Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Dénes Csongor |
| Zeneiség, Kihívás és Nyitottság - Philobiblon - (2005-2006) |
| "Babeş- Bolyai" Egyetem, Filozófia kar, Kolozsvár |
| A tudomány műveléséhez legelőször is rendelkeznünk kell a "látás" és "hallás" képességével. Persze nem valamiféle érzéki, testi adottságról van itt szó, hanem inkább a mögélátás és a beléhallás értelmi képességéről, egy olyan akaratlagos tevékenységről, amely az ember belső kényszeréből adódik, abból, hogy nem megelégedve a "végesség tudatával" valami olyan felé vegye az irányt, ami túlmutat ezen, de aminek lényege mégis a kutatás maga. A kutatás, kutakodás kajtató, szimatoló, sok esetben néha kínlódó tevékenysége, amely a "kudarc" lehetősége révén elszántságot és elhivatottságot szivárogtat az egyéni gondolat talpon maradásához. Ahhoz azonban, hogy ez a gondolat, vagy akár ítélet (amely formáját tekintve maga a kérdezés) megfogalmazódhasson, szükség van az előzetes kíváncsiságra, talán bizonyos mértékű elbizakodottságra, de legfőbbképpen a kihívásra, amely megmérettetésre sarkallja az embert, hogy számot vessen saját létével és ezáltal saját felelősségével. Ilyen kihívás, felszólítás a kutatásra a Philobiblon 2005-2006-os kötete (X-XI-ik szám), amely a "Lucian Blaga" Központi Könyvtár kiadásában jelent meg nemrég, és amely kötet igazi felhívásként szolgál a tudományos munka "propagálására", szélesen pásztázva azt a terepet, ahol "életerős" és ugyanakkor lényegi tudományos munka folyik, felajánlva a lehetőséget minden érdemleges megnyilatkozásra. A Philobiblon folyóirat eddig megjelent számai igazi bizonyságtételül szolgálnak (a folyóirat) azon célkitűzései mellett, amelyek a "Lucian Blaga" Központi Könyvtárat nemcsak a tudomány "elosztásának", "szétosztásának", rendszerezésének intézményévé, hanem a tudományos kutatás, az önmeghatározás, a tudomány "világi folyamába" való bekapcsolódásának és alakításának fórumává teszik. Mindez egyfajta "csereügylet", amely tulajdonképpen a "helyi" kulturális értékek integrálását kezdeményezi (éppen az önmeghatározás és problematizálás által) abba az elsősorban európai szellemi folyamatba, amely szellemi folyamatot e "dialógus" révén, mégis sajátos módon, önmaga számára is feldolgozhat. A kötet legterjedelmesebb része, nevezetesen az első fejezet (Culture, Books, Society) a Zene és egzisztencia "programját" tűzve ki célul és ezen a kettős szálon tovahaladva úgy próbálja megragadni a tudomány és ugyanakkor az emberi létezés egy (ha nem a leglényegesebb) területét, hogy közben e kettősség maga is szerves egységbe rendeződik, így a tanulmányok sokféle és -színűségén keresztül átviláglik az a közös, amely éppen a zeneiségből fakadó létmód sajátja. Annak ellenére, hogy a fejezetben szereplő tanulmányok talán látszólag nem követnek semmiféle csoportosulási, tematikai elvet, mégis szembeötlő az az átfolyás, egymást magyarázás, kiegészítés, ahogyan az írások tartalmukból, mondanivalójukból, de legfőbbképpen eredetükből kifolyólag rendeződnek. Ugyanis ez az eredet már önmagából adódóan egy "rendezett" és "szervezett" világot követel, és ez a zenei harmónia. És máris paradox helyzetbe kerültünk, mivel a harmónia vagy hangzás, aminek célja a "megnyugtató" összhang és rendezettség sugárzása lenne, olyan emberi szenvedések kifejezőjeként szolgál, mint amilyen az egyedüllét, az elhagyatottság, a reménytelenség és nem más módon, mint az Orestes-Oedipus mítosz felelevenítésének új zenei interpretációja által (István Angi, The Chamber-Opera Orestes-Oedipus by Cornel Ţăranu). A "mély egyedüllét