Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Köllo István - Zsolt |
| A nacionalizmuskutatás előfeltevései |
| Kulcsszavak: nacionalizmuskutatás, politikai filozófia, modern individuum, liberalizmus, modern állam és államépítés, becsületkánon, polgári erénykánon, az autenticitás ideálja, tudományos előfeltevések relevanciája, kulturális jogok |
|
Ha a legfontosabb (jórészt angolszász) szerzőket tekintjük, akkor megállapíthatjuk, hogy közöttük létezik egy hallgatólagos, interszubjektív, „lepárolható” konszenzus arra vonatkozóan, hogy a nemzet, akár a mindennapi életben is használt fogalomként is, egy modern társadalmi valóságot takar, tehát nem egy előzmények nélküli, de mégis merőben új társadalmi nagycsoportot vagy egyszerűen közösséget 1, amelynek jellemzoje, hogy átitatja a modern élet minden területét, beleértve bármilyen intézményesítés nemzeti mivoltát is. A lehatárolás további szintjeit tekintve a tudományos álláspont nem sokat változott John Stuart Mill 1862-es megállapításához képest, miszerint lehetetlen egy egységes és minden esetben releváns lehatárolást adni. Ehelyett a szükséges és elégséges tényezok listázását érdemes elvégezni, és esetenként az árnyalatokra figyelni. Ehhez kapcsolva, kérdés az, hogy van-e gondolati tartalma a nacionalizmusnak, és ha van, miben és hogyan ragadható ez meg. A kutatók körében errol folyamatos vita folyik. Ez a dualitás a nacionalizmuskutatásban is jelen van: az elméleti megközelítések között gyakran találkozni statikus, merev fogalomhasználattal, ahonnan a történeti dimenzió hiányzik és a társadalmakat statikus entitásoknak tekintik. Ebben a kontextusban érdemes egy referenciapontnak számító tanulmány gondolatait végigkövetni. Charles Taylor Az elismerés politikája címu, gyujteményes kötetben megjelent tanulmánya az identitás elismerésének a politikában való megjelenését és muködését vizsgálja. Számunkra a tanulmány elso két része érdekes. Taylor szerint az identitásról és az elismerésrol folytatott kortárs diskurzus azért lehet ennyire természetes számunkra, mert megtörtént egyrészt a becsületrol az egyetemes és egyenlo méltóságelvre való váltás, másrészt megjelent a személyes identitás új fogalma, amely az autenticitást, az eredetiséget helyezte a középpontba. Az elobbi a méltóság, míg az utóbbi a különbözoség politikáját eredményezi, s a ketto kibékíthetetlen ellentétbe kerül egymással, amikor az egalitárius szabadsággal (procedurális norma) szemben az a vád hangzik el, hogy valójában olyan partikularizmus, amely univerzálisnak tetteti és hazudja magát, tehát nemcsak személytelenül homogenizál, hanem ezt részrehajlóan, egy domináns kultúra javára teszi.2 A normatív filozófia el tud vitázni azon, hogy kommunitárius vagy individualista elofeltevéseiktol függoen a modern egyén monologikus vagy dialogikus meghatározottságú-e s hogy milyen elvi politikai problémák következnek ebbol, s közben az identitásszerzés és váltás problémája, mint társadalmi jelenség elkerüli a figyelmüket, nem beszélve a többes identitásról. Amire Taylornál érdemes felfigyelni, az énfordulat kettosége: az univerzalista és egalitárius méltóságelv egyszerre jelentkezik az önmegvalósító, immanens eredetiségelvvel, ami Herdernél áttranszponálódik a közösségre (a nemzetre) és hozzájárul annak spiritualizálódásához.3 A szociológia ehhez képest még lentebbrol tekint a kérdésre, s ehhez érdemes egy német szerzo munkáját segítségül hívni. Norbert Elias A nacionalizmusról címu tanulmánya a német középrétegek felemelkedését és az ezzel párhuzamos nacionalizálódásukat elemzi. Kiindulópontja az, hogy megkülönbözteti a középrétegek (polgárság) és a felso rétegek (arisztokrácia) normakánonját, és az elobbit erkölcsnek, az utóbbit becsületkánonnak nevezi. A középrétegek elitjének vegytiszta felvilágosodás-kori erkölcsének bemutatásakor Schiller híres akadémiai székfoglalójára hivatkozik (Mi az egyetemes történelem és mivégre tanulmányozzuk?), amely még mentes a késobbi forradalmi eroszak okozta szkepszistol és félelemtol. A haladás korának kifejtésében a rokon értelmu