Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Barta Mónika "Babeş-Bolyai" Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kar Filozófia Szak, IV-év |
| Diskurzusközpontú politikai valóság |
| Kulcsszavak: politikai tudás; diszkurzív politológia; diskurzuselemzés; konstrukciók; hermeneutika; társadalomtudományi paradigmaváltás; nyelvi-diszkurzív valóság |
Dolgozatom tárgya a politikai tudás diszkurzív természetének, és a politikát szövegvalóságként megközelítő szemléletmódnak a felvázolása, illetve filozófiai-hermeneutikai jellegének megvilágítása. Dolgozatom azon minimális igény jegyében íródott, mely a diszkurzív politológia elméleti hátterének kitapogatását célozta meg. Egy rövid felvezető után azon közeg bemutatását kísérelem meg, melyben lehetségessé vált a politikaelemzésnek egy olyan iránya, mely a diskurzus, a szöveg, a beszéd primátusát hangsúlyozza az intézményi, hatalmi struktúrák vizsgálatával szemben. Ezen közeg kialakulása többek közt két tényezőre vezethető vissza, ezek egyikét a társadalomtudományi szemléletmód jelentős átalakulása jelenti a XX. században - a társadalomtudósok kezdik levetkőzni magukról a természettudományos vizsgálódási attitűdöt, és ennek hatása nyilván a politika értelmezésére is kiterjedt -, a másik pedig a politika fogalmának differenciálódása és ennek tudatosítása már a XX. század elején. A második tényezőre elsőnek Carl Schmitt (1932) mutatott rá és az állam és politika egységének felbomlása képezi. Itt magának a politikának a természete változik meg, azáltal, hogy az őt meghatározó referenciapont elmozdul, vagyis az állam és a politikai határai már nem fedik egymást. Ezek után röviden beszélek a diskurzuselemzés hermeneutikai jellegéről, illetve tudásszociológiai meghatározottságáról. Végül arra kérdezek rá, hogy a diszkurzív politológia bír-e bármiféle megkülönböztető attribútummal azon szemléletekhez képest, melyek égisze alatt megszületett. A diszkurzív politikai megközelítés - magának a diszkurzívitásnak a természetéből kifolyólag - annyira összetett diszciplína, hogy értelmetlen arra vállalkozni, hogy felsoroljuk mindazon társadalomtudományi elméleteket, elemzési módszereket, melyek szemléletmódját meghatározták. Ezért csupán a fő irányvonalakat említeném, ami mentén definiálni igyekszik magát. Talán a leglényegesebb, hogy a diszkurzív politológia a posztstrukturalizmusból indul ki, mondhatni az képezi a diszkurzív elemzések origóját. Míg a strukturalizmus feltételezett egy olyan jelentésrendszert, mely középponttal és szubsztancialitással rendelkezett, addig ezek a biztos jelentéspontok a posztstrukturalizmusban elmozdulnak. Egy ontológiai váltás következik be, melynek értelmében nem egy jelentés, nem a jelentés van, vagyis nem a valóság, mint olyan, és mint eleve pozitív létező, hanem jelentésmezők, jelentésgyakorlatok léteznek, melyben a valóság azonosságpólusai folyamatos elmozdulásnak vannak kitéve. Mivel nem létezik már egy végső referenciapont, mely a definíciós tereket meghatározza, ezért mind a politikai tudás, mind a politika értelmezése áthangolódik. Legalábbis létezik egy tendencia, mely erre a változásra igyekszik válaszolni - ebben vállal részt a diszkurzív politológia is. A politika diszkurzív megközelítése felhasznál mind filozófiai (elsősorban hermeneutika és dekonstrukció), mind tudásszociológia (konstruktivizmus), mind nyelvi-szemantikai, mind kommunikációelméleti, mind kulturális antropológia (szimbólum-használat, reprezentáció) nézőpontokat, és ezeken keresztül igyekszik a politika világát tagoltabban, árnyaltabban megismerni. Itt csupán néhány diszciplínát említettem, a sor természetesen még bővíthető. A modern demokráciákban megszűnik a politikának egy rögzített, kötött struktúrákba ágyazott entitásként való percepciója. A politika világa folyamatosan újraírja magát (itt nem egy öngeneráló, hanem egy generált folyamatra gondolok; nem maguktól íródnak át a jelentések, hanem jelentésadó, -fenntartó, módosító, és főleg értelmezői aktusok révén), a helyzetek nem rendelkeznek egy előre meghatározhatósággal, sem a bennük résztvevő szereplőket, sem a bennük felmerülő témákat illetően. A politikai tudást az esetleges diskurzusok hordozzák. A politika valósága a jelentések, értelmek folyton változó hálózatában születik meg, mely elsősorban a diszkurzív gyakorlat által válik lehetségessé. A diskurzusok sajátos konstrukciókat hoznak létre, ez képezi a politika világát. A politikát jelentéses valóságként megérteni igyekvő törekvések alapvetően