paradigmája", amely kifejezhetetlen, közölhetetlen (s ezért a harmóniateremtés legnagyobb vágya sarkallja) és a két szereplő (sors) párhuzamos de egymást sosem értő világa éppen ezért egy olyan fokozatos szakadást mutat egy egységes zenei szerkezettel, amely az opera, mint zenei műfaj "katasztrófája" lesz önmagában. A zenei forma olyan emberi megnyilvánulások szolgálatába áll, mint az ősi vadság, a kegyetlenség, a gyilkosság, a kollektív egyedüllét és ennek következtében maga is deformálódik. A zenei forma "igazodása" követi a tragikus szöveg által megvalósuló "ünnepi párbajt" Ember és Sors között (Vasile Pădurean, Kunst und Fest), amely "összecsapás" a görög tragédia talán legelemibb paradigmája (ennek tapasztalása vezeti Nietzsche-t arra a filozófálásra, amely számára a lét valódi beteljesülését jelenti). A tragédia így egy fajta ünnepélyes megnyilvánulása az életnek, annak az életnek, amely (az ünnepélyesség keltette szabadságérzés közepette) maga is a szinpadon reprezentalódik, és mint ilyen, "élő művészetként" ebben az egyedüli módban képes igazolni az embert. Mert "Mi erősebb, mint a büntetés? ...Az ember1 - szól Oedipus, mint archetipikus szimbóluma minden dicsőséges összecsapásnak a Sorssal. Mindezt a szimbolikus jelentéstartalmat mégis a "zenei közlés"-mód nem tudja a maga szimbolikus mivoltában megfogalmazni. Ugyanis bármennyire nyelvi közlésként fogjuk is fel a zenét, melynek grammatikai szabályai vannak, "szókészlete" mégis majdnem teljes egészben elvont, ugyanakkor minden zenei alkotás esetében sajátos szókészletet alkot, így nincs ideje jelképpé absztrahálódni. A zenei kifejezésmód tehát sokkal inkább hasonlatokból és metafórákból építkezik (István Angi, Humor in the Mirror of Musical Comparisons, The Circular Analysis of Albert Márkos' Torso I). A "metafórákból" "sarjadozó" hasonlatok (a Torso I esetében) a szorongás, a vágyakozás és az ezen "vigyorgó komikum" kifejezőeszközei, melyek a két világot - az eszményit és a valóságost - állítják egymással szembe, és a maguk "szúrós plaszticitásában" a téren túli világ szépségére vágyakozó, a pillanatnyi, felvillanó szépet az "időszerűtlen valóság", és a "valótlanná múlt idő" reménytelenségébe taszítják. A komikum határáig tolva ezen hasonlatok megfosztják a vágyakozást mindentől, ami nem az övé. Mindezt inkább szánalmasan, mint nevetségesen. És ha már az eljövendő nem igér feloldozást, nincs más lehetőség, mint felfüggeszteni az időt és kirajzolni a maga képszerűségében, mint egy zenei festményt. Itt nyer valódi jelentést a zenei impresszionizmus, mint a zenei benyomásokban való elmélyülés (Attila Fodor, Debussy-Ravel Parallels in the Mirror of Modern Artistic Trends), amely a pillanat megragadásával a múló idő egy darabkáját a lélek látókörébe helyezi úgy, hogy az (a lélek) a "teljes azonosság" átélésében kilép, szinte leválik az időről, és az intuíció által megsejti a Teljességet. A zenei forma mindezt a "duplikáció" segítségével emeli ki a mondanivalóból úgy, hogy egy adott zenei gondolat elhangzása után rögtön megismétlődik, gátat vetve a hagyományos zenei fejlesztés lehetőségének. Mindez az ismétlődés egy "nyüzsgő", "pontszerűségből álló felületet alkot", amelytől "távolodva" lassan kirajzolódik egy "vibráló, tünékeny zenei festmény".2 A fentiek alapján, az olyasmiből mint például: zenei mondanivaló, közlési mód, eszköz, tartalom, forma; kiviláglik egy lényegi kérdés a zene természetével kapcsolatban: "Létezik zenei nyelv?" (Alin Mihai Gherman, Musice and Literature). Minden esetre azt elfogadhatjuk, hogy a zene egyfajta kontextuális, formai