kultúra/civilizáció fogalmakat használja, amelyek egy magasabb rendu társadalmi állapotot eredményezo folyamatot jelölnek, amelynek további kibontakozása csak ezután következik majd be. Ami fontos, hogy dinamikát kifejezo és értéktelített fogalmakról van szó, amelyek keretében probléma nélkül kijelenti, hogy németek távoli osei, a germánok megvetendo primitívek voltak.4 Ehhez kapcsolódik a kultúrtörténet, mint új történelemszemlélet megjelenése, amely elutasította a politikatörténet képviselte társadalmi rendet és a szabadság illetve a kivonulás terepét jelentette. A középrétegek elitjének önképét ez a haladáselvu, egyetemes és kozmopolita, humanista és liberális-apolitikus értékrend határozta meg, amelynek gerince a társadalmi feltörekvéshez kapcsolódott. A német esetben adódott azonban egy dilemma: a vezeto rétegek hatalomból való kiszorítása a rend felbomlásával, az alsó rétegek aktivizálódásával járhatott (a francia példa). Sajátosan két válasz született: az egyik a vezeto réteggel való kiegyezés és a társadalmi hatalomból való részesedés, a másik az ellenkultúrába vonulás. Elias ezen a ponton nem tisztázza, hogy a politikai közösség új elgondolásához a két utat bejáró két alcsoport hogyan járult hozzá. Az egalitariánus, humanista és univerzalista értékekre épített közösség-elképzelés (egyenrangú egyének társulása) a modernizálódó állam területiségével és az állampolgárok pontos lehatárolásának igényével találkozott. Végso soron itt is egy alapveto kettosség figyelheto meg: a középrétegek vágya egy kontraktuális társadalomra (lefordítva: egy nemzeti államra), amelyben ok gyakorolják a hatalmat, illetve törekvése az univerzalista erkölcs elterjesztésére, természetessé tételére a mindennapi élet szintjeivel bezárólag. Elias szavaival: „Hogy – a fölso osztályok exkluzív becsületkánonjával szemben – milyen mértékben tették bensové az általunk erkölcsnek nevezett, egalitariánus, humanista polgári normakánont, mi sem mutatja jellemzobben, mint hogy követelései a filozófiai vitákban [I. Kantról van szó] nemritkán általános törvényszeruségekként, már-már természeti törvényekként jelentkeztek. Más szóval a középosztálybeli gondolkodók némelyike úgy vélte, e magatartási szabályokat nem az emberek alkották, ezek a szabályok adottak voltak az embereknek, valamely metafizikus a priori által, amelyet valami öröknek és abszolút érvényunek tekintettek, amilyen a természet, az ég, az értelem, az ösztön vagy egy belso hang.” 5 A nemzeti normakánonban ez a két tényezo (Bakk Miklós szavaival: technikai [racionális-univerzalista] és történeti [partikuláris-közösségi/autenticista] képzelet) képez feszültségteli egységet, természetesen az egyes nemzetépítések sokszínu példáiban. A korai vagy klasszikus liberalizmus, amely a XIX. század végéig tartott, a feltörekvo középrétegek önképét és politikai elképzeléseit tükrözte. A cél az volt, hogy a morálisan egyenértéku egyének alkotta szerzodéses civil társadalom egy semleges államot muködtessen, amely keretet biztosít a tisztességes versenynek, az esélyegyenloségnek, a törvények egyetemes érvényesülésének és a szabad nyilvánosságnak. A fenti civil társadalom, a nép (amelyre az új fohatalmat is alapozták) eredetileg a politikai közösség új, semleges típusát jelentette, de implikált egy igencsak égeto kérdést is: ki a nép? Vagy Henri Bergson megfogalmazásában: „amikor tételezzük, hogy a társas élet alapveto követelménye mások életét és tulajdonát tiszteletben tartani [a procedurális norma], ugyan melyik társadalomról beszélünk?” 7 Ahhoz, hogy a nép szuverén legyen, eloször meg kellett határozni, hogy milyen tartalommal rendelkezik, hol lehet a határait meghúzni. E. J. Sieyčs Mi a harmadik rend? címu pamfletjében már így ír: „Hiszen elobbre való a nemzet, mert minden abból ered. Akarata mindig törvényes, hiszen az maga a törvény. Elotte és alatta csak a természetjog létezett.” 