hermeneutikai jellegűek. Ezen megértési kísérletek nem érvényes magyarázatok gyártására vállalkoznak, nem jobban, hanem másként igyekszenek megérteni tárgyukat. Szem előtt tartják, hogy ami adódik, másként is adódhat. A diszkurzív politológiában az ismeretek nem kumulálódnak, hanem gazdagodnak, nem beteljesednek, hanem ki-teljesednek. Ahogyan a gadameri hermeneutika arra kíváncsi, hogy mi a társadalom nyelvi történésként, a diszkurzív politikai szemlélet arra kíváncsi, hogy milyen maga a politika diskurzusként. Ennek vonatkozásában felvetődik egy másik megkerülhetetlen kérdés, éspedig, hogy lehet-e magáról a politikáról, a politika egészéről diszkurzív valóságként beszélni, vagy csupán diszkurzív jelenségek vannak, melyek besorolódnak a politika világába, tehát léteznek-e diskurzus előtti struktúrák, melyek mintegy objektív valóságukban és egyértelműségükben állnak szemben a szubjektummal, mint tőle teljesen különálló entitások? Amint már fentebb említettem Carl Schmitt az első, aki "észrevételezi, hogy a modern kori európai fejlődés során a politikai cselekvések és szerveződések középpontjába egy nyelvi-diszkurzív jelenség került1." Schmitt szerint mindez nemcsak teoretikus belátás, hanem «empirikus realitás» is."2 Schmitt kérdése, hogy "miért vált problematikussá a XX. századra a politika hagyományos felfogása, és miért szükséges újra meghatározni a politikum fogalmát."3 Az, hogy mit értünk politikai alatt, folytonosan változó. A politikai struktúrák elemzésével szakító szakirodalom általában hangoztatja, hogy a modern, posztmodern korban megváltozik a politikának egy rögzített entitásként való percepciója, illetve, hogy a politika más értelemmel kezd bírni, mint a premodern korokban. Ez a kijelentés ebben a formában kiegészítésre szorul. Merthogy a premodern korokat tekintve sem létezett egy egységes elképzelés arról, hogy mi a politika. A politikának különböző értelmezései léteztek, így Arisztotelész antik polisza, középkori skolasztika, amely átvette ugyan az arisztotelészi megfogalmazásokat, de másként, más értelemmel használta. A 16. században pedig Franciaországban "...azokat a jogászokat nevezték politiques-nak, akik a vallási pártok testvérháborúiban az államért mint magasabb, semleges egységért szálltak síkra. [...] Az emberiség európai része röviddel ezelőttig olyan korban élt, amelynek jogi fogalmai teljes mértékben az államra tekintettel formálódtak ki, s amelyben a politikai egység modelljeként az államot előfeltételezték. Az államiság kora most véget ér."4 Az állam és a politika egyet jelentett, pontosabban a politikát azonosnak tekintették az állammal. A XIX. századi fejlemények, a társadalmi változások, és az állam szerepének megváltozása következtében a két fogalom leválik egymásról. A premodern korokban nem lehetett az államtól függetlenül politikáról, politikairól beszélni. És amíg az állam egy szilárd entitást képezett, addig arra nézve sem létezett kétség, hogy mi a politika, lévén, hogy lehetett az államra hivatkozni. A modern korokra ez a bizonyosság megszűnt. Egyrészt létezett a politikának ez a szoros összefonódottsága az állam fogalmával, másrészt pedig politikai cselekedetnek, megnyilvánulásnak is csupán a politikai szereplők, csoportok cselekedeteit tekintették. "A 'politikai' fogalma mint filozófiai eszköz ismeretlen volt a premodern gondolkodásban. Még a politikailag legtudatosabb - például a görög vagy római kultúrákban is az a kvázi naturalisztikus, és épp ezért problémamentes nézet uralkodott, hogy csak a politikai osztály(ok) tagjai által elhatározott és végrehajtott cselekvések tekinthetők politikának. [...] A többiek tettei - bármilyenek legyenek is ténylegesen - nem politikai cselekedetek. [...] A politikai osztályok által alapított és működtetett intézmények számítottak politikainak, a többi nem. A premodern politikai intézmények átláthatóságát éppen az magyarázza, hogy e kultúrák azonosították a 'politikai'-t a politikai osztályok tagjainak cselekedeteivel. [...] A kérdés ekkor nem az, hogy mi, hanem az, hogy ki az állam." (Heller 1993:6)5 "Általában a "politikait" valamilyen módon azonosítják az "államival" vagy legalábbis az államra vonatkoztatják. Az állam ekkor mint valami politikai, a politikai viszont mint valami állami jelenik meg."6 A politikának egy negatív meghatározási módja létezett, mely polémiákban fejeződött ki, mint például politika és gazdaság, politika és erkölcs, politika és jog, és így tovább. Többnyire pedig a jogi szakirodalomban írták körül, például "politikai