nyelvként, "kommunikációs kódként" működik, amelynek megvan a maga szintaxisa és morfológiája (Roman Jakobson) és hasonlóan egy nyelv dichotomikus struktúrájához, jelölőként funkcionál, amely mindig egy jelöltre utal (Saussure). Azonban a különbség a két nyelviség között az, hogy a zenében a jelölt elsősorban emocionális és nem fogalmi, éppen ezért nem körülhatárolható és utaló jellegében is más utat követ, legalább is más utra vezet. Mert a zene inkább folyamatosan küld, mozgásban tart és történik velünk, mint magyaráz és behatárol minket. Azért is szolgál a zenei harmónia olyan hatalmas motiváló erőként a költészet számára, mivel túláradó, hullámzó, súlytalanul zengő hatása révén olyan lényegi alkotó elemeket juttat annak belsejébe, amelyek belülről duzzasztják és táplálják a költészet kifejező erejét. Az irodalom bővelkedik is olyan versekben, melyeket a zenének "dedikáltak" mint például Proust Vinteuil szonátája, melyet Enescu zenéje inspirált, vagy Louis Bastien ugyancsak Enescunak dedikált versei: Anniversaire vagy a Le Salon (Mircea Popa, Music and Poetry with George Enescu). Nem behatárolódva csupán egy bizonyos népcsoport vagy etnikum kifejező eszközeként, a zene egy univerzális nyelv jegyeit veszi fel, amelyben mégis kifejeződésre jut egyfajta irányulás (irányultság), az abba az irányba való nyitottság, hajlandóság azaz, egyfajta identitás(tudat). A hovatartozás éppen ezért egy zene irányelvei közé tartozhat (Ferenc László, Béla Bartók and the Ideal of Europe), sőt közvetetten meg is határozhatja azokat. Ilyen irányelvek közé tartozik példáúl az európaiság, egy olyan orientációs elv, mely közvetetten a zenéből, persze egy jellegzetesen európai és sokszínű zenéből adódik. Ez az európaiság a szomszédos országok kölcsönös megbecsülését, elismerését és kölcsönös tudását tűzi ki célul, illetve mindenféle kissebbségi, helyi, és sajátos kultúra iránti érdeklődésben nyilvánul meg. Mindez olyan alapvető üzenete lehet a zeneiségnek, mely lényegéből adódik, nevezetesen a nyitottság, a befogadás, a megértés szükségletére és szükségességére való felhívásból. A nyitottság és befogadás képessége a totalitarizmus keretei között bomlasztó, ellenálló erőként kiragadhat az irányítva, utasítva levésből, így az "európaiság" és "világ polgáriság" eszméje, akár mondjuk a "jazz identitás" ártatlan zenei hitvallásaként is virágozhat (Virgil Mihaiu, Landmarks for Alternative Jazz Identities in the Wake of Totalitarianism). Kezdetben, mint egy "afro-amerikai import" a jazz "a totalitarista trauma" kilátástalanságai mögött a szabadság tengeren túli illatával hinti be és pezsdíti fel a reményt és az ellenállást minden közösség számára, a maga közösségi módján interpretálva a szabadság gondolatát. Mód nyílhat végre a hosszú időre magára hagyott, elutasított sőt, a vak manipuláció számára romboló individuum kivetítésére, a gondolkodás és kultúra szekularizációjára. A "Felvilágosodás" zeneisége végre új lendületet kap, leválik minden politikai és vallási akaratról, az egyén gazdagodását, lelki boldogságát szolgálva, és szert tesz a maga "pusztán esztétikai alapjaira" (Avram Andea, Music and Social Life in the Romanian Society of the Enlightment). A zene, mint karakterformáló erő újfajta etikai és esztétikai normái által a szellemi és lelki fejlődés szolgálatába áll, amely ezután immár közügy, azaz minden közösség törekvése arra, hogy integrálódjon egy európai fejlődési folyamatba. De ugyanígy közügy a múlt is, azaz a megtörtént idő, az emlékezet, amely csak olyan dolgokra emlékezik, ami számára fontos és a továbbörökítés számára