Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Kedves Balázs |
| Kilábalás a kiskorúságból - a szabadság próbája saját gondolkodásunk |
| Kulcsszavak: Kant I.; felvilágosodás; modernitás; egyén; szabadság; modern állam; Európai Unió. |
|
Talán nincs is egyszerűbb kérdés, mint a szabadságra vonatkozó, de nincs olyan kérdés, amelyet annyiféle értelemben használtak volna és amely az emberi értelmet annyiféleképpen megragadta volna. Voltaire a "Metafizikai értekezés" című művének hetedik fejezetében így fogalmazott: "olyannyira megszoktuk, hogy ki se ejtsük a szabadság szót, a nyomában járó összes nehézség felidézése nélkül, hogy jóformán egyáltalán nem értjük meg egymást, amikor arról van szó, hogy szabad-e az ember."1 Úgy vélem, hogy e földerítés felé indulva az első kérdés, amit föl kell tennünk, mi a tárgyunk: vallási, politikai, gazdasági szabadság? - ahogy erre Pierre Manent "Politikai filozófia felnőtteknek" című írásában probál rávezetni. Arról a szabadságról akarunk-e beszélni, amely az első nagy liberális filozófusok, például Hobbes vagy Spinoza szabadságfelfogásában, a 17. században megjelenik, amely szerint "azt csinálok, amit akarok, miért engedelmeskedjem bárki másnak?". Vagy arról a szabadságról, amelynek révén saját magamat meghatározom - ezzel elvetem a heteronómiát és átlépek az autonómiába - a törvény én magam adom magamnak, ahogy ez Rousseau és Kant felfogásában jelentkezik a 18. században? Nem kívánok belebocsátkozni e fogalom történetének taglalásába, s nem vizsgálom meg azt a több száz féle értelmét sem, bár ha jobban tájékozódunk a kérdés valódi tárgya felől, akkor jobban átláthatjuk annak fontosságát is, jobban tudunk ítélkezni fölötte. A leghelyesebben talán akkor járok el, ha először fölvázolom, hogy miként alakult ki a "nagy európai beszélgetés" (Goethe) és milyen tényezők irányították az egyéneket ama elhatározáshoz, hogy kritikai megvilágításba helyezzék minden addigi tudásukat. Az értelem iszonyatos hosszú ideig csak tévedéseket termett, néhány ilyen tévedés hasznosnak bizonyult, aki ezeket elfogadta eredményesebben küzdhetett önmagáért és utódaiért. Ilyen téves hittételek például, hogy léteznek örökké tartó dolgok, azonos dolgok, hogy akaratunk szabad stb. Az ilyen tételek tagadói csak nagyon későn léptek föl, a közember, pedig egyáltalán nem találta megvetendőnek, hogy valamiben higyjen és aszerint is éljen, anélkül, hogy előzőleg megvizsgálta volna a végső és legbiztosabb pro és kontra okokat. Nietzsche szavaival élve "az emberiség történetének legnagyobb részében nem volt annál félelmetesebb, mint ha valaki egyedül maradt.[...] Akkoriban ez nem öröm volt, hanem büntetés, ez az illető arra ítéltetett, hogy individuum legyen. A gondolatszabadság maga volt a rossz közérzet. [...] Hogy valaki önmaga legyen és önmagát saját mértéke és súlya szerint ítélje meg - ez hajdan a jó ízlés ellenére volt. Már a hajlamot is örültségnek ítélték volna: mert az egyedülléttel nyomorúság és szorongás járt együtt. Akkoriban a szabad akarat a rossz lelkiismeret tőszomszédságában kapott helyet: és minél kevésbé szabadon cselekedtek és a cselekedetből minél inkább a csordaösztön és nem a személyes indíték beszélt, annál erkölcsösebbnek tartották magukat. Erre vonatkozóan változott meg a felfogásunk a legalaposabban."2 Viszonylag későn léptek föl azok a gondolkodók, akik fölismerték a haladást elősegítő feladatot, nevezetesen bekebelezni és ösztönössé tenni a tudást, amely az arra irányuló akarat végett jelentkezett, hogy az elénk táruló világból mindazt kiküszöböljük, ami vágyainkból és óhajainkból fakad, vagyis a tudás segítségével tudjuk szellemünket megszabadítani az ábrándképektől. Ennek az akaratnak legelső újkori kifejezését Machiavelli "A fejedelem" című írásában találjuk, tehát