egyesület", "politikai gyülekezés." Summa summarum, nem létezett a politikának, politikainak sajátos, önálló definíciója. Ahogyan Schmitt megjegyzi, az ilyen jellegű meghatározások "alapjában véve csak praktikus fogódzókat keresnek a különféle államon belüli, annak jogi életében keletkező tényállások elhatárolása érdekében, nem céljuk a politikai mint olyan általános meghatározása."7 A demokratizálódással elindul egy folyamat, mely következtében az állam és társadalom határai összemosódnak, és így szükségképpen a politikai határvonalak is elmozdulnak, "s minden eddig államinak számító ügy társadalmivá, és megfordítva, minden eddig «csak» társadalminak számító ügy államivá válik. (...) Ekkor az eddig «semleges» területek - vallás, kultúra, képzés, gazdaság - megszűnnek «semlegesnek» lenni a nem-állami és nem-politikai értelmében."8 Ez annyit jelent, hogy számos társadalmi ügy elkezd számítani, és államivá válik, avagy politikaivá. Míg eladdig az állami/nem-állami, politikai/nem-politikai határai jól megvonhatóak voltak, most teljesen összekuszálódtak. Az állam felelősséget kezd vállalni olyan ügyekért, melyek addig nem tartoztak hatáskörébe. Megjelenik a totális állam9 fogalma, mely ellentéte a semleges állam fogalmának. "A demokráciának valamennyi, a liberális 19. századra jellemző tipikus megkülönböztetést és depolitizálódást meg kell szüntetnie, és az állam-társadalom (=politikai szemben a szociálissal) ellentéttel együtt ennek a 19. század helyzetének megfelelő szembeállításait is ki kell küszöbölnie, nevezetesen a következőket:Schmitt arra a felismerésre jut, mely szerint a politikai pozitív módon meghatározható, pontosabban a politika specifikuma, nem szükséges más társadalmi szférák függvényében tekinteni, vagy ellentétpárok segítségével definiálni. "A politikai (...) szükségszerűen azokban a saját végső megkülönböztetésekben rejlik, amelyekre minden specifikus értelemben politikai cselekvés visszavezethető."11 Ugyanez jellemző más társadalmi területekre is, mármint, hogy rendelkeznek végső megkülönböztetéssel, mely csupán az ő sajátjuk, és ez mentén más területektől megkülönböztethetők, anélkül, hogy vissza kellene vezetni rájuk. A politikai12 jelzőt Schmitt főnevesíti, merthogy úgy gondolja, a politikai jelzőként nem kielégítő. Jelzőként "a beszéd olyan eleme, amely egyszerűen csak rámutatást fejez ki: most éppen a politikáról beszélünk és nem másról."13 Amivel nyilván nem is lenne gond, hogyha lehetne pontosan tudni, hogy mit fed a politika fogalma. Viszont itt az állam és a politika közti kvázi egyenlőségjel felszámolása nyomán hiány keletkezett. Egy képlékeny viszonyrendszer alakult ki az említett entitások közt, ahol a hatáskörök egymásba nyúlnak, és nem lehet pontosan tudni, hogy mikor és mi fogja a politika tárgyát képezni, vagy mikor szűnik meg egy bizonyos kérdés politikainak lenni. Nyilván, hogy ez idáig sem volt éles elhatárolódás, viszont az állam és a politika azonossága nem képezte vita tárgyát. A struktúra ilyetén megbomlásával, jogot nyer a kérdés, hogy mi a politikai, és ezen a ponton a mi a politika relevanciáját veszíti, hisz azonosíthatatlanná válik. És attól a ponttól, hogy e politika, mint egy szilárd struktúra nem meghatározható, a politikai jelzőként való használata is értelmét veszti abban a vonatkozásban, hogy már nem is lehet tudni, hogy akkor mire mutat rá, milyen tárgyra vonatkozik, mely tárgynak emeli ki a politikai jellegét. Ebből kifolyólag szükségessé vált a politikai fogalmának újragondolása. A diskurzuskérdés eszmetörténeti hátterének, a társadalomtudományokban elfoglalt helyének és jelentőségének áttekintését Szabó Márton írásaira alapozom, elsősorban A diszkurzív politikatudomány alapjai című művére, mely a politika jelentéses valóságát vizsgálja, akárcsak Szabó Márton egész munkássága. Részletes és átfogó leírásra nem vállalkozom, csupán a 20. század jelentősebb társadalomtudósainak kontribúcióját vázolom a szöveg-, diskurzusalapú társadalomtudomány, illetve ezzel szorosan összefüggő a politikára is vonatkozó posztmodern megközelítés kialakításában. A 19. század társadalomtudományi konstellációjának elmozdulása képezte azt a terepet, amelyben a diskurzus, mint olyan középpontba kerülhetett, és a diskurzuselemzés diszciplínaalkotó igényekkel felléphetett. Mindez a 20. század közepén, illetve végén. Társadalomtudósok helyezkednek szembe a 19. századot meghatározó pozitivista tudományos felfogással, a "társadalomfizikai ábrándokkal" (Geertz 1994b: 270)14. Ilyen ábránd