Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Balog Annamária "Babeş-Bolyai" Tudományegyetem, Történelem és Filozófia Kar, Filozófia Szak, III-év |
| ©kolka Enikő: Teorii explicative, modele şi tehnici de intervenţie - în psihologie clinică şi psihoterapie - Cluj-Napoca, Presa Universitară Clujeană, 2006 |
| Kulcsszavak: kötődéselméletek, szülő-gyermek kapcsolat, rizikófaktorok, objektivizmus-modernitás, konstuktivizmus-posztmodern, pszichológia és pszichoterápia |
| Múlt, jelen, jövő, mint időszerkezetek egymással összefüggnek. Minden jelen pillanatra egy másik "jelen" pillanat következik így alakítva ki a jövő horizontját és minden "elmúlt" pillanat bizonyos értelemben múlttá válik a rákövetkező pillanat megjelenésének momentumában. A gondolkodás története számos olyan művet/írást tartalmaz, amely az idő koncepcióját járja körül. Az időszerkezetek egymásra "utaltsága" és egymásra ható ereje nem csupán az elmélkedést kedvelők számára jelent fontos vizsgálódási alapot, hanem a lélekkel, nevezetesen a pszichológiával/mélylélektannal foglalkozók számára is érdekes kérdéseket takar. Hogyan hatnak, hathatnak a különböző - múltbéli - történések az ember - jövőbeni - életére? Miként tárolódnak a gyermekkor kellemetlen emlékei és válnak majd negatív energia hordozóivá? Olyan cselekvésekre késztetik alanyukat, amelyeknek célja és oka még a - cselekvő személy - számára sem világos. A pszichoanalitikus elméletek szerint az embert, főként gyermekkorában, olyan ingerek érik, melyeket még nem képes "feldolgozni", megérteni, így mindezek olyan energiákat halmoznak fel a tudatalatti rétegében, amelyek azonnali "levezetést" követelnének, s mivel ez nem történik meg, hatásuk a jövőben, a megfelelő fejlődési szinten kellemetlenségeket okoz, olykor egyenesen kóros - lelki - elváltozásokat.
Pszichoanalitikus megközelítésben, ami a szülő-gyermek kapcsolatot illeti az anya elsőbbséget élvez, miszerint az újszülött (0-1 év) az anya - testi és nem csak - közelségét keresi. Az anya a legelső "objektum" amellyel kapcsolatba lép a gyermek, s ilyen vonatkozásban ő a felelős a gyermek fokozott izgalmi állapotának a csökkentéséért, nyugalmának a megteremtéséért. Ez tehát mintegy az anyától (a szülőtől) való teljes függőséget tételez fel. Nos, részben a pszichoanalízis "iránymutatását" követve, részben eltérő elveket kialakítva rakja le Bowlby (1969) a kötődéselmélet alapjait. ©kolka Enikő a kötődéselmélet sajátosságait tárja fel könyve első részében. A könyv ugyanis szerkezeti szempontból két részre oszlik. A már említett első rész, az Impactul relaţiilor de ataşament dintre părinte-copil asupra calităţii dezvoltării copilului (A szülő-gyermek kötődés kapcsolat hatása a gyermek fejlődésének minőségére). Ebben a részben négy fejezetet különíthetünk el. Az első az anya-gyermek kapcsolat fontosságát emeli ki, a második az apa-gyermek kapcsolatra helyezi a hangsúly, a harmadik a kulturális meghatározottságok fényében tárgyalja a szülő-gyermek közötti kapcsolat alakulását rámutatva azoknak a különböző hatásaira, az utolsó fejezet pedig olyan gyermekek illetve szülők (főként anyák) csoportját vizsgálja, amelyek a bizonytalanságot nyújtó kötődések kialakulásának a kockázatát viselik magukon/magukban. Az anya-gyermek közötti kapcsolat fontossága vitathatatlan. A gyermek az anyja méhében, teljes testközelségben, valóságos egységet teremt az anyával. Világra jövetelekor a "szakítás" hatása meghatározott