8 A modern politikai közösség nem minden feszültség nélkül a nemzet lett. John Stuart Mill A képviseleti kormányzásról címu alapmunkájának XVI. fejezetében (A nemzetiségrol a képviseleti kormányzathoz való viszonyában) a fenti összefüggést fejti ki, korának liberális nacionalista foglalatát adva. O eleve nemzetrol beszél, amelynek meghatározói a tagok eros szolidaritása (fokozott kooperáció), az azonos kormányzat általi vezettetés vágya és az önuralom (népszuverenitás és demokrácia) vágya, amely minimálisan önkormányzatot (politikai autonómiát) jelent. A létrehozó tényezok (származási azonosság, nyelvi és/vagy vallási közösség, földrajzi adottságok, politikai elozmények és memória) listázása után fogalmazza meg a liberális nacionalizmus alaptételét: szabad intézmények hatékony muködéséhez elengedhetetlen az, hogy a politikai közösséget egyetlen nemzet alkossa, amely szolidáris önmagával és egységes közvéleményt tud létrehozni. Sot, a nemzeti érzés megléte esetén a szabadság gyakorlása az, ha az illeto közösség önkormányzatra (government by themselves), tehát külön államra vágyik. Abban az esetben, ha több nemzetiség él egy nem-dinasztikus államon belül, természetes módon a verseny asszimilálná a gyengébb vagy kisebb nemzetiségeket. Kis János elemzésében: „Belátható, hogyan gondolhatták a liberális nacionalisták, hogy ameddig az állam nem avatkozik be a magánélet viszonyaiba, és az asszimilációt sem kényszerrel nem ösztönzi, sem kényszerrel nem akadályozza meg, addig az államnemzetnek adott politikai elonyök nem sértik a szabadság és egyenloség elveit. Ilyen körülmények között a politikai kiváltságok nem lehetnek tartósak. Bármi legyen az elonyök és hátrányok kezdeti elosztása, az egyének szabad választásai viszonylag rövid idon belül olyan eloszláshoz vezetnek át, melyet mindenki önként elfogad, mint a maga számára legjobbat. Amibol mellesleg az is következik, hogy kello türelem és befogadó készség esetén a nemzetállam idovel valóban egyetlen nemzet állama lesz, valamennyi polgárának nemzeti közösségévé – hisz hosszabb távon kifizetodobb az asszimilációt választani.” 9 Ezért „Angliát inkább az a tendencia jellemezte, hogy megpróbálták egybeolvasztani a két kánont [a középosztályi humanizmust a nemzeti partikularizmussal]. Kompromisszumos válaszokat kerestek egymásnak ellentmondó követelményekre és – a jelek szerint sikerrel – igyekeztek úgy tenni, mintha a probléma nem is létezne.”[kiemelés tolem- KIZs] 10 A ’70-es évek alapmuvének számító Az igazságosság elméletében John Rawls is eleve adottnak veszi a fenti milli normát, vagyis létezik egy Sieyčstól Rawlsig húzódó töretlen és domináns hagyomány, amelynek egy része elemzo, és nem politikai írásokból [!] áll. Etnokulturálisan sokszínu társadalmak történeti vizsgálatánál, mint amilyent a XIX. századi Magyarország képvisel, a mainstream liberalizmus egy alapveto referenciapont, de ugyanakkor ki is takar alapveto problémákat a látókörbol. Ezt Lorincz D. József Chandran Kukathas tanulmányáról (Vannak-e kulturális jogaink?) írott észrevételei 11 alapján fogom szemléltetni. Kukathas az egyén, annak kisebbségi kulturális közössége, valamint a szélesebb társadalom közötti viszony elemzésében bizonyítani szeretné, hogy létezik olyan liberális elmélet, amely hu marad alapelveihez, tehát nem ismer el kulturális/ kollektív jogokat, és mégis igazságot szolgáltat a kulturális csoportoknak. Érvrendszere három részre bontható. 1. Az egyén morális primátusa nem jelenti azt, hogy a liberalizmus eltekintene az egyéni kulturális identitástól, csak azt, hogy a kulturális közösségekhez nem köthetok morális-politikai követelések. Kukathasnál a közösségek nem természetesek, hanem „manipuláltak”, akár az állam által, akár más intézmények által, tehát változnak, s a hozzájuk adódó jogok kimerevítenék oket, tehát korlátoznák az egyént. Lorincz felhívja a figyelmet, hogy a kultúrák változása többtényezos modell szerint muködik, s igenis léteznek „természetes” folyamatok, amelyeket Kukathas elemzésében nem érint, így viszont univerzalista (liberális) tétele nem helytálló. 