politikai összefüggésben, és már a 16.század elején. Machiavelli így ír: "Az értőknek kívánván hasznos dolgot írni, helyesebbnek ítélem a dolog valódi igazságának kifürkészését ahelyett, hogy megelégednék a róla alkotott elképzeléssel. Nagy a távolság valódi és képzelt életmódunk, valóságos és feltételezett tetteink között; aki az utóbbiak alapján okoskodik, inkább saját romlásának okozója, mintsem sikeres előmenetelének."3 Machiavelli volt az első azoknak a gondolkodóknak a hosszú sorában, akik a felvilágosodás útján remélték megalkotni az új módszereket, rendszereket. Ezek a gondolkodók a tudás terjesztését tekintették legfőbb feladatuknak nevelés, képzés útján. Az ember a képzés révén tehet szert arra a tudásra, amely a szabadságának feltétele. A felvilágosodás az embert, mint értelmes, gondolkodó lényt határozta meg, ezt egészítette ki az ember érző lény voltának hangsúlyozása. Az ember ugyanakkor erkölcsi lény is, ami azt jelenti, hogy nem külső szabályok irányítják döntéseit és cselekedeteit, hanem belső törvények. Ez Kant híres kategorikus imperatívuszában összegződik közismert formájában: "Fölöttem a csillagos ég, bennem az erkölcsi törvény." A korszak egyik legfontosabb teljesítménye az ember eredendő jogainak megállapítása. Rousseau felfogása szerint például az emberek szabadnak és egyenlőnek születnek, és egyetlen embernek sincs természettől eredő hatalma embertársai fölött. Az egyenlőtlenség megjelenését a magántulajdon megjelenéséhez kapcsolja, amellyel intézményesült az emberi önzés. A magántulajdonra épülnek a politikai hatalmi intézmények, amelyek magát az emberi mivoltot sértik, azaz megszüntetik az ember eredendő szabadságát és erkölcsi romlatlanságát. "Lemondani a szabadságról annyit jelent, mint lemondani emberi mivoltunkról, emberi jogainkról, sőt kötelességeinkről [...] s ha akaratszabadságunkat feladjuk, akkor cselekvésünk is elveszti minden erkölcsi értékét." Rousseau szerint az emberek közötti törvényes hatalom egyetlen formája megegyezésen alapulhat.4 A szabad és felelős ember a citoyen, a honpolgár, aki kötelességének érzi, hogy véleményt nyilvánítson minden olyan kérdésben, amely összefüggésben áll az ember társadalmi létével. E korszak gondolkodói, legfőképp Voltaire úgy érezték, hogy a gondolat szabadsága vallási dogmákba ütközik, az emberi tudás kiteljesedésének legnagyobb akadálya az egyház. Az emberi és polgári jogok 1789. évi kinyilvánítását megelőző emberi rendben, az emberek szabad lényeknek tekintették magukat, de csak Isten törvénye szerint, a király, a fejedelem uralma alatt. Az emberi jogok forradalma abban állt, hogy elfogadták: az emberi világnak nem Isten vagy valamely istenség a szerzője, hanem az ember önmaga. Pierre Manent megfogalmazásában: "Az ügyhöz illő ünnepélyességgel úgy is mondhatnók, hogy az isteni törvény kinyilatkoztatását az emberi jogok nyilatkozata váltja fel." A modernitás legnagyobb filozófusának tartott Immanuel Kant egy 1784 decemberében íródott szöveg elején, amelynek címe: "Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás?" a következőképpen fogalmaz: "A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbéli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad elméjére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata."5 Kant azt állítja írásában, hogy kiskorúnak lenni kényelmes. Ha az embernek van egy könyve, ami eszéül, egy lelkipásztora, aki lelkiismeretéért szolgál, egy orvosa, aki megszabja étrendjét stb., akkor nincs szüksége, hogy maga fáradozzon. Kant egyértelművé tette, hogy nagykorúvá válni annyit jelent, hogy felelősekké válunk saját cselekedeteinkért, képessé válunk arra, hogy önmagunk ítélkezzünk cselekedeteink helyessége fölött, vagyis autonóm módon ítéljük meg egyes esetekben, hogy mi a hasznos számunkra. Ahogyan