nyomot hagy benne, ezért szüntelenül az anyai proximitást, az anya testi közelségét keresi. Bowlby, eltérően a pszichoanalitikus elgondolásoktól, úgy véli azonban, hogy az újszülött olyan képességgel rendelkezik, jön a világra, amelyet nem csupán a passzív befogadás, a szülőtől való teljes függőség jellemez, hanem a nagyon is aktív részvétel a felnőttel létrejövő kapcsolatban. A gyermek olyan sajátosságokkal születik, mely érdeklődéssel tölti el az "új" világra érkezésekor s ez tulajdonképpen a társhoz, a másikhoz való aktív közeledésnek a képessége. Bowlby szerint a kötődés kapcsolatát genetikai alapok is meghatározzák. Ennek egyik "célja" a faj szempontjából az utódápolás és az "örökítés", az egyént illető "célja" pedig a testi közelség megvalósítása, a biztonság érzése. De ez a kapcsolat nem csak a fennmaradás, a táplálékszerzés és a tanulás szempontjából jelentős, hanem a biztonságérzett kialakulásáért és fennmaradásáért is felelős. Emiatt a már említett képességeket tapasztalhatjuk a gyermeknél, hiszen az valahogyan mindig felhívja a figyelmet arra, hogy neki most az anyára ill. arra a személyre van szüksége, aki nem csak táplálja, hanem biztonságot is nyújt neki: sír, tekintetével a kívánt személyt követi, mosolyog stb., de előfordulnak egyéb vokális megnyilvánulások is. Freud szerint az anyával létrejövő kapcsolat a gyermek számára az összes kialakítandó kapcsolat prototípusává válik. A gyermek megnyilvánulásai arra utalnak, hogy testi közelségre vágyik, mégis ennek többnyire inkább érzelmi töltete van (Harlow kísérlete a Rhesus majmokkal). Ainsworth három általános típust/megnyilvánulást határoz meg: az A-t, a B-t és a C-t. A B típusba azokat a gyerekek sorolja, akik biztonság-alapú kötődést mutatnak a megfelelő személy iránt (főként az anya iránt). Ezek a gyerekek általában aktívak az anya közelségének keresését illetően, de az anya hiányában könnyen legyőzik bizonytalanságérzésüket illetve hamar visszakapcsolódnak az előzőleg otthagyott játékba. Ám azok a gyerekek (A típus) akik olyan kötődést mutatnak, melynek nem a biztonság, hanem a bizonytalanság az alapja kerülik vagy figyelmen kívül hagyják az anyával való kapcsolatteremtést és stresszhelyzetben kevésbé mutatnak negatív érzéseket. A C típusúak pedig ambivalens magatartásmódot tanúsítanak, közelednek és eltávolodnak az anyától, de megjelenésekor többnyire nyugtalanok és erős negatív érzelmi válaszokat fejeznek ki. Ainsworth tehát egyértelműen a biztonságérzést, a biztonság keresését teszi meg a kötődéselmélet legfontosabb funkciójának. Bármi is szolgáljon ezen elmélet alapjául, egyes kutatók úgy vélték, hogy a klasszikus kötődéselmélet túlságosan szűk. Éspedig abban az értelemben, hogy túlságosan az anyára "hagyatkozik", korlátozódik, holott az apának is megvan a helye és szerepe, sőt nem csak a közeli családtagoknak, hanem még az idegeneknek is. Vagyis az klasszikus kötődéselmélet - vonja le a következtetést Lewis (2005) - korlátozott és vázlatos, melynek magva az az elgondolás, hogy az anya a legelső és a legfontosabb személy az újszülött életében. Lewis azon a véleményen van, hogy a kötődés soha sem lehet csupán egyetlen egy személy fele irányított. A gyermek mindig nyit az új, az ismeretlen felé így - a megfelelő módon - érdeklődik a többi, vele kapcsolatba kerülő személy iránt is, ezért kötődéseit nem lehet visszavezetni csupán az anyára. Lewis tehát a kötődéselmélet sokrétűségét hangsúlyozza és