többek között a tények, adatok szubjektív értelmezéstől való megtisztítottsága, ezáltal képezvén a tudományos kutatás alapjait. Geertz jut azon felismerésre, mely szerint az, amit adatnak nevezünk, valójában nem egyéb, mint a mi konstrukciónk más emberek konstrukciójáról.15 Mindez pregnánsan rányomta bélyegét a társadalomtudományos vizsgálódás alakulására. Az episztemikus egység, mely a 19. század valamennyi tudományos munkáját meghatározta, szétesett, de legalábbis radikálisan megkérdőjeleződött. "A dolgokat materiális, redukcionista tudás segítségével" igyekeztek "megközelíteni, meghódítani és irányítani."16 Az ismeretelmélet fő, és valójában egyetlen kérdését a bizonyosság kérdése képezte. Viszont "a newtoni fizika mechanikai meglátásai nem adtak kielégítő válaszokat a 20. század kérdéseire. A humán tudományokat nem lehetett a fizikai tudománymodellbe beszorítani, és nem sikerült egy közös ismeretelméletben egyesülniük. A tapasztalat megbízhatóságát aláásták az észleléssel, az elmével, a kultúrával és a nyelvvel kapcsolatos vizsgálatok".17 A diskurzus vizsgálata nyelvfilozófiai ihletek hatására került a társadalomtudományok érdeklődési övezetébe. John Austin brit analitikus filozófus 1955-ben tartott harvardi előadásaiban bemutatta, hogy "bizonyos kijelentések már önmagukban is cselekvések: ezzel vált egyértelművé a nyelv és a beszéd elkülönülése, pontosabban az a felfogás , amely szerint a beszéd (kommunikáció, diskurzus, konverzáció, dialógus stb.) sajátos törvényszerűségekkel rendelkező , önálló társadalmi fenomén, amely nem vezethető le sem a nyelv struktúráiból, sem az egyén pszichés állapotaiból, sem a társadalom szociológiai jellemzőiből."18 Clifford Geertz 1983-ban arról ír, hogy ma már "a társadalmat nem annyira kifinomult gépezetnek vagy egyfajta szervezetnek tekintjük, mint inkább egy komoly játéknak, utcai drámának, vagy viselkedéstani szövegnek." (Geertz 1994b: 272)19 A társadalmi jelenségek értelmezésének alapja a társadalom szövegszerű állapota. "Ő itt a társadalmi valóság egyetemesen szövegszerű állapotáról és egy általános értelemfejtő praxisról mint tudományos tevékenységről beszél. Úgy véli, hogy a mindenkori aktuális társadalom is jelentéses valóság, amely szimbólumok és szövegek révén egzisztál."20 Láthatjuk, hogy itt a szöveg merőben más jelentéssel kezd bírni, mint korábban, és ez nem csupán Geertznél figyelhető meg. A szöveg hagyományos fogalmának újraértelmezése Paul Ricoeur munkásságában is hangsúlyosan megjelenik. Ricoeur 1978-ban kiadott tanulmányának "A szöveg mint modell"-nek központi kérdése, hogy a szöveg miként lehetne alapja társadalomtudományi elemzéseknek is. Legalább ennyire fontos kérdés, hogy mi a cselekvés szövegként. Nyilván, a politikatudomány sem maradt mentes a társadalomtudományokban bekövetkezett paradigmaváltástól. Carl Schmitt az elsők egyike, aki észrevételezi, hogy "a politika nyelvi-diszkurzív jelenségként áll előttünk, folyamatai definíciók nyomán alakulnak ki, és a társadalom tagjai azt tekintik politikának, amit egy kommunikációs vagy diszkurzív eljárás során politikaivá akarnak és tudnak tenni. Schmitt szerint mindez nemcsak teoretikus belátás, hanem "empirikus realitás" is."21 Schmitt egy igen fontos tényezőre irányítja rá a figyelmet: az állam, a politika, és a társadalom határai összemosódtak. Ezek után feltehető a kérdés, hogy mi fogja betölteni a keletkezett hiányt, ami az állam és a politika közti kvázi egyenlőségjel felszámolása nyomán következett be. Egy képlékeny viszonyrendszer alakult ki az említett entitások közt, ahol a hatáskörök egymásba nyúlnak. Nyilván, hogy ez idáig sem volt éles elhatárolódás, viszont az állam és a politika azonossága nem képezte vita tárgyát. A struktúra ilyetén megbomlásával, jogot nyer a kérdés, hogy mi a politikai, és ezen a ponton a mi a politika relevanciáját veszíti, hisz azonosíthatatlanná válik. Harold Lasswell a politika pszichológiai és nyelvi vizsgálatának kezdeményezője, "a hatalom és a döntési státus elérésében látta a politikai beszéd sajátosságát."22 Murray Edelman a politika szimbolikus dimenziójával foglalkozik (1960-as évek), odáig menvén, hogy a politikának már nem marad eleme, melynek ne tulajdonítana szimbolikus erőt. Egy tér, legyen az a bírósági tárgyalóterem, egy törvény, egy döntés, egy szavazás, mind-mind jelentéssel felruházott, és valamennyi szimbolikus funkciót tölt be, eltérőt attól, amit az emberek általában tulajdonítanak neki. Michael Oakeshottnál a politikai diskurzusnak meghatározó