Karl Popper is rávilágít "Kant számára a felvilágosodás a tudás révén történő önfelszabadítást jelentette." Ez a gondolat már Rousseaunál is megjelenik: "Ha a magunk alkotta törvényeknek engedelmeskedünk, akkor szabaddá válunk". Kant szavait olvasván hajlamossá válhatunk azt hinni, hogy valamiféle kísértés elé vagyunk állítva, ama kísértés elé, hogy minden törvényt elvessünk és önmagunk szuverén szerzőjeként, saját törvényeinknek engedelmeskedjünk. De rá kell jönnünk, hogy a modern jogállamban, miközben az egyén emancipálódik, a jogállam törvényei alól viszont nem, ami a közös megegyezésen alapul. Úgy is mondhatnánk, hogy saját magam parancsolok magamnak, a kormány közvetítésével. De milyen mértékig és hogyan gondolható el az egyén elhatárolódásából adódó bárminemű szabadság és hogyan valósítható meg kiváltképp modern korunkban? Ezen kérdésfeltevéssel, pedig elérkeztem vizsgálódásom utolsó pontjához, amely a szabadság azon értelmét is vizsgálja, amelyre az előbbi kérdés feltehető. "Az igazi szabadság az egyén szabadsága, lévén ez az első a modern igények és szükségletek közül" - írja Benjamin Constant, az individuális szabadság legszélsőségesebb modernkori védelmezője. Az individuális szabadság - ahogyan azt tőle is megtudhatjuk - a közügyektől való függetlenséget jelenti. De egészen pontosan hol húzható meg az egyéni függetlenség határai? Erről a kérdésről Isaiah Berlin írt nagyhatású tanulmányt6 amelyben a szabadság lehetséges értelmeit megkülönböztetendő, negatív és pozitív terminusokat vezeti be. A szabadság egyik definíciója a kényszermentességen alapul. A legtöbb kormány korlátozza bizonyos mértékben az egyének szabadságát. Ennek indoklása rendszerint az, hogy a társadalom minden tagját meg kell védeni. Ha mindenki szabadon tehetné azt, amit akar, akkor valószínűleg a legerősebbek a gyengék kárára érvényesülnének, despoták jelennének meg. Számos liberális filozófus, különösen Lock, Mill, Constant és Toqueville úgy vélte, hogy az egyénnek meg kell engedni, hogy saját életformájukat éljék, különben a civilizáció nem képes előrehaladni, "nem lesz tere a spontaneitásnak, az eredetiségnek, a géniusznak. A társadalom össze fog roppanni a kollektív középszerűség súlya allatt."7 Ahogy Mill is fogalmaz ez az "életmódkísérlet" addig terjedhet, amíg ezzel senkinek sem okoznak kárt. Alapjában véve nagyon nehéz fölfogni, mit is nevezzünk másoknak okozott kárnak. Például, ha egy olyan közösséget veszünk, amelynek vallása súlyosabb kárként ítéli meg az istenkáromlást, mint a gyilkosságot, akkor milyen alapon mondhatjuk, hogy tévednek, hisz a mi alapjaink sem rendíthetetlenek?! A "Ki az, aki uralkodik fölöttem?", illetve "Ki mondja meg, hogy mit tegyek és mit ne?" kérdések vezetnek el bennünket a szabadság pozitív értelméhez. "A szabadság szó pozitív értelme az egyénnek abból a vágyából fakad, hogy saját magának ura legyen [...] legalábbis részben erre gondolok, amikor azt mondom, hogy racionális lény vagyok."8 A szó pozitív értelme tehát valamiféleképpeni önmegvalósítást feltételez. "Szubjektum, nem pedig objektum óhajtok lenni, szubjektum, amelyet saját gondolatai, saját tudatos céljai irányítanak, s nem külső okok mozgatnak"9 és ha céljaim elérésében külső tényezők akadályoznak, akkor meg kell szabadulnom azon vágyaimtól, amelyekről tudom, hogy alkatomtól idegen és nem valósíthatom meg. A megoldás Berlin szerint stratégiailag visszavonulni a "belső erődbe - értelmem, lelkem, noumenális énem belső erődjébe". Ezzel szemben Kant azt mondja - véleményét én is osztom - hogy a szabadságot nem a vágyak kiküszöbölésével, hanem a velük szembeni ellenállással és a felettük való uralommal érhetjük el. Azonosulunk a hatalommal, így elkerüljük a szolgaságot. "Szabad vagyok, mert autonóm vagyok, és annyiban vagyok