is nagy jelentőséggel bír (Sidonia Grama, In Between Places of Remembrance and Realms of Memory: The 15-Years Commemoration of the Romanian Revolution in Timişoara). A közösségi akarat éppen a megemlékezés által egy ismétlődő kulturális gyakorlat révén rituálisan újrateremti a múltat, annak is azt a részét, amelyet nem akar elfelejteni, vagy elfeledtetni, mivel csakis így tudja igazolni önmagát és megtartani értékeit. A megemlékezés a szavak, a gesztusok szimbolikus megközelítése által egy fajta "kritikai", "reflexív" viszonyulás a jelenhez, ugyanakkor a jövő kivetítésére is szolgál. A zene mibenlétére való kérdésünk mindig valami általánosra, egységesre, mindenben közösre utal, ami átfogja, megszervezi, összetartja a mi emberi világunkat. Úgy is mondhatnánk, a zene egy "matematikai művészet", ami kapcsolódik magához az emberi léthez, csakúgy, mint az igazsághoz (Loránd Rigán, Music as Love- One Some Strange Fragments of Medieval and Renaissance Musical Speculations). A zene, mint "a lét rejtett módja" és mint "az egyetemes szerelem" megnyilvánulása összeköt Egyet és Sokat, harmóniát teremt Természet és Ember között, és mint az isteni szerelem megnyilatkozása, összhangot vegyít a világba. A zene tehát: "Együtthangzása a dolgoknak és összhang a különbözőségben" (Boethius)3. Musica mundana, mondja Boethius - ami összetartja a világmindenséget, az égi jelenségeket, és ami az évszakok egymásutánjában figyelhető meg - maga a teremtett összetartozás harmóniája, ami nem a lélek vagy a fül által felfogható jelenségek világába tartozik, hanem a dolgok rendjéből, tökéletes ciklikusságának rendjéből világlik ki. A Musica umana a test és lélek kapcsolatának, racionalitás és irracionalitás viszonyának harmóniája, ami összevegyíti a test elemeit, összetartja annak részeit. A test harmóniája és részeinek csodálatos összetartozása az, amely lenyűgözi a Késő Középkor emberét, így nem csoda hogy a kor zeneteóriái számos elemet, fogalmat és illusztrációt átemelnek az anatómiai kutatások területéről. A testi felépítés szimmetrikussága, funkcionális működésének tökéletessége, a szervek elhelyezkedése és a test egészére tett hatása, a test folyadékainak áramlása, mind olyan elméletek, amelyek fokozatosan és párhuzamosan beépülnek a kor zenei teóriáiba, így a kompozíciós szabályok, a zenei hangzatok, a zenei írásmódok magyarázatába is. (Luminita Florea, The Body and Human as a Simile: Aristotelian and Galenic Anatomy in Late Medieval Books of Music Theory and Practice, ca. 1200-1350) A kor aritmetikai, geometriai, zenei és asztrológiai kutatásai (qadrivium) (Pavel Puscas, Astrolabium) az ember azon törekvéseit szimbolizálják, amelyekkel immár a rációra hagyatkozva próbálja kifürkészni a dolgok rendezettsége mögött rejlő szervező elvet. Mindez már a reneszánsz gondolkodás előrevetítése, azé a gondolkodásé, amely tovább viszi az embert az egyetemes harmónia metafizikai kutatásában. Az ember a zenét a maga teljességében kezdi felfogni, összes aspektusával együtt - legyen az égi vagy isteni, kozmikus vagy fizikai, emberi vagy hangszeres - úgy, hogy saját intellektusa segítségével szert tesz a szellemi látásra és hallásra, e-képpen megsejtve a világ titkait. Kitűnő példa erre a zenei alkímia egy igazi csodája Michael Meier Atalanta fugiens című alkotása (Ioan Mihai Cochinesu, Alchemy and Music), amely egy hármas, tehát úgy irodalmi, képzőművészeti, mint zenei alkotás. Meier szavai szerint a zene nem csak előadni és hallgatni szánt dolog, hanem lehetséges "meditációban élni" általa, azaz a zene értelmi szimbólumai között bolyongani, tehát