szerepe van a politikai valóság megformálásában. "Amikor azt írja, hogy a politika háromnegyed része szöveg, és minden politikai létezőt egy értelmező tevékenység tart életben, világossá teszi, hogy a politikai valóság nyelvi formában létező értelemkonstrukció."23 "A politológia főárama intézményeket és szervezeteket tanulmányozott, eseménytörténeteket vizsgált, szinguláris véleményeket aggregált közvéleménnyé, és a hatalom "lényegét" kutatta. Mindenekelőtt pedig hiányzott belőle a nyelvi reflexivitás, azaz nem kérdezett rá a politikai problémák tematizálásának (...) jelentésfeltételeire."24 A '90-es évek elején azonban tömegesen jelentek meg politológusok, akik merőben másképp próbálták megközelíteni a politikát, szembehelyezkedtek a politológia, és egyáltalán a társadalomtudományok bevett szemléletmódjával, kutatási módszertanával, és új vizsgálatokat kezdeményeztek. Ezen politológusok főleg az ECPR (European Consortium for Political Research) köré szerveződtek. Innentől kezdve számolhatunk a diskurzuselemzés intézményesítésével (Egyesült Királyság, Dánia, Svájc, Hollandia). Szakszemináriumokat, konferenciákat tartanak, vitasorozatot indítanak. "... a szervezkedők tevékenysége nyomán a politikai valóság posztmodern szemlélete és a politikai diskurzusok szisztematikus elemzése a politológia integráns részévé kezd válni."25 Mielőtt áttérnék a hermeneutika diszkurzív politológiára gyakorolt hatásának elemzésére, összegezném a társadalomtudományos paradigmaváltás köré szerveződött alapfogalmak értelemmódosulásait. A nyelv, a szöveg, a társadalom, a politika olyan jelentéstartalommal kezdenek el bírni, mely általában véve átformálta a valóságról alkotott felfogásokat. Ebben az új értelemmezőben a nyelv már nem a valóság leképezése, avagy tükre, mely megmutatja nekünk, hogy mi van. A valóság magában a nyelvben konstituálódik, pontosabban a beszédben, a beszéd által, és legfeljebb kölcsön-, de nem kauzális, avagy vertikális viszonyokról beszélhetünk. "... a beszéd (...) sajátos törvényszerűségekkel rendelkező, önálló társadalmi fenomén, amely nem vezethető le sem a nyelv struktúráiból, sem az egyén pszichés állapotaiból, sem a társadalom szociológiai jellemzőiből."26 A szöveg hagyományos értelme nem is megváltozik, hanem inkább kiterjed. Olyannyira, hogy a szövegre, nemcsak mint cselekvésre tekintenek, hanem magára a társdalom egészére is, mint egy szövegszerű állapotra. Ebben a kontextusban mind a szöveg, mind a cselekvés extenziójáról beszélhetünk. A társadalom és a politika valóságfelfogása is jelentősen módosul, de egyáltalán a valóság, mint olyan más megvilágításba kerül. Mind a társadalmi, mind a politikai valóság értelemkonstrukció, nyelvi-diszkurzív valóság, nem pedig egy tőlünk különálló, és tőlünk független objektiváció, mely a nyelv által képeződik le számunkra. A leképeződés aktusa mint olyan, gyökereiben megkérdőjeleződik. És nyilván, ezzel összefüggésben az objektum-szubjektum kettősségétől való eltávolodás is megtörténik. "A beszédként felfogott tudás (...) gyökeres szakítás az uralkodó szubjektumfilozófiai felfogással"27 A politológiában az új szemléletet elsősorban Tarell Carver, a bristoli egyetem politikaelmélettel foglalkozó kutatója próbálja koncipiálni, de más neveket is említhetünk, mint Matti Hyvärinen, Josef Bleicher, Jacob Torfing és Kari Palonen. "A koncepció sarokpontja az a felfogás, hogy a filozófiában lezajlott nyelvi fordulat után komoly kutató nem gondolhatja azt, hogy a nyelv átlátszó ablak, amelyen át minden további nélkül a (politikai) valóságot pillanthatjuk meg, persze ha betartjuk a helyes ismeretszerzés szabályait. (...) A politikai diskurzuselemzés (...) éppen ennek a filozófiai és tudományszemléleti paradigmaváltásnak az eredményeképpen alakult ki."28 Az eddigiek nyomán elmondható, hogy a politikai diskurzuselemzés egyrészt hermeneutikai jellegű, másrészt pedig a konstruktivista szemlélet által meghatározott. Hermeneutikai kérdésekbe mélyebben nem mennék bele, hisz ezek mindannyiunk számára többé-kevésbé ismeretesek. Ami a diskurzuselemzés szempontjából fontos, az elsősorban a szellemisége, az a beállítódás, kutatói attitűd, vagy nevezzük szemléletnek, amit a hermeneutikai megértés sugall. A hermeneutika, középpontjába a megértést állítja, mely a beszéd, a beszélgetés által történik meg, merthogy a megértés történés, és nem irányított folyamat. Az irányítottság hiánya a diskurzuselemző szempontjából jelentős tényező, hisz ő úgy gondolja el a politikai valóság felépítődését, mint az