2. Ezeknek a közösségeknek nincsen proritása az egyén fölött, hiszen csak annyiban legitimek, amennyiben a szabadon társuló egyének szükségleteinek és céljainak megfelelnek. Olyan társadalomra van szükség, ahol az egyének döntik el, hogy melyik közösség marad fenn és melyik nem. Lorincz ehhez három megjegyzést tesz: egyrészt a tagság egyéni racionális döntések alapján történo verbuvációja nem veszi figyelembe az eroszak, állam, nevelés (mint a normatív tudás számára nem relevánsakat), de még a kollektív emlékezet és felejtés jelenségét sem. Másrészt maga a racionális döntés egy lezáratlan vita része, tehát korántsem egyértelmu, hogy egyén csak érdekköveto állat lenne, ha társadalmi- politikai cselekvést végez. Végül az sem egyértelmu, hogy egy kultúrához csatlakozni vagy váltani társulásos vagy természetes módon történik-e, inkább leírható térben és idoben létezo esetek vannak, vagyis újra csak bajos egy univerzális tételt felállítani. 3. Kulturális jogok azért sem lehetségesek, mert ezek a csoportok nem homogének, vagyis a csoporton belüli kisebbségek rovására menne a kollektív jogok megadása. Lehetséges persze belso egyeztetés is, de az is elofordult már, hogy kollektív jogok nélkül is egy új elit átszervezte önnön kulturális csoportját, a liberális eszközöket is igénybe véve, jelenti ki Lorincz. 12 Amint érzékelheto, Kukathasnál is jelen van a lecsupaszított, absztrakt társulásos verseny fogalma, ami újra csak akadályt képez a teljes köru megértésben. Így történhet meg az, hogy a nacionalizmuskutatás által elemzett társadalmi problematikák értelmezésekor a politikai filozófia korpuszából jórészt a XX. század utolsó két évtizedében született munkáktól tud segítséget kérni, mivel ezek reflektálnak elméleti szinten akár a milli normára, akár a modern politikai közösség és a egyén ontológiai/morális primátusának viszonyából fakadó problémákra. Részben ilyen szerzo Kukathas is, de mi elsosorban arra az attitudre és munkákra gondolunk, amelyeket most mi Will Kymlicka nevével jelzünk. A hatalom gyakorlásának eszközét jelento állam modernizációja tág értelemben a középkor dinasztikus államaival kezdodik és a központosított, független illetve szuverén (a fohatalmat birtokló) nemzetállamba torkollik, mint olyan általános modell, amelynek elérésére történetileg minden politikai társadalom törekedett. 14 Ennek a több évszázados folyamatnak (amely a XIX. század végén felgyorsult) paradox eredménye az, hogy a kortárs liberális demokráciákban az államnak nagyobb befolyása van az egyének életére, mint a történelemben bármikor. Ez azonban nem despotikus, hanem infrastrukturális hatalom. Michael Mann frappánsan ezt úgy szemlélteti, hogy az ókor despotikus társadalmaiban az uralkodó megölethetett bárkit, ehhez azonban tudnia kellett, hogy kit ölessen meg, míg a kortárs liberális állam megközelítoleg pontosan rendelkezik ezekkel az információkkal, amelyekhez korlátozott despotikus és kiterjedt infrastrukturális kompetenciák társulnak. 15 Ebbol következik az állam aktív szerepe: „Területiségének megerosödésével az állam nagy társadalmi változásokat idézhet elo, melyek nélkül nem történnének meg. Aktív jellegének fontossága arányos infrastrukturális hatalmával: ennek növekedésével no a társadalmi viszonyok területisége. Így, akkor is masszív, államilag irányított infrastrukturális átrendezodés következhet be, ha a civil társadalmi csoportok sikeresen ellene szegülnek az állam despotizmusra töro kísérleteinek.” 16 Ez egy teljesen más perspektíva, ha melléhelyezzük a minimális és semleges állam liberális modelljét és kérdéseket vet fel az egyének a modern politikai társadalomba való integrációjával kapcsolatban is. Nem valószínu, hogy eloször liberálissá válnak (morális jogalannyá), és csak utána politikaivá. A nacionalizmus vonatkozásában ez úgy jelenik meg, hogy az értelmiségi elitek többsége eloször akar nacionalizálni és csak utána liberalizálni, merthogy a szabadság elvesztése lehetoséget ad a túlélésre, a nemzetiség elvesztése (itt kulturális halálra kell gondolni17 ) már nem. Egyértelmu, hogy itt az individuum már rég más szerepet játszik, mint amilyet a felvilágosodás értelmiségi elitje adott neki (és itt I. Kant a legjobb példa). Másképp fogalmazva: nem várható el, hogy a tudomány és egyáltalán a gondolkodás lemondjon a jobb társadalomról szóló elképzelések gyártásáról, de az már igen, hogy (mivel a kortárs politikai filozófia jórészt modern, tehát nemzeti társadalmakról beszél) premisszáit tekintve reflektívebb és kritikusabb legyen. |