ezt a társas kapcsolatok modelljeként képzeli el ("social network model"). Arra az elképzelésre alapoz, hogy a gyermeknek olyan szükségletei is vannak, melyeket az anya nem - mindig - képes kielégíteni, ezért a gyermeknek más személyekhez való odafordulásra, más személyekkel való kapcsolatteremtésre is szüksége van. Az anya-gyermek közötti kapcsolat pedig ebben a kapcsolat-"hálóban" csupán az egyik a többi közül. Nem csak a család vesz részt ebben a rendszerben, és nem csak a felnőttek, hanem a gyermekkel egykorúak is, hiszen társai körében tanul meg "társként" viselkedni a gyermek. Van IJzendoorn (2005) arra is felhívja a figyelmet, hogy nem minden, a gyermek szempontjából fontos kapcsolat értelmezhető kötődésként, mert nem fűzi mindegyikhez érzelmi kötődés. Bármilyen kritikával illették is a klasszikus kötődéselméletet, egy dologban "mindegyik fél" egyetértett, éspedig abban, hogy a kötődés minősége, érzelmi töltete egyértelműen meghatározza a gyermek fejlődését, jövőbeni alkalmazkodását, integrálódását ill. egyáltalán hatással van arra, ahogyan az kialakítja, megkapja majd a megfelelő helyét a társadalomban. A klasszikus kötődéselmélet egy olyan hierarchiát tételez fel, melyben a legfőbb szerepe az anya-gyermek kapcsolatnak van, következésképpen az apa-gyermek kapcsolatot pedig ez az elmélet csupán másodrendűnek könyveli el. Az anya-gyermek kötődés kialakulását, hatását a gyermek fejlődésére stb. több mint öt évtizedig tartó megfigyelésekkel követték nyomon. Ennek a megfigyelésnek a módszereit, sémáit az apa-gyermek kapcsolatra is felhasználva, számos a gyermek fejlődését befolyásoló tényezőkre bukkantak. Ezen megfigyelések következtében olyan tények fogalmazódtak meg, miszerint az apa a gyermek - főként kognitív, de - emocionális és viselkedésbeli alakulására is hatással van. A francia Daniel Paquette (2004), aki az apa-gyermek kötődéselmélet megfogalmazója, úgy véli, hogy ez mindig is a játékban nyilvánul meg és formálódik és ugyanolyan fontossággal bír akárcsak az anya-gyermek kapcsolat. Az anyák a gyermekükhöz való kötődést a gondozásban, az érzelmi töltetű ellátásban alakítják ki, míg az apák szerepe az erőjátékok közben határozódik meg és válik fontossá. A kötődéselmélet két egymást kiegészítő rendszert feltételez: az egyik maga a kötődés amely a gyermek testi közelség keresésére ad választ és a biztonságérzést nyújtja, míg a másik a kutatás, a felfedezés, a környezet, a körülötte levő világ megismerését szolgálja és az alkalmazkodásban van szerepe elősegítve a gyermek autonómiájának a kialakulását is. Ez utóbbi, csak akkor alakulhat ki, ha a biztonság és a közelség érzése megvan - vagyis a kötődési rendszer biztonságalapú. A pszichoanalitikus elgondolás szerint az apa a gyermekét az anya-gyermek szimbiotikus állapota alól segíti felszabadulni, a külvilág felé fordítva ennek a "tekintetét". Egyes megfigyelések azt mutatták, hogy az apa sokkal kevesebb időt tölt gyermekével, de ugyanekkor sokkal több testi kontaktust létesít vele. Ezekben a játékokban az apák gyermeküket kockáztatásra, felvállalásra, bizonyos határok áthágására bíztatják. Bár mindkét fél (anya/apa) gyermekét a megismerésre és a felkutatásra (exploráció) ösztönzi, az apák ezt mégis másképpen teszik és nagyobb hatással vannak a gyermekükre. Paquette megjegyzi, hogy a gyermekkel eltöltött időnek nem a mennyisége, hanem a minősége számít. Az erőjátékokban sok mindenre fény derül, mind a szülőt, mind