borgesnek jut eszébe, hiszen Durandnál3 is láthatjuk a sötét víz és a fenyegető idő ezen hérakleitoszi értelemben vett kapcsolatát. Itt tehát ismét csak az időhöz jutottunk vissza, amely fel van függesztve, s ezt erősíti az időt megjelenítő folyó is, amelyben egyszerre ott hömpölyög múlt és jelen. Ezen a ponton eszembe jut József Attila A Dunánál című verse, amelyben a folyó szintén a hérakleitoszi értelemben jelenik meg. A rakodópart lépcsőjéről szemlélt Duna látványa indít el egy belső folyamatot, az elmélkedés, emlékezés folyamatát, hiszen az áramló víz a múltat idézi fel. József Attilánál dinnyehéj úszik a vízen, Borgesnél jégdarabok. Ez egyszerre jelenthet kapcsolódást Freud jéghegy-hasonlatához és a jungi víz-archetípushoz, melyek így a mélyből felmerülő tudattalan tartalmakként azonosíthatók. Egy ilyen semmi biztos reális referenciával nem szolgáló közegben történik tehát a kísérteties találkozás, amit egy mondatával Borges egyértelmű természetességgel kezel: "Ha belegondolunk, nincs az az ember, aki ne találkozna önmagával, amikor visszatekint az életére". Tekinthetnénk ezt a találkozást tehát egy egyszerű belső eseménynek, számvetésnek, szembesülésnek, de a borzongásból, ami áthatja az elbeszélést, érezzük, hogy Borges nem szeretné, ha azt hinnénk, ezt ilyen egyszerűen és természetesen élte meg. Mert természetes dolog önmagunkkal találkozni, de meglep, amit tapasztalunk, amit felismerünk. Borges is rájött a görög mondás igazságára: "Tegnapi ember nem mai ember". Az idő nem múlik nyomtalanul, az ember akkorát változik, hogy meg sem értheti fiatalkori önmagát. Különböző az ízlésük, műveltségük. Nagyon különbözőek, de mégis nagyon hasonlóak, így nem alakoskodhatnak, nem használhatják azokat a formulákat, melyek a megértést lehetővé szokták tenni. Hiszen bármit mond neki, mind hiába, úgyis meg van szabva, ki lesz belőle. Ez a helyzet olyan kísérteties, amitől nem tud szabadulni. De ha jobban megfigyeljük a helyzetet, talán a fiatal Borges számára tragikusabb, hiszen meglátta, ki lesz belőle, és tudja, hogy nem tud változtatni. Így szerintem az élményben, amely áthatja a novella énjét és annak előadásmódját, benne van az is, amit a fiatal érezhet, amikor már az élete nagy részét leélt, majdani önmagával találkozik. A másik kísértetiesebb voltát ez adja a Találkozással szemben. Az utóbbiban nem esik szó a fiatalember élményéről, akinek az lehetne a tragédiája, hogy hiába tanítja a huszonhat éves írót, hiába kéri számon, egyszer ő lesz belőle is. A téma új dimenzióban nyilatkozik meg tehát, hiszen a legtöbb műben az eredeti én szempontja érvényesül, de itt, ha nem is teljesen nyíltan, de az eredeti részesül hasonmása tragédiájából, predestinált jövőjéből. Megbeszélnek egy második találkozást is, de az idősebb nem megy el, feltételezhetően a másik se. "A német romantika fő kísértete"4 , ahogy Szerb Antal a hasonmást nevezi, a világ egyéb tájain és az újabb időkben is kísért. Felfogható pusztán irodalmi témaként, megélhető természetesen vagy tragikusan, de úgy látszik, mindig aktualizálható. Karinthynál egy öntudatos fiatalembert láttunk alter ego-ként, Borgesnél egy olyat, aki mintha tudomást sem akarna venni az idősebbről és a helyzet problematikusságáról, így a hasonmás tragédiáját a selfnek kell megértenie és átélnie. De mindkét novella az "ilyen voltam és ez lett belőlem" szembesülését ragadja meg, azt a belső folyamatot, melyet átélni kísérteties, hiszen mégiscsak azzal találkozunk, akit látni sose szoktunk: önmagunkkal. Láthattuk a hasonmás témájának néhány kísérő motívumát, melyek közül az álom (a világok különbözőségét, a bizonytalanságot fejezi ki) és a víz (amely akár a tükör helyett is állhat, mint a szembesülés eszköze, de e novellákban az időre asszociálhatunk általa) a legfontosabb. A kísérteties téma tehát további nem racionális, többértelmű, bizonytalan elemeket vonz magához. Ezek kialakulnak azok a komplexusok, melyeket mi a Találkozás egy fiatalemberrel és A másik című novellákként ismerünk. |
|
1 ERŐS Ferenc: "Kísérteties" találkozások az alter ego-val
(art.pte.hu/muveszetterapia/download/eros/kiserteties-talalkozasok-az-alter-egoval.rtf)
back 2 Jorge Luis BORGES: A másik = UŐ.: A tükör és a maszk (elbeszélések), http://mek.oszk.hu/00400/00461/html/borges03.htm back 3 Gilbert DURAND, Structurile antropologice ale imaginarului, Univers, Bucureşti 1977 back 4 idézi ERŐS, l. 1. lábj. back |
| Vissza |