|
1 Közösség, és nem csak kollektívum (a román nyelvben ez szépen elválik, amikor a magyar munkaközösségre colectiv de munca-t mondanak, utalva arra, hogy egy külsoleg létrejött embercsoportról van szó, amely esetleg közösséggé válhat, míg a magyar szóhasználatban több jelentés csatlakozik több hangalakhoz). back 2 Charles Taylor: Az elismerés politikája. In Feischmidt Mária szerk.: Multikulturalizmus. back 3 Sot, mit több, a politikai nemzet/kulturális nemzet dichotómiát is idekapcsolhatjuk, amennyiben inkább ugyanazon közösség több arcáról van szó, mint valódi, minoségi különbségtételrol. back 4 A nemzeti diskurzusban, a közösség spirituális elképzelésébol adódóan ez teljesen átfordul, és a fenti kijelentés pedig szinte árulásnak számít.back 5 Norbert Elias: A nacionalizmusról. In Uo. A németekrol. Helikon, Budapest, 2002. 127. o. back 6 A legismertebb elemzésében, A protestáns etika és a kapitalizmus szellemében világosan leszögezi, hogy ezúttal a kölcsönhatásrendszer egyik, felépítményi oldalát vizsgálja, de ez nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus elterjedésében nem játszottak volna szerepet egyéb szubjektív és objektív-anyagi tényezok. back 7 Henri Bergson: Az erkölcs és a vallás két forrása. Szent István Társulat, Budapest, 2002. 43. o. idézi Elias, I.m., 141. o. back 8 Idézi Elias, I.m., 131. o. back 9 Kis János: Az állam semlegessége. Atlansztisz, Budapest, 1997, 149. o. idézi Salat Levente, Etnopolitika. Mentor, Marosvásárhely, 1999. back 10 Elias, I.m., 148. o. back 11 Vö. Lorincz D. József: Mire jó a nacionalizmuskutatás? In Regió. 1996/1, VII. évf., 191-196. o. back 12 Ez utóbbihoz az eredeti kommentárból: „Kukathas elismeri, hogy a belso konfliktusok alakulhatnak az illeto közösség normái szerint is: a problémák ott fogalmazódnak meg és ott keresik a megoldásukat. A szélesebb társadalomnak pedig nincs joga kívülrol beleavatkozni a kisebbség belügyeibe. Ez a harmadik pont - amely szerintünk a legkomolyabb - szintén pontosításokra szorul. Tulajdonképpen nem (vagy nemcsak) az a fontos, hogy a megkülönbözteto jegyek változnak, hanem az, hogy a különbözo elitcsoportok (szimbolikus) harcában a hozzájuk fuzodo értelmezési keret alakul át: új helyzetértelmezések, rövid- és középtávú célok, eszközök stb. jelennek meg.“ Lorincz, I.m., 196. o.back 13 Kántor Zoltán: A nemzeti identitást formáló intézményrendszerek, In Fedinec Csilla szerk.: Társadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2002. back 14Ennek következményeirol lásd Salat Levente: I.m., bevezeto és I. fejezet. back 15 Vö. Michael Mann: Az állam autonóm hatalmának eredete, mechanizmusai és következményei. In Regio. 2001/4, XII. évf., 3-33. o és Uo., The Sources of Social Power. I-III., Cambridge, Cambridge UP, 1987. back 16Michael Mann: Az állam autonóm hatalmának eredete. 29.o. back 17 Errol Tevesz Lászlónál így olvashatunk: „Amikor a tulajdonképpen kultúrnemzeti szemlélet és az abból fakadó (pontos megfogalmazásban: magyarságra vonatkozó) program Kölcseytol és Kossuthtól Mocsáryn és Keményen több ágon (Szekfun és Némethen) át Illyésig és Csoóriig ívelo jelenlétérol beszélünk, nem szerves folytonosságot, hanem lazább vagy szorosabb kapcsolatot, tudatosan vállalt vagy nem tudatosodott szemléleti rokonságot feltételezünk. [...] A közös alapmotívum egy herderiánus elofeltevés az egyén szociokulturális beágyazottságára és a nemzet kultúrában kifejezodo, továbbörökítheto spirituális mibenlétére vonatkozóan; valamint a nemzethalál veszélye: a magas kultúra bázis nélkül maradásának, föloldódásának vagy szubkultúrává süllyedésének lehetosége.”, „Alkotmányosság és nemzetiség” - Politikai és kulturális közösség a liberális politikai gondolkodásban 1841-1868. szakdolgozat, ELTE, Budapest, 2005back 18 Lorincz D., I.m., 196. o. back |
| Vissza |