esetleges diskurzusok által hordozottat, ahol is az események, jelenségek, tematikák, egyáltalán a politika egésze nem egy irányított, avagy determinált folyamat következménye, hanem esetleges történés, ami viszont nem jelent totális szabadságot, mondhatni fejetlenséget. Az elemzőnek, megértőnek azt kell szem előtt tartania, hogy lehetőségek vannak; ami van, az éppen másképp is lehetne, és egy lehetőségnek egy másik lehetőség a riválisa, nem pedig a lehetetlen. Ez ugyebár teljes kiforgatása annak a rigorózus tudományosságnak, illetve módszernek, amit a férfias empirizmus és a kemény racionalizmus írt elő. "Hosszabb ideje jelen vannak azonban a tudományban olyan törekvések, amelyek nem tekintik feladatuknak sem a tények tényszerű rendezését, sem az objektív folyamatok objektiválását, sem az alapozó ideák megalapozását."29 "A diszkurzív szemlélet szerint a beszélő cselekvő ember nincs kívül saját szövegein, beszédeivel együtt egy olyan valóságot alkot, amelyben alany és tárgy, objektív és szubjektív, megnevező és megnevezett összetartoznak."30 A társadalmi, és ezzel együtt a politikai valóság is konstrukció, mely a nyelvben, a nyelv által konstituálódik. Ebből indul ki, és erre épül fel a diskurzusközpontú politológia. Kiemelendőnek tartják a társadalmi valóság és az ember szoros összefonódásának, elválaszthatatlanságának tényét. A beszélő nem tud kívül kerülni a szövegein, illetve a valóság nem objektív, hisz a szubjektív értelemadások közepette alakul ki. Igen ám, de Berger-Luckmann óta tudjuk, hogy a közösen létrehozott értelem-, valóságkonstrukciók attól fogva kezdenek "valóságossá" válni, amikortól intézményesülnek. És tudjuk azt is, hogy ezek az intézmények egy idő után elszakadnak "létrehozójuktól", úgymond objektiválódnak, és már sajátos törvényszerűségek szerint kezdenek működni. Az intézményesülés pedig együtt jár olyan sajátosságokkal, melyek meghatározólag hatnak az emberi viselkedésre, magatartásra. "Az intézmények továbbá, már puszta létezésüknél fogva is, úgy ellenőrzik az emberi magatartást, hogy annak előre definiált mintáit állítják fel, amelyek egy bizonyos irányba terelik a magatartást szemben számos más, elvileg lehetséges iránnyal. Fontos hangsúlyozni, hogy az intézményesedés ellenőrző jellege már akkor is megvan, mielőtt konkrét szankciók támogatnák az intézményt, illetve megvan a szankcióktól függetlenül is. [...] az elsődleges társadalmi ellenőrzés már pusztán az intézmény létezésében is megnyilvánul."31 Kérdés, hogy mit tud kezdeni egy ilyen kijelentéssel a diskurzuselemző, aki már eleve kizárja a determinizmust, és igencsak széles körű szabadsággal ruházza fel mind a politikai cselekvőt, mind általában az embert. "Rendezett valóságként fogom fel a mindennapi élet valóságát. Fenoménjei előre mintákba rendezettek, mely minták minden jel szerint függetlenek attól, hogy felfogom-e őket vagy sem, viszont rákényszerítik magukat felfogóképességemre."32 Ebből arra következtethetünk, hogy mégiscsak létezik valamilyen szinten az a fajta elkülönülés, melyet oly vehemensen tagadnak a diskurzusok elemzői. Viszont Berger-Luckmann is lényegesnek tartja hozzáfűzni, hogy "[...] hiába jellemzi objektivitás a társadalmi világot az emberi tapasztalásban, mégsem tesz szert ontológiai különállásra az őt létrehozó emberi tevékenységtől. [...] A társadalom emberi termék. A társadalom objektív valóság. Az ember társadalmi termék."33 Egyrészt, másrészt pedig az intézmények sem rendelkeznek egy eleve logikai renddel és funkcionalitással. Az intézményes rendnek a logikusság attributumát az emberi tudat tulajdonítja. "Mivel a jól szocializált egyén "tudja", hogy társadalmi világa konzisztens egészet alkot, e "tudása" jegyében kénytelen magyarázni működését, illetve működési elégtelenségeit. Emiatt bármely társadalom megfigyelője könnyen arra a feltevésre juthat, hogy a társadalom intézményei csakugyan "annak rendje-módja szerint" funkcionálnak és integrálódnak. [...] A kérdéses társadalmi világ ilyenformán a világgá (world tout court) válik. Ami magától értetődően tudásnak számít a társadalomban, egykiterjedésűvé (coextensive) válik a tudhatóval, vagy legalábbis keretet szolgáltat, amelyen belül a még nem tudott a jövőben tudottá válik."34 A politikai diskurzuselemzés hangsúlyos hermeneutikai beállítódása ellenére olyan szegmensével is találkozunk, melyet kevésbé lehetne hermeneutikainak nevezni. Ez a vonulat a politika nyelvi-diszkurzív valóságát a hatalomról szóló beszédként határozza meg.35 Ide sorolandó Harold