szabad, amennyiben autonóm vagyok. Törvényeknek engedelmeskedem, de ezeket a törvényeket én magam kényszerítem saját korlátozatlan énemre, vagy éppenséggel abban fedeztem fel őket."10 A tudás, pedig azáltal szabadít fel, hogy nem megnyitja ellőttünk a korlátlan választások lehetőségét, hanem megkímél a csalódásoktól, ha megkísérelnénk a lehetetlent. Berlin szerint a szabadság pozitív fölfogása az igazságtalan kényszerítés legkülönbözőbb változatainak igazolására is fölhasználható. Például az állam segít neked szabadságod fokozásában. De ahogy erre Popper "A tudás révén történő önfelszabadítás" című értekezésében rámutat "csak Robespierre terrorja döbbentette rá a francia forradalmat üdvözlő Kantot arra, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében akár a legiszonyatosabb bűnöket is el lehet követni." Tehát nem arról van szó, hogy helytelen a pozitív fölfogás eme fölhasználása, hanem arról, hogy a történelmi tapasztalat tükrében olyan eszközt pillanthatunk meg benne, amely veszélyes fegyverré válik, ha visszaélnek vele. Néhány sorral alább Popper levonja a tanulságot: "a fanatikus hit mindig káros, ezért hát kötelességünk minden létező módon ellenállni a fanatizmusnak, még akkor is, ha annak céljai kifogástalanok, és legfőképp akkor, ha ezek a mi célkitűzéseinkkel megegyeznek." A következőkben azokra a modernkori paradoxonokra szeretnék rámutatni, amelyek a fejlődéssel együtt jelentkeztek, mintegy "mellékhatásként" és amelyekre én fölfigyeltem. A modern államnak, ha szabad akar lenni, nagyszámú és változatos népességre van szüksége. Ettől azonban olyan közösségé válik, amely mesterségesen ki van terjesztve, föl van hígítva. Az Európai Unió megjelenését, létrehozását a számtalan haszon mellett (elsősorban gazdasági haszon) az egyén szabadságterének kiszélesedésével azonosíthatjuk. Azt mondhatjuk általánosan, hogy az egyénekben gyengült a nemzeti elkötelezettség érzése. Azon tény is megemlítendő, hogy a nemzetek "zártak" voltak a történelem folyamán, az egyének nem változtatták kultúrájukat, szokásaikat, nézeteiket nap mint nap, hiszen összetartotta őket a folytonos fenyegetés, félelem a háborútól stb. Most pedig úgy érezhetjük, hogy Európa "szelleme" kisért minket és sorra kérdőre von: "Beléptél az EU-ba, országodba beáramlik az idegen kultúra, nagyobb aradattal zúdul rád a sokszínűség, mint valaha, lehetőségeid korlátlanok, rajtad múlik", majd vaksin kacsint és így folytatja: "választhatsz a kulturák közül, melyik ileszkedik bele életmódodba, amit ugyancsak te határozol meg önmagadnak, nem utolsósorban tudásod révén. Élj hát e jogoddal, a múltban, nem választhattál, vagy ha mégis megtetted, állandó veszélynek voltál kitéve." Úgy vélem, a modern érában odatartozás és nem odatartozás kényszere gyengült és pontosan azért veszítettük el a valamihez tartozás kényszerét, mert az "elszennyesedő" kultúránk kioltott belőlünk, minden olyan hovatartozási érzést, amely pártiasságunkat meghatározta, bár szabadságunk nőtt a lehetőségek megsokasodása által, lassan elveszítjük nemzeti identitásunkat a "kulturális sokszínűség" bársonyleple alatt. Mindez oda vezet, hogy a nemzet fiataljai lenézik saját társadalmukat és semmi késztetés nincs bennük arra, hogy kultúrájukat megtartva közösségük specifikus fejlődéséhez hozzájáruljanak. Itt szükségszerűen feltevődik egy kérdés: kívánatos-e egy ilyenfajta Európa, amely polgárait közös "sorsközösségbe" fogja össze, egy olyan civilizációs térség, ahol az emberi lények, mint gazdasági és morális szubjektumok élnek szabadon? És egyáltalán lehetséges-e? Második észrevételem egy olyan jelenségre vonatkozik, amely alapján kimondhatjuk, hogy a mai társadalom sokkal nagyobb egyenlőséget valósított meg, mint valaha. A közéletben a következőket tapasztalhatjuk: a televízió