Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Sófalvi Emese "Gheorghe Dima" Zeneakadémia, Kolozsvár Mesterképzős hallgató |
| Orfeo - Favola in musica (Orfeusz - Mesés zene) |
| Négyszáz évvel ezelőtt, 1607 február 24-én hangzott fel először az a fúvós fanfár, mely Monteverdi első operájának, az Orfeo-nak kezdetét hirdette. Egy ősi mítosz, amely a zene erejéről regél - Orfeusz mítosza -, a mítosz újra felbukkanása pedig egy műfaj - az opera - hajnalát jelenti. E kettő együtt maradt fent az évszázadok forgatagában, s azóta egybeforrva hirdeti a világban a zene kisugárzó erejét. Nem lehet a véletlen műve tehát az sem, hogy első operánk kezdetén maga a Muzsika szól hozzánk: "Io la Musica son"... Monteverdi Orfeója nem első a zenés színjátékok sorában, a műfaj történetében már a XIV. század óta divatosak voltak a zenés előadások, s néhány típusukban az opera közvetlen elődjeit fedezhetjük fel. Ilyenek a toszkánai "sacre rappresentazioni" nevű vallásos drámai előadások, amelyeket zenével, tánccal, szcénikus apparátussal mutattak be, s amelyek legtávolabbi gyökerei a középkori misztériumok, másrészt az olasz "maggi" nevű népies májusi játékok. Átmeneti típust képviselnek a görög tragédiák reneszánsz előadásai, hozzájuk komponált új zenével, valamint a dramatizált madrigálok, madrigálkomédiák. A XV. században a "sacre rappresentazioni" profán játékok formájában fejlődnek tovább, és kialakul belőlük a pastoral-dráma (favola pastorale). Az első ilyenfajta mű Angelo Poliziano La fabula d'Orfeoja (1474), Germi írt hozzá zenét. A kimondottan európai típusú, zenés, énekes dráma műfaja a műzene stiláris megújulásának időszakában, a XVI-XVII. század fordulóján, Itáliában keletkezett. A szándék - a görög mitológia eszmeiségének újjáélesztése - a firenzei Camerata társaság tagjait komplex esztétikai alkotás létrehozására inspirálta, a művészi tartalom megjelenítésére használva fel a színpadi történés és cselekvés során az ének, a zene, a gesztusok sokféle elemét. Cavalieri pásztorjátékai után Peri Dafne, Euridice és Caccini Euridice című operái jelentették a kezdetet az új műfaj kialakulásában. Monteverdi is felismerte, hogy nem egyszerűen tragédiákat zenésítenek meg, hanem tudatosan törekedtek arra, hogy az ókori színházi zene funkcióját, néhány hatását felelevenítsék - azonban a kortársak recitativo seccojának kissé merev megoldásaival szemben Monteverdi operája már hangzásbeli változatosságot jelent. Az Orfeóban fellelhető formák, stílusok tulajdonképpen régi és új zenei elemek vegyítései. Összekötő egységekként működnek a visszatérő madrigál-részek, a zenekari sinfoniák és ritornellek, ezekkel ér el a szerző egy bizonyos azonos stílusképet. Bár az opera zenei megvalósítása még nem egységesen kiforrott, a téma kezelése kétségtelenül újszerű, Monteverdi ugyanis nem életszerű képet ad a tárgyról, hanem a mítosz lényegét mutatja föl, amikor a benne megjelenő archetípusokat és szimbólumokat emeli ki. A főhős lelki fejlődésének állomásai, szenvedésének ábrázolása nagyon is emberivé teszik Orfeuszt.1 Eredeti elképzelése szerint hősét bacchánsnők tépik szét, aki ezért az Istenek lakóhelyére, az Olümposzra kerül. A kor ízlésének azonban jobban megfelelt a másik változat, amelyhez aztán Striggio is készségesen alkalmazkodott szövegkönyvében. Monteverdi műve így nem dionüszoszi, hanem apollói véget ér: Orfeusz napisten-atyja alászáll, és csüggedt gyermekét fölviszi magával az égbe. Ott találja meg a hős az örömet és a békét, és ott látja viszont csillagok képében imádott Euridicéjét. A sokrétű Orfeusz-mítosz számos interpretációt eredményezett, hiszen e mítosz hőse a személyiségét gúzsba kötő erők, valamint a fátum ellen lázadó ember képe is - maga a tökéletességre törekvő lény. Az antikvitás felújításának jelszava tehát "kivételesen zavartalan összhangot teremtett a zene elmélete és gyakorlata között"2 - Orfeusz mítosza mélyen beépült a zeneirodalomba és része lett egy tágabb értelemben vett egyetemes európai kultúrának. A mitológiai adaptációk több művészeti ágra is hatást gyakoroltak, Orfeusz szerelmének és tragikus halálának megindító története már a legrégibb időkben is felkeltette az egyes művészeti ágak képviselőinek érdeklődését3, de a modern ember eszmevilágába Vergilius Georgica és Ovidius Átváltozások költői megjelenítései révén jutott el.4 A későbbi korok számára Orfeusz a mitikus énekes fogalmát testesíti meg, alakja érthető módon a zenészek körében talált a legnagyobb érdeklődésre. Az Orfeusz-mítoszban a leghíresebb az alvilágban tett út története, ez a motívum az operatörténetben szinte központi szerepet kapott. Példa erre az "operák operája", Mozart Varázsfuvolája, amely ugyancsak a muzsika és megszólaltatója hatalmát hirdeti. Magyar vonatkozásban ide tartozik Kacsoh Pongrác János vitéz című operettje, Petőfi művének zenei adaptációja, melyben a librettista Heltai Jenő kitérők után mégiscsak Orfeusz túlvilági útját járatja be hősével5 és visszaadja neki kedvesét - a halált is legyőző szerelmes/szerelem hatalmát hirdeti, akárcsak Monteverdi Orfeója. A világ megváltoztatása mitikus erőkkel (zenével, szerelemmel…): ez volna "…az opera igazi eszméje, annak a vigasznak az eszméje, amelytől megnyílnak az alvilág kapui."6 |
|
1 Monteverdi 1607-ben, operája bemutatásának évében vesztette el feleségét - talán ez is közelebbivé, személyesebbé tette számára a témát.back 2Zoltai Dénes A zeneesztétika története. Kávé Kiadó, Budapest, 2000, 110.back 3 A görögök dalszeretetét mutatja a muzsika fákat és hegyeket is megmozgató, bűvös erejű hatalmáról és a lantos tragédiájáról szőtt mesés történetek sokasága. Nem elhanyagolandó részlet, hogy a dráma vélt "atyja", Theszpisz, akárcsak Orfeusz, Dionüszosz papja volt.back 4 E két mű tekinthető a mítosz legkorábbi, tehát leginkább "hiteles" forrásánakback 5 A Kacsoh-Heltai műben két szereplő tölti be/hordozza az "Orfeusz funkciót", Kukorica Jancsi/János vitéz és Bagó.back 6 Adorno, Th. W. Wagner. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985back |
| Vissza |