a gyermeket illetően. A szülő részéről értelem és fegyelem "keveredik" a játékba. Mindkét dimenzió fontos szerepet tölt be a gyermek optimális fejlődésében. A gyermek a játék alkalmával nem csak a dominanciát - mely a szülő felől jön - érti meg, hanem elősegíti a gyermek magabiztosságának érzését és a versenyképesség kialakulását. Roggman úgy véli, hogy Paquette elgondolásában következetlenség mutatható ki és ez felborítja a rendszerét. Különleges "helyet" tulajdonít az apának a szülő-gyermek kötődést illetően és így tulajdonképpen két elméletet feltételez. Az egyik az, hogy a gyermek a kötődését mindkét szülő felé irányítja, csakhogy ezek a megnyilvánulásukban különböznek: az apa a testi kontaktusok által (játék), az anya pedig a gondozás kontextusaiban alakítja a kapcsolatot. Tehát a két kapcsolat különbözik, de mindkettő kötődési alapú. A másik az lenne, hogy a két kapcsolat teljes mértékben különbözik, hiszen az anya a biztonságérzés megteremtéséért felelős, az apa pedig a külvilág fele fordításért, az új megismertetéséért, de ezek közül egyik sem feltételez kötődést. Roggman - kiegészítve, módosítva a Paquette elméletét - egy harmadik típust javasol: a kötődést és a felkutatást két különböző rendszerként fogja fel, az első a nyugalmat, a vigaszt, a biztonságot feltételezi az anya jelenlétével, az anyához való ragaszkodással (kötődés), az utóbbi pedig az arousal ("ébrenléti, aktivált állapot") szabályozását biztosítja az apával való kontaktusteremtés révén. A szülőkkel kialakított kapcsolat minőségét nagy részben a kulturális háttér is befolyásolja. A megfigyelések azt bizonyítják, hogy pl. a hagyományos keleti társadalmakban a szülői szerepek jól elhatárolhatók voltak. Míg az anya a gyermek védelmét teremtette meg gyengédséggel fordulva hozzá, az apa tekintélyét a gyermek fegyelemre és rendre tanítása útján szerezte meg. Mivel az apa volt a családfenntartó, olyan példát kellet mutasson gyermekének, mely szerint majd ő is el tud igazodni a "nagyvilágban". Manapság mindkét szülő elláthatja gyermekét "érzelmi gondoskodással", nem csak az apa taníthatja, "alakíthatja" gyermekét, hanem az anya is beleszólhat neveltetésébe, irányításába. A szerepek megoszlanak, felváltják egymást, egybefonódnak. Azt is vizsgálták, hogy milyen hatással van a gyermek kötődési fejlődésére, ha az éjszakai alvás ideje alatt elválasztják, távol tartják szüleitől, s kénytelen lesz egy összetett kötődési kapcsolatot kialakítani. Mindezt a kibbutz (egy zsidó közösség, mely a teljes zsidóság 1,5%-át tette ki) közösségen belül figyelték meg, ahol a gyermekek éjszaka "A gyermekek háza" nevű épületben aludtak, szüleiktől elválasztva. Megvolt a saját kis helyük, ahol személyes tárgyaikat tartották, a mindennapi tennivalót ugyanúgy megtették, mint társaik, csupán az éjszaka folyamán aludtak ebbe az úgynevezett "társas" házba kortársaikkal együtt. A korai megfigyelések azt mutatták, hogy a "társas" nevelés nem befolyásolja a szülő-gyermek kötődéskapcsolatát, csupán arra ösztönzi a gyermeket, hogy ezt a kötődést, kapcsolatteremtést ne csak szülei, hanem más személyek (dada, óvónő, stb.) iránt is kialakítsa. Későbbi tanulmányok viszont már azt támasztották alá, hogy azok a gyerekek akik ezekben a házakban töltötték éjszakáikat többnyire biztonságérzéstől mentes kötődési kapcsolatot teremtettek szüleikkel. Nem történt meg a generációs példamutatás és felnőttként nem tudták hogyan kezeljék gyermekeiket, hiszen