Jaspers szavaival élve "rejtjelekben" gondolkodni, amely egyet jelent a transzcendencia igazi megélésével. Az igazi alkímia tehát nem anyagi átalakulást jelent, hanem a látás, a hallás és az értelem egységéből való lelki átalakulást, ráhangolódást arra, amely a széttöredezettségben és az ebből fakadó elzártságban, elrejtettségben nem mutatkozhat meg. Ennek értelmében tehát az alkímia titka nem valami rajtunk kívüli, hanem a bennünk lévő "mögélátás" és "beléhallás" nyitottságának a képessége, mely által az alkímia rejtjelein keresztül megmutatkozik maga a sejtés. A sejtelem pedig közvetlen érzése a végtelennek (Mészáros András, The Night of Substance) az intuíció által, amely az egyetlen "közvetlen" megismerési mód önmagunkról. Az intuíció így nem más, mint lelki vonzódás valami felé, ami számunkra kifejezhetetlen és ami a racionális gondolkodás számára csak közvetetten adott. Az intuíció által a Rész helyett az Egészet szemléljük, amely szemlélet feloldja a szubjektív-objektív viszony kettősségében rejlő feszültséget, tehát az intuitív gondolkodás számára feltárul az Abszolút, az ember átlépi saját határait és feltárulkozik számára az isteni. Ennek időbeli formája pedig a "hírtelen", a "pillanatnyi" megjelenés, amely a zene által megtelik tartalommal, azzal a harmóniával (és most nem a teljesség, hanem a dallamiság értelmében), amely ebbe a "pillanatnyiságba" a zene folyamatos áradása következtében beletorkollik, és ami éppen e pillanatnyiság által valami elrejtettre utal. A "közelség" (intimitás) az, ami feltárja a dolgok rejtett értelmét, de amely lényege szerint a zeneiséghez hasonlóan nem "extenzív", hanem "intenzív". Ez az intenzivitás pedig nem más, mint maga a mozgás. Az "alázatosság" - azaz a kapcsolat Én és Más között - pedig kitárja a nyitottság kapuját a zeneiség irányába, ugyanis csak ez (a zeneiség) képes ilyen teljes világot teremteni, amely immár nem a kiterjedés, hanem a közelség, az intenzitás jegyeit viseli. A nyitottság tapasztalata mégis egy fajta negatív tapasztalat, mivel az ember megsejtve a "világegyetem kimeríthetetlenségét", "az elrejtettséget, mint hiányt" észleli és mindez a "meg nem nyugvás" és "meg nem elégedés" érzésével tölti el (Cecília Lippai, The Chances of an "Open" Metaphysics - A Dialog with Jan Patocka). Mégis a nyitottságnak az élet egész terhét viselnie kell, mivel csupán a határaival és képességeivel szembesült ember képes szabadnak érezni magát és csupán így lehetséges számára elviselni a "lemondást", amely immár nem egyéb, mint az élet teljes átlátásának a képtelensége. A nyitottság "áttörést" jelent az univerzum felé, magához a valódi léthez, amely a "nyitott cselekedet" felelősségével is bír, hiszen az ember ezáltal ráeszmél egyedi és megismételhetetlen voltára, amely éppen ezért "személyes is". (István Király V., The Musicality of Making Philosophy or Karl Jaspers between West and East). Azaz személyes "továbbgondolása" és "aktualizálása" a problémáknak a "hagyomány" és "a jelen elgondolásának feszültségében". Azért személyes, mert "életre-tettre", állásfoglalásra hív, tehát ez a nyitottság a kérdezés nyitottságává válik, amely kérdezés maga is tett, egy "élő-alkotó", "kereső-rejtő" probléma formájában. A transzcendenciához való közeledés a rejtjelek nyelvén történik, amely inkább a zene, a "hang" lényegével áll összefüggésben, ugyanis csakis a zenei nyelv képes ilyen súlytalanul elvonni (kiragadni) a szellemet, és ráutalni a "létutalás" zeneisége közepette a nyitottság és az ebből fakadó "érzékenység" által a transzcendenciára. Mert nyilvánvaló, hogy "érzékenység" nélkül nem tehetünk szert a nyitottság létmódjában való kutatás, kitekintés és megértés tevékenységére, mert maga az "érzékenység" is alapvető muzikális képesség, olyan "emocionális készség"(Dorina Creţ, Staccato Singing. A New Metod in the Education of Tone-Deaf Children), amely úgy röpít, irányít a transzendentális felé, hogy közben nem ragad le önmagánál. A fenti tanulmányokból tehát világosan kiviláglik, hogy a zenei létmód szinte összes aspektusát megvilágítva a forma és kifejezhetőség, az utalás és identitás, valamint érzékenység és nyitottság duális viszonyain keresztül, ezen írások egymást kiegészítve, magyarázva, valamint továbbszőve kategorikusan túlmutatnak egy olyan irányba, amely utalás képessége kizárólag e zenei létmód sajátja. A kötet második fejezete (Librarianship: Hermeneutica Bibliothecaria) helyet ad azoknak a tanulmányoknak, melyeknek célja egyfajta áttekintve-megőrzése, illetve kivetítése a könyvtári tudománynak, a múlt hagyományaiból és törekvéseiből a jövő igényeihez és eszközeihez, mindvégig megőrizve ennek a "metadiszciplínának" a jelentőségét, amelynek feladata éppen a tudás (tudomány) rendszerezésében áll. A múlt dokumentációja, feltárása és megőrzése fontos szerepet játszik abban, hogy a jelen kihívásait elfogadva, de mégis biztos gyökerekkel rendelkezve abban az ismert és felismert történetiségben tevékenykedhessünk, amit felvállaltunk. Persze történelem nem létezik egyéniségek nélkül, ezért ezekkel a "szellemekkel" párhuzamosan, az őket való méltatásban szemléljük azt, amit most már saját kötelességünknek is vallunk (Stelian Mândruţ, Virgil Vătăşianu and the University Library in Cluj, 1925-1947). Ennek a kötelességnek vagy tudománynak, de nevezzük most már szakmának (ugyanis a "szakosodás" éppen valami számunkra igazán lényeges melletti állásfoglalást jelent) az értéke, önmaga jelentőségének a felbecslése saját magáról való irodalmában rejlik, abban, ahogyan története során meghatározza saját irányulását és identitását. (Ana Maria Căpâlneanu, Subject and Genre Analysis of Romanian Library Science Literature: Books- published between 1945-2003) Ennek a "korpusznak" a feltárási módja, azaz saját "önreflexiója" már önmagában következtetni enged arra a metodológiára, ahogyan ez a "szakma" a tudás rendszerezése során immár önmagát is szintetizálja. Az információátadás megszervezése a tudás propagálásának a formája lesz, így tehát igazán hozzáértő, elhivatott és felelős tudományos munkát igényel annak érdekében, hogy elismerést szerezzen ott, ahol mindezt terjeszteni akarja, tehát a társadalomban. Persze ahhoz, hogy mindez működőképes is legyen, a könyvtártudománynak követnie kell azokat a "modernkori" újításokat, melyek tulajdonképpen csak még hatékonyabbá és elérhetőbbé tehetik ezt a tudományágat. Az információk megszerzésének és megszervezésének informatikai automatizálása újrafogalmazhatja az ebben a tevékenységben rejlő lehetőségeket és "értelmet", alkalmat teremtve e modern metódus kritikai felülvizsgálatára, amely tulajdonképpen lényegi átrendeződését jelenti intézménynek és szakmának egyaránt. Ha mindezt az áttörést például a fejlődő és egyre bővülő elektronikus folyóiratok prizmáján keresztül tekintjük (Alice Keller, Electronic Journals: Their Development in Different Branches of Science), akkor végeredményben ember-gép dualisztikus viszonyához érkezünk, olyan viszonyhoz, amelyből alapvetően hiányzik a hagyományos értelemben vett "közelség" és éppen ezért egy újabb kulturális kihívást jelent, amely kihívás ennek a viszonynak a "lényegi" értelmezésében