színpadán a fizika Nobel-díjasa előadja kedvenc ételreceptjét, vagy a gyári munkás a kezébe került művet méltatja. Úgy tűnik, hogy a hierarchiák megszűnőben vannak, a társadalom, pedig egyetlenegy egyesült, homogén formát ölt. Ezt szabadságunk életterének bővüléseként is fölfoghatjuk és ekképp üdvözölhetjük, de úgy is értelmezhetjük, hogy e homogén, egyesült társadalom nem szabadságunk növeléséhez járul hozzá, hanem az egyénre nehezedő akadályok számát gyarapítja. Az eszmék piacán a szabadságra vágyó egyén döntésképtelenné válik, szabadsága meghatározatlan lesz és elvész minden indítéka, amely őt önállóságra késztetné. Ahogyan ezt Charles Taylor a "What's Wrong with Negative Liberty" című művében kifejtette: "a szabadsághoz a külső akadályok legyőzésén át eljutott egyénnek nincs se karaktere, se célja, bármennyire is elfedik ezt a tényt az olyan - látszatra pozitív terminusok, mint a racionalitás és kreativitás. Ezek ugyanis végső soron maguk is meghatározatlanok, következésképpen nem biztosíthatják az emberi cselekvés pozitív tartalmát." Taylor végső álláspontja, az hogy mindenkor "képesek vagyunk helyesen felismerni legsajátabb céljainkat." Utolsó észrevételem világunk ama aspektusára irányul, amit kommunikációnak nevezzünk. A kommunikáció újabb és újabb vívmányai lehetővé tették számunkra a könnyebb és gyorsabb információáramlatot. Ugyanakkor ennek érdekében szükségessé vált olyan eszközök teremtése, amelyek segítségével az egyének a lehető legkényelmesebben és legteljesebben elégíthetik ki erre irányuló szükségleteiket. Így például a nyelvek változatossága helyébe, amely túlontúl akadályozná az információáramlást, a nemzetközi angol egyöntetűsége került, amely egyébként még csak nem is az angolok vagy amerikaiak nyelve. Így feltevődik egy kérdés: hogyan legyünk publicisták, írók anyanyelvünkön, ha körülöttünk minden azt jelzi, hogy az egyetlen valóban élő nyelv az a nemzetközi angol? Látható miféle kényszer elé állítatott az egyén választás tekintetében. Itt egyrészt a közösséggel szembeni megértetés kényszere érvényesül, szemben azzal a belső kényszerrel, amely arra készeti, hogy anyanyelvén fejezze ki mindazt, amit életéről elmondani szeretne, a nemzetközi angol kifejezőképtelensége nélkül. A kommunikáció jelenkori szintje végre azzal kecsegtet, hogy azok lehetünk, amik mindeddig soha, nevezetesen egyének, individuumok. Például az Internet lehetővé teszi a tanulást anélkül, hogy beletartoznánk egy tanulóközösségbe. Így a tanulóközösség minden hátrányától mentesen élhetünk, ugyanakkor részesülünk mindazon előnyökben, amelyekben a közösség tagjai is részesülnek. Tehát elérhetjük azt, hogy a kommunikáció technikai eszközein kívül nincs kapcsolatunk velük, ugyanakkor nem föltétlenül látjuk be, hogy ebben rejlik legnagyobb veszélye is, elszemélytelenedünk. A technikai kapcsolatok fölöslegessé teszik az emberi kapcsolatokat. Ily módon az egyének csakugyan szabadok és egyenlők, mert függetlenek egymástól, mert nincsen semmilyen zavaró tényező, amely szabadságuknak gátjául szolgálna. Röviden ez a modern kor paradoxona, emberi kapcsolatokat kellene létrehoznunk, a puszta túlélés végett, mi pedig a kommunikáció eszközei révén pontosan a természeti állapotba süllyedünk vissza. Kant azt mondja, hogy a gyámság korszaka lejárt, mindannak, ami heteronómiát kényszerít rá az emberre. Az emberiségnek most mernie kell autonóm módon élni. De vajon elegendő-e az "elhatározás és bátorság" ahhoz, hogy a "magunk elméjére támaszkodjunk?" Nyomban megfogalmazódik bennünk a kérdés, voltaképpen mire is képes értelmünk? És milyen bizonyossággal tudhatunk egyáltalán valamit? Ezen utóbbi kérdés roppant lényeges, hiszen hogyan törekedhetünk szabadságra - jelen esetben a tudás megszerzése által - ha mindenkor szemünk előtt lebeg