ők sem látták ezt az apjuktól. A megfelelő szerepvállalás károsodott. Rothbaum rámutat olyan különbségekre az egyes kultúrákon belül, amely eleve meghatározza a szülő-gyermek kötődéskapcsolatát, nevezetesen arra, hogy a keleti népeknél, pontosabban a Japánoknál a harmóniára, míg a nyugatiaknál az autonómiára tevődik a hangsúly. A két különböző érték más-más követelményeket, hozzáállást kíván meg. A harmóniára való törekvés elmossa a határokat szülő és gyermek kapcsolat alakulása közben, mivel a szimbiotikus nevelés egyik legalapvetőbb jellemzője, hogy az anya arra törekszik, hogy még a gyermek kérése előtt kielégítse annak szükségleteit, mert így a "hiány" nem bontja fel a gyermek belső harmóniáját. Ez utóbbi meghatározott értéket tölt be a nyugati társadalmakban, a szülő oly módon szól bele gyermekének fejlődésébe, hogy ne sértse meg ennek autonómiáját, egyedi, belső fejlődését. Olyan biztonsági hátteret képez melyben a gyermek bátran fordul a külvilág felé. Természetesen nem csak külső hatások, kulturális meghatározottságok befolyásolják a szülő-gyermek közötti kötődési kapcsolatok alakulását, hanem ezért számos genetikai meghatározottság, pszichés állapotok, viselkedési rendellenességek, átöröklött vagy tanult attitűdök is felelősek. Nem csupán a szülő/anya hordozhat effajta rizikófaktorokat, hanem a gyermek is rendelkezhet olyan prediszpozíciókkal, amelyek nagymértékben befolyásolják a szülőkhöz való viszonyulásának módját. Az ilyen gyermekek általában pszichés betegek. Ezeknél erőteljes és gyakori a túlzott érzelmi reakció, nehezen alkalmazkodnak az újhoz, a máshoz. A koraszülöttek is többnyire nehezen alakítanak ki kötődési kapcsolatot szüleikkel. Szemben a megfelelő időben született gyermektársaikkal sokkal nehezebben és kevésbé kielégítően lépnek kapcsolatba anyjukkal, érzékenyebbek és nyugtalanabbak ezért nehezen kezelhetők. A krónikus (súlyos/fogyatékos) betegségben szenvedő gyermekeknek is nehéz a biztonsági kapcsolatot megtalálni. Ezen felül a fogyatékosság legtöbbször a szülő eredeti elképzelését a gyermekéről "lerombolja" és az nehezen tudja elfogadni az "új" és sok fáradtságot kívánó helyzetet, ezért egyszerűen "nem tud mit kezdeni" gyermekével. A védő szerepét eleve elveszti a szülő, ha erőszakkal fordul gyermekéhez. Ilyen helyzetben a gyermeknek nem alakul ki a biztonságérzete amikor a szülő közelében van, ezért egyértelműen megsemmisül a gyermek bizalma szülője iránt, így a kötődés meg sem valósulhat. A szülő részéről jövő "kezelhetetlenség" főleg a fiatalon teherbe esett anyáknál figyelhető meg. Ez nagyon sokrétű problémákat képez, hisz legtöbbször a lányoknak még szüleikkel kell élniük, akik vagy megvetik őket, vagy elfogadják, de többnyire átveszik az "irányítást". Legtöbbször az apa nem vállalja az együttlétet, így a gyermek egyszülős marad, ami optimális fejlődését, érzelmi biztonságának a kialakulását gátolja. A pszichés zavarokkal küszködő szülők is képtelenek odaadóan, gondoskodással, odafigyeléssel közeledni gyermekükhöz. Nyugtalanságukkal gyermekük lelki állapotát, hangulatát is befolyásolják, a kapcsolat kettőjük között egyértelműen zavart szenved. A kötet második része Pozitivism, idealism şi realism critic în psihologia şi psihoterapia modernă şi postmodernă (Pozitivizmus, idealizmus és kritikai realizmus a modern illetve posztmodern pszichológiában és pszichoterápiában) a pszichoterápia alakulására/fejlődésére hatással levő különböző