Laswwell, Pierre Bourdieu, Niklas Luhmann, vagy akár Michel Foucault. Szabó Márton kritikusan viszonyul ehhez az állásponthoz, "... nem azt mondom, hogy nincs szó hatalomról a politikában, sőt nagyon is szó van, de innen nézve a politikai beszéd gazdag és tagolt univerzuma meglehetősen leegyszerűsödik: jól vagy rosszul funkcionáló, pozíciót védő és támadó nézetekké laposodik."36 Egy hermeneutikus beállítódás, az értelmezés, és értelmezhetőség nyitottsága felől nézve érthető is ez a kritika. A diskurzuselemző törekvések rendszerezését megcélzó kísérletek komoly akadályokba ütközhetnek. Első és alapvető nehézség, hogy nincs módszer, legalábbis a fogalom rigorózus értelmében. Tehát kizárt a módszer alapján való tipologizálás. Ez még nem jelenti azt, hogy egységes szempontok alapján történnek a vizsgálódások, ez csupán annyit jelent, hogy az értelmezői magatartásból kifolyólag, melynek igen fontos eleme a résztvevő szubjektum, mintegy partikuláris megközelítések, lokális hermeneutikák léteznek.37 Ezek a különféle megközelítések azonban összefüggenek, egymás fele tartanak, magyarázzák és segítik egymást. Valahogyan ugyanarról beszélnek, csak másképp. És ez a másképp találóan megragadja a diszkurzív beállítottságok természetét, hisz itt alapjában a másképp való megértés a tét. Nem kell viszont negatívumként interpretálni a módszertani pluralizmusát a diszkurzív politológiának, nem kell attól tartani, hogy túlságosan széthúzzák a tárgyat, hisz a diskurzuselemzés számára nem létezik az a széthúzottság, melyből ne születhetne egy újabb termékeny szempont. Egy másik nehézséget az okoz, hogy nem sikerül olyan sajátságos jegyekkel ellátni ezt az értelmezői, vizsgálódási módozatot, mely alapján meg lehetne határozni, mint önálló diszciplínát. Inkább tűnik hermeneutikai megközelítésnek, diszkurzív politológia névvel ellátva, mint egy sajátos és újszerű politikatudományi ágazatnak. Ez önmagában nem jelentene gondot, hogyha sikerülne beazonosítani azokat az elemeket, melyek differenciálják, és lényegiségét megjelölik. Szabó Márton kijelenti, hogy a társadalomtudóst, adott esetben a politológust arról az új talajról, melyet folyamatosan kivívni igyekszik, nem az érdekli, hogyan és miért beszélnek, hanem mi maga a politika beszédként. Ez ilyen formában redundáns, mert akkor mit tesz a diskurzuselemző, mit fog elemezni, ha nem azt, ahogyan és amiért beszélnek. Itt pusztán azt igyekeztem érzékeltetni, hogy a diskurzuselemzők diskurzusaikban meghatározzák a diskurzuselemzés sajátját, de a konkrét elemzések során mégsem sikerül azt érvényesíteni. Annak a megfoghatatlanságnak, mely a diszkurzív gyakorlatot jellemzi, valamilyen módon, és valamilyen eszközökkel mégiscsak megfoghatóvá kell válnia. Továbbá, az ahogyan a politikai diskurzuselemzők a módszer szemléletéről nyilatkoznak is hordoz magában bizonyos ellentmondásosságot azzal az eszmeiséggel szemben, amit a diszkurzív politológusok jelölnek ki.: "...a társadalomtudományi kutatás egy jelentésekkel telített valóság interpretálása, egy általános szövegvalóság olvasása.", "minden vizsgálati tárgy multidimenzionális", "A gyakorlati igazság nem is módszer, hanem pozíció és szituáció függvénye.", "Az interpretatív metodológia kulcskifejezése az olvasás.", "a szavak és a szóképek , a mondatok és a narratívák nem azok, aminek látszanak. Különösképpen igaz ez a megállapítás a politikaolvasás [political reading] esetében. Ez azt jelenti, hogy meg kell különböztetni a szöveg "felszínét" [surface] annak «mélyen» fekvő struktúrájától; hogy meglehetős érzékenységgel kell vizsgálni ezt a felszínt." (Carver-Hyvärinen 1997: 4), és rögtön utána, "A lehetőségekben rejlő perspektívák léte pedig nem egyeztethető össze a politika olyan értelmezésével, amely szerint "mélyen fekvő törvényszerűségek" húzódnak meg a "felszíni nyomok" alatt. Aki így cselekszik, az a szövegeket alulról felfelé olvassa, vagyis nem politikailag értelmezi őket." (Carver-Hyvärinen 1997: 6).38 "A szavak nem azok, aminek látszanak" kijelentés előfeltételezi, hogy rendelkeznek a szavak egy olyan jelentéstartalommal, ami valóságos, lévén, ha valaminek van látszatja, ami nem ő, kell lenni tényleges valós-ságának is, ami már ő. És amennyiben a politika világa lehetőségekben konstituálódik, miért ne lehetne egy lehetőség a "látszat". A diszkurzív irányzat azt nyilatkozza, hogy értelemlehetőségek vannak, és hogyha ezt komolyan is gondolja, milyen alapon jelenti ki azt, hogy valami nem olyan módon van, hisz ez már feltételez egy bizonyosságot, ami