ama bizonytalanság, hogy az anyagi világ csupán illúzió és bár azt gondolhatjuk, hogy fizikai lényként mozoghatunk a fizikai világban, ez is csak képzelődés. Valójában vevőkészülékek vagyunk a frekvenciák tengerében és amit kiszűrünk ebből a kavalkádból, az csak egy szelete a valóságnak. Ugyanígy, hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy a tudás révén mindenkor fölismerjük az eszmékben, idolokban rejlő hamis, félrevezető ösvényeket, ideig-óráig láthatatlan dekadenciát, amelyet kiküszöbölve saját természetünket meghatározhatjuk, és ennek megfelelően kormányozhatjuk életünket, közelebb kerülve a számunkra tökéletes szabadsághoz? A rossz választásának lehetősége szintúgy megvan, mint a jó választásának. A döntést mindenkor az egyén hozza meg, s neki is kell meghoznia, de a rossz és a jó választásának lehetőségét együtt kell előfeltételeznünk. Ily módon a szabadság kérdése erkölcsi vetülete nyer. Végső soron arról a kérdésről van szó, hogy mi az ember belső célja és mennyire reménykedhet abban, hogy e célt eléri. Az ember külső kényszernek valamint belső késztetésnek és szükségleteknek engedelmeskedik, és akkor érzi szabadnak magát, amikor a külső hatások kényszerítő erejétől függetlenítheti önmagát, míg belső céljait megvalósíthatja. Ami az értelem és a szabadság fejlődését illeti, az emberiség számára a jó felé haladást jelenti. Minél átfogóbb és összetettebb módon ismeri meg világát annál nagyobb lehet cselekvési szabadsága. A jog fejlődése - az értelem fejlődése által és a történelmi tapasztalat tükrében - pedig annál inkább teremtheti meg az egyensúlyt az egyének szabadságra vonatkozó elképzelései között, következésképpen nő az általános elégedettség, amire törekszünk, hisz egyet jelent a viszonylagos jóléttel és a boldogsággal. |
|
Jegyzetek: |
|
1 Voltaire: Válogatott filozófiai írások. Budapest, Akadémia Könyvkiadó, 1991, 190. o. back 2 Nietzsche, Friedrich: A vidám tudomány. Budapest, Holnap Könyvkiadó, 1997, 145-146. o. back 3 Machiavelli, Nicholo: A fejedelem A luccai Castruccio Castracani élete. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1991, 54. o. back 4 Rousseau, Jean-Jacques: A társadalmi szerződés. Bukarest-Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2001, 29-30. o.back 5 Kant, Immanuel: Vallás a puszta ész határain belül. Budapest, Akadémia Könyvkiadó, 1980, 77. o. back 6 Vö. Berlin, Isaiah: A szabadság két fogalma. In: Négy esszé a szabadságról. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1990. back 7 Uo. 70. o back 8 Uo. 73. o back 9 Uo. 73. o back 10 Uo. 76. o back |
|
Felhasznált irodalom DEMETER M. Attila: Bevezetés a politikai filozófiába. Kolozsvár, Pro Philosophia Könyvkiadó, 2003. KANT, Immanuel: Vallás a puszta ész határain belül. Budapest, Akadémia Könyvkiadó, 1980. KANT, Immanuel: Az itélőerő kritikája. Budapest, Akadémia Könyvkiadó, 1979. MANENT, Pierre: Politikai filozófia felnőtteknek. Budapest, Osiris Könyvkiadó, 2003. MILL, John Stuart: A szabadságról. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1983. NIETZSCHE, Friedrich: A vidám tudomány. Budapest, Holnap Könyvkiadó, 1997. NIETZSCHE, Friedrich: Emberi - túlságosan is emberi. Debrecen, Szukits Könyvkiadó, 2001. ROUSSEAU, Jean-Jacques: A társadalmi szerződés. Bukarest-Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2001. SZEGŐ Katalin: A felvilágosodás gondolkodói. Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 1996. TAYLOR, Charles: Humanizmus és modern identitás. In: A modern tudományok emberképe. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1988. VOLTAIRE: Filozófiai Ábécé. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1983. CONSTANT, Benjamin: A régiek és modernek szabadsága. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1997. |
| Vissza |