filozófiai meghatározottságokat emeli ki, illetve mutat rá arra, hogy a különböző elméletek megjelenésére, hogyan "reagált" a pszichoterápia. ©kolka E. mindenek előtt a megismerés, igazság és ráció kapcsolatának tárgyalásával indít. Enăchescu nyomán elkülönít szubjektív és objektív megismerést, mindkettőnek meglévén - ahogyan Enăchescu mondja - a megfelelő igazságtartalmat nyújtó formája. Az objektív megismerés a külső - érzékszervek által - tapasztalható valóságtartalmakra irányul, a szubjektív pedig a spirituális, belső ill. a transzcendens valóságokra vonatkozik. Mindkét megismerési forma, a neki megfelelő gondolkodás módot feltételezi: az objektív megismerés a pozitív, racionális gondolkodást, a logikai normák alkalmazását (induktívitás) kívánja meg, hiszen e szemléletmód szerint a megismerés tárgya a kutatótól függetlenül van (egzakt tudományok). A szubjektív megismerés a humanisztikus gondolkodásmódot feltételezi, az intuitíció és a reflexió által megragadott/megragadható tartalmakat célozza. Nem objektív, hanem objektivizálódik saját határa és megnyilvánulása révén (deduktívitás). Természetesen a pszichológiában nem beszélhetünk "egy" meghatározó episztemológiáról, hanem mindig és csakis episztemológiákról, hiszen az emberi képességeket, hajlamokat, a megismeréshez kapcsolódó akaratot, attitűdöt komplex formák határozzák meg, így nem lehet a szemléletmódot sem szűkíteni. Piaget szerint a tudományos illetve a filozófiai/antropológiai pszichológiának - még ha tartalmukban különböznek is - közös céljuk és lényegük az emberi természet megismerésére és megértésére irányuló törekvésnek kell lennie. A világ működésére vonatkozóan, négy meghatározó elméletet emel ki ©kolka E. kötetének első fejezetében. Stephen Pepper nyomán - aki az eredet-elmélet metaforájának a megfogalmazója - ennek a lényegét a világra vonatkozó hipotézisek megfogalmazásában látja. A négy meghatározó elmélet a következő: a formalizmus, amely a hasonlóság és különbözőség metaforájára épít, s a világban fellelhető oksági kapcsolatokat anyagi, materiális szinten értelmezi; a mechanisztikus világkép, amely az ok-okozati összefüggések megértésére helyezi a hangsúlyt és hatáselvűségét abban nyilvánítja meg, hogy az embert egy "válaszoló gép"-ként értelmezi (külső ingerekre adott válaszok); a kontextualizmus értelmében minden a történeti háttér által meghatározott és minden csupán egy adott kontextusban értelmezhető (történelmi események, tények) így a világ nem más, mint "esemény kollekció", végül az organikus szemléletmód a világ meghatározottságát az ellentétek "harcában" véli felfedezni, miszerint minden örök változásban, átalakulásban van. A modernitást és a posztmodernet meghatározó koncepciók kétségtelenül felfedezhetők a különböző pszichológiai paradigmákban is. Az objektivizmus hatása - mint a modernitás hozadéka - úgy a pszichoanalitikus, mint a pszicho-dinamikus megközelítésben egyértelműen körvonalazható. Gondolatrendszerük reális meghatározottságokkal számol, vagyis semmit sem fogadnak el, csupán a "véletlen művének". Egyértelműen egy pozitivista episztemológiára építik valamennyi tézisüket - a XIX. századi naturalista tudomány értelmében. A viselkedéstudomány megközelítésében az objektivizmus hatása a tárgyak, az objektumok, a fenomének szintjén nyilvánul meg. Feltételezett egy valós, objektív világ, amely az őt "megérteni/megismerni próbáló" egyéntől független/függetlenül van, és teljes