ellen viszont a diskurzuselemzők tiltakoznak. Lehetséges, hogy ez már szőrszálhasogatás, és a félreértések csupán fogalmazásbeli homályosságokból, illetve a nyelvezetből adódóak. Mert abban az esetben, amikor mélystruktúra és felszín megkülönböztetéséről kezdenek el beszélni, elkerülhetetlenül annak a tudománynak a nyelvezetével élnek, amely ellenében meghatározták magukat. Ez felvet még egy problémát, éspedig, sikerül-e ennek a posztmodern politikai szemléletnek tárgyához és megértési törekvéseihez kompatíbilis nyelvezetet kialakítania, vagy folyamatosan oda jut vissza, hogy mégiscsak van elkülönülés, a szövegeknek rendelkeznek egy értelemmel, ami viszont csak látszat, megtévesztés, és e mögött húzódik valami, ami nyilván, hogy nem az igazság, mert ez egy kényes terminus a diskurzuselemzésben, de ami kevésbé véti el a valóságot. Innen lehetne futtatni tovább a gondolatot, hogy ha a valóság nem egy különálló entitás, akkor hogyan lehet mégiscsak elvéteni, vagy eltalálni adott esetben. Ebből a megvilágításból úgy tűnik, hogy a természettudományos megközelítéstől a posztmodern társadalomtudományosat az különbözteti meg, ahogyan nekimennek a valóságnak. Visszatérve arra, hogy léteznek-e sajátos attribútumai a nyelvi-diszkurzív politológiának, némi kételyeket ébreszt azon észrevétel is, hogy ez a törekvés inkább negatív módon határozza meg magát. Hittétele elsősorban a pozitivista szellem tagadása. Ha pedig pozitív terminusokban határozódik meg, az a hermeneutika szavaival történik. Egy további felhozható vád a diszkurzív politológiával szemben a túlzott relativizmusból fagadó tudományos nihilizmus. Ha nem létezik kidolgozott módszertan, ha nincs referenciapont, ha nincsenek pontos terminusok és szabályok, mi köré, vagy mi által építhető ki a diszkurzív politológia. Épp ezen hiányosságokból kifolyólag maguk a diskurzuselemzők folytonos önigazolásba bocsátkoznak, ahol az a tét, hogy a diszkurzív politológia legitimitását és gyakorlati hasznosságát biztosítsák. Ez helyenként oda vezethet, hogy nem magából az elemzett problémából, illetve annak természetéből indulnak ki, hanem a diszkurzív "módszerek" alkalmazhatóságának bizonyításából. A tudományos nihilizmustól továbbmenve, a moralitás kérdése is felvetődik, éspedig, hogy ha a diszkurzív politológia nem foglal állást, akkor ez azt jelentené, hogy minden történést, jelenséget, eseményt elfogadnak és függetlenítenek az erkölcsi normáktól, hisz maga az erkölcsnek a hiánya, vagy éppen az erkülcsi norma is pusztán egy konstrukció - ebben a diszkurzív értelmezésben. Ezek pusztán felmerülő kérdések, a válaszok horizontja nyitott. Mire lehet jó a diszkurzív politológia? Erre a választ abból az ontológia előfeltevésből kaphatjuk meg, melyen ez a szemlélet alapul, és innen nézve maximális jogosultságot is élvez. Innen nézve érthető meg a szükségessége. Ezen túl pedig a benne rejlő nyitottság és érzékenység a másságra, a határok elbizonytalanítására, biztosnak vélt és beállított pozíciókat mozdíthat ki. Ha lelkiismeretsek akarunk lenni, meg kell azonban jegyezni, hogy minden diszkurzív elemzés egy sajátos pozíció elfoglalását jelenti, mely pozíció nem függetleníthető attól a valóságtól, amit diszkurzív valóságként nevezünk meg, és aminek konstruálásában, természetesen egy tudomány eszközeivel, de a diskurzuselemzők is részt vesznek. Az utolsó szó joga ennyiben őket sem illeti meg.
|
|
1 Szabó 2000:30 back 2 Szabó, 2003: 69 back 3 Pokol 2003:7-8 back 4 Schmitt (2002, 8) back 5 Szabó 2000:29 back 6 Schmitt 2002:15, A politikai fogalma, az 1932-es szöveg back 7 Schmitt 2002:16 back 8 Schmitt 2002:16 back 9 az állampolgárok magánügyeibe való teljes beavatkozás back 10 Schmitt 2002:17 back 11 Schmitt 2002:18 back 12 a "Begriff des Politischen" kifejezést magát nem Schmitt alkotta, hanem R. Smendsnek egy 1923-as tanulmányából veszi át. back 13 Szabó 2000:25 back 14 Szabó 2003:13 back 15 Geertz, 2001: 200 back 16 James A. Anderson, 2005: 13 back 17 op. cit. 16. o. back 18 Szabó, 2003: 44 back 19 op. cit. 13. o. back 20 ibidem back 21 op. cit. 69. o. back 22 Szabó (szerk.), 1997: 14. back 23 Szabó, 2003: 98 back 24 op. cit. 123. o. back 25 op. cit. 124. o. back 26 op. cit. 44. o. back 27 ibidem back 28 Szabó, 2003: 124 back 29 op. cit. 7. o. back 30 op. cit. 8. o. back 31 Berger-Luckmann back 32 ibidem back 33 ibidem back 34 ibidem back 35 Szabó (szerk.), 1997: 14. back 36 ibidem back 37 Szabó, 2003: 128. back 38 Az idézetek a kettőspont után, Szabó, 2003: 126, 127 back |
| Vissza |