rejlik. Ha már rájöttünk az "információs társadalomban" rejlő lehetőségekre, előnyökre, akkor kulturálisan is hozzáigazodhatunk, feladva (és mégis megőrizve) valami régit, valami lényegileg újért, amely "organikus" része lehet törekvéseinknek a sokszínűség, a nyitottság jegyében. A "kapcsolatteremtés", az információ "mindennemű hozzáférhetősége" mindenki számára egyenlő lehetőségeket teremt, megadva az alkalmat és teret az igények, az értékek szabad kinyilvánítására (Victor Cenuşe, Another Aspect of Music). A tanulmánykötet harmadik fejezete (Special Collections Of The Library) három kiállításról számol be, amelyek a Központi Egyetemi könyvtár szervezésében zajlottak le. Közülük is az elsőn a Botanikus és Növénytani fiziológia könyvtárak részvételével négy növénytannal foglalkozó kötetet mutattak be, és nem véletlenül éppen Március 8-án, ugyanis a Botanikus könyvtár részéről Histoire des roses címen egy 1920-ban Párizsban kiadott kötetet ismertetettek meg az érdeklődőkkel (Gabriela Morărescu, "Flowers for Ladies" Exhibition). A második kiállítás a "paschal"-i ünnepet téve a figyelem középpontjába olyan kalendáriumokat ismertetett meg a résztvevőkkel, melyek különös figyelmet szentelnek ennek az eseménynek (legyenek azok klerikális, világi kalendáriumok, esetleg a privát élet dimenziójába tartozó naplójegyzetek, vagy szakácskönyvek). (Meda-Diana Hotea, "Lights from Lights": Paschal Spring Exhibition). A harmadik kiállítás témája az "Ige", melyet értelmezve közelebb próbáljuk azt hozni önmagunkhoz, és ugyanakkor védelmezni is egy könyvben, amely maga a Biblia. A Biblia útja, melyet elődeink is követtek, bemutatva a 16-ik századtól a 21-ik századig ötvennégy csodálatos kiadásban (főleg a Guttenberg-i Bibliához hasonló kiadásokban). (Meda-Diana Hotea, "The Book of the Books". The Memory of Belief Exhibition) A kötet utolsó részében (Miscellanea) megint csak központi szerep jut a könyvnek, a tudás, a szellem kiteljesedésének eszközévé lépve elő, ahol is író, kiadó, könyvtáros, olvasó kapcsolata szorosan egybefonódik. Mindegyikükben közös, hogy a tudomány mellett kötelezték el magukat és a szabad kutatásban, a szabad véleményalkotásba, látják, illetve láttatják saját elkötelezettségük kinyilvánítását. A könyv (legyen az egy regény, tanulmánykötet, bibliográfiai gyűjtemény, stb.) nem egy sor adatnak a puszta halmaza, hanem egy intellektuális tevékenység és e mögött, valami személyes felszínre hozása az általános megragadása, felmutatása közben. Mindez persze éppen ezért egy sajátos nyelven íródik, amely nyelviség meghatározza, de nem elhatárolja, hanem éppen ebben a nyelviségben formálja, képezi az írót és olvasót. A visszatekintés, gyűjtés, rendszerezés által az alkotó (legyen az szerkesztő, korrektor, vagy éppen egy könyvtáros) "csokorba" gyűjti, bemutatja, felajánlja, és a könyv által nyitva hagyja azt a kultúrát, amelyet bármikor, bárki szabadon "fellapozhat". Ebben a "fellapozásban" természetesen ott van a megközelítés az olvasó személye általi milyensége, az ahogyan és amilyen nyitottsággal közelít a kultúrához. Értelmezni pedig sokféleképpen lehet ezt a kultúrát, de megbecsülni csak úgy, ha szenvedélyesen elkötelezzük magunkat mellette, és közben teremtjük is azt. A világosabb áttekintés érdekében az utolsó fejezetben szereplő írások listáját a következőkben bemutatom:
|
|
1 István Angi, The Chamber-Opera Orestes-Oedipus by Cornel Ţaranu, 13.old. back 1 Attila Fodor, Debussy-Ravel Parallel sin the Mirror of Modern Artistic Trends, 276. old. back 1 Lóránd Rigán, Music as Love, 125. old. back |
| Vissza |