mértékben megismerhető. A megismerés valósága (igazsága) az egyén érzékszervei által nyújtott benyomásokban jut el megismerőjéhez. Nincs egy más, az objektív világtól különböző, csupán az egyes szubjektum számára adott belső tapasztalati világ. A kognitív paradigmában ellenben újra behatolni látjuk a személyes tapasztalatot, de ez nem a "hagyományos" egyedi, egyéni tapasztalatok szintjén értendő - ahogyan az a fenomenológia hagyományában meghonosodott -, hanem a kogníciót, a gondolkodást befolyásoló tényezőként. Központi érdeklődésük a mentális folyamatok vizsgálata, a gondolkodás mechanizmusára való rávilágítás, amely minden egyénnél egyformának vélhető (a megfelelő agyi területek mindenkinél hasonlóan térképezhetők fel, a gondolkodást befolyásoló tényezők, meghatározó, elkülönülő lépései hasonlóak az egyes embereknél, stb.). Olyan fogalmakkal operálnak, mint a kogníció, mentális térkép, sémák, felismerés, előidézés, tárolás, kognitív fejlődés, stb. Beck (2004) szerint a kognitív tudomány gyökereit a sztoikus gondolkodók körében kell keresni (Zénon, Epiktétosz, Seneca). Meghatározó személyiségek a kognitív tudomány területén: Miller, Newell, Chomsky. A XX. században Sass a posztmodern sajátosságait a különböző pszichoterápiás iskolákban véli felfedezni. A konstruktív szemléletmód a jungiánus pszichoterápiára, a család terápiákra és a pszichoanalízisre is kifejti hatását. Ebben a megközelítésmódban a megismerés nem az egyénen kívül, vagy esetleg azon "belül" valósul meg, hanem ez mindig is egy kölcsönös és hosszantartó interakció megvalósulása a megismerő és a megismerendő között. William James rámutat az Én (Self) két meghatározó sajátosságára, sőt egyértelmű kettősségére: az Én, mint szubjektum (I) ami aktívan vesz részt a megismerésben, és az Én, mint tárgy (Me), ami tulajdonképpen egy megismerendő. Erre a konstruktivista hermeneutika egy olyan megoldást dolgoz ki, amely a két "Én"-t egy egységes projektként kezeli, vagyis a megismerő elválaszthatatlan attól amit megismer, illetve fordítva, tehát a "rendszer" egy. Nem valamely objektív valóság megragadására irányul a törekvés, hanem annak felfedésére, hogy az egyének milyen tulajdonságokkal, sajátosságokkal rendelkeznek, mint megismerők, illetve hogyan és miként járulnak hozzá a valóság kreálásához. Fontos megjegyezni, hogy a konstruktivizmus egy olyan határozottan posztmodern projektum, amely nem ad hitelt az objektív módon megismerhető világnak és a tudományoknak abban a képességében sem hisz, hogy a pszichikus valóságot torzulások nélkül mutatná/mutathatná fel. A konstruktivista pszichoterápiának lefolyását Guidano (1999) három lépésben gondolta el. Ezek lennének: (1) az interperszonális és klinikai feltételek előkészítése, (2) a terápiás környezet meghatározása, (3) a fejlődési, "áthangolódási" analízis végrehajtása. Ezzel szemben, J. R. Neimeyer négy lépést határoz meg: (1) a hipotézisek meghatározása (melyek egy elindulási irányt biztosítanak, de értékük a használhatóságukban nyilvánul meg), (2) a szisztematikus, rendszeres végrehajtás (valamely, a páciens által könnyebben hozzáférhető, elsajátítható megfelelő módszer kialakítása - viselkedési, kognitív, affektív, kapcsolati stb.), (3) a terapeuta semlegességégének a kialakítása (ami nem azt jelenti, hogy közömbössé válik a páciens problémáját illetően, hanem megmarad egy stabil érdeklődési szinten ami vélhetőleg sem őt sem az illetőt nem befolyásolja, sem a találkozások alkalmával, sem a jövőre nézve) és (4) a terápiás stratégiák megalkotása, végrehajtása. Ennek a módszernek a lényege, hogy a pácienst folytonos fejlődésben tartsa, és eljusson a kórós sémájának "beidegződöttségétől" egy újabb, egészséges séma kialakításához. A konstruktivista elgondolás a pszichoterápia/pszichoterápiák meghatározására vonatkozóan J. R. Neimeyer szerint négy metaforával él. Az első a személyes tudás terápiája az embert egy tudósként látja, aki örök gyakorlatban van; hipotéziseket fogalmaz meg, ellenőrzi, kijavítja és folyamatosan tökéletesíti azokat. A második az egyed/személy fejlődésére alapozó terápia a korai élet szakaszára vonatkozó kötődéselméletekre fektetve a hangsúlyt a sémák átalakítását célozza meg. Ezáltal felszínre kerülnek az emóciók, és az énkép átalakítása valósul meg. A harmadik a narratívák rekonstrukciójára alapozó terápia amely a hermeneutikai vizsgálódásokból meríti elméleteit. Az ember itt úgy jelenik meg, mint az örökös megértésben létező és a létezésében megértő egyén. A terápia során a személyeket narratívák sorozatán vezetik keresztül, amelyek a saját elképzelésüket tükrözik a világról, önmagukról, másokról, valamint azokról a kapcsolatokról amelyeket létesítettek. A negyedik a kommunikációra, interakcióra, beszédre helyezi a hangsúly. Főként családterápiákban, csoportterápiákban használatos. A konstruktivista befolyás egyértelműen kimutatható az egyes terápiák kialakulásában, meghatározásában, ám számos kritika is született ezekre vonatkozóan. Egyik sajátossága a posztmodern áramlatnak az, hogy az emberi megértésben és önmegértésben kitüntetettséggel illeti a narratívákat, azoknak a kialakulását és alakulását. A terapeuta feladata, hogy páciensének felhívja a figyelmét az őt negatívan befolyásoló narratívák között megtalálható kivételekre és ezek megerősítésére bírja az egyént (White és Epston). Számos elgondolás született az értelmezést, a megértést illető elméletek kapcsán, némelyek egymás hatására, mások egymás megcáfolására. A tulajdonképpeni lényeg és törekvés mindig is az, hogy a "személyre szabott", az egyénnek a legkönnyebben hozzáférhető eljárásokat, módszereket alkalmazva jussanak el együtt (terapeuta és páciens) a "belső világ" felépülésig, rekonstrukciójához, sohasem feltétlenül egyetlen egy irányelvet követve. Fontosnak tartom kiemelni ennek a könyvnek az összehangoló erejét. Azért volt érdekes számomra végighaladni a könyv gondolatmenetén, mert két olyan területet érint - nevezetesen a filozófiát és a pszichológiát - melyek iránt érdeklődöm. Bizonyára nem véletlenül kerül említésre ez a két "terület" egyazon kontextusban. A különböző terápiák mindenkori célja - véleményem szerint is - a beteg, a kliens mihamarabbi felépülése és "egészségének" hosszútávon való fenntartása. Ezen felül a könyv a filozófiai gondolkodásnak a pszichoterápiákra gyakorolt hatását mutatja be, ami természetesen nem elhanyagolandó. A világról és ennek működéséről, önmagunkról, környezetünkről alkotott elképzeléseink saját "filozófiánkat" tükrözik. A szónak abban a sajátos értelmében is, ahogyan azt a pszichológia a személyiségtípusokra, a különböző "lelki alkatokra" használja. Úgy gondolom, hogy a két terület ilyen téren való közelsége azt jelzi, hogy nem árt, ha a - bizonyos - terápiák művelői kiemeltebb érdeklődést mutatnak - semmiképp sem csak tettetnek -, a filozófia iránt egy-egy adott probléma megoldása kapcsán. |
| Vissza |