"Babeş-Bolyai" Tudományegyetem
Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
 
Toók Jácinta
"Babeş-Bolyai" Tudományegyetem,
Történelem és Filozófia Kar,
Filozófia Szak, I-év
A rejtőzködés titka Kaposi Márton:
A rejtőzködő egyén arca és álarcai című könyvében 1
Kulcsszavak: rejtőzködés; egyén; önmagam; titok
 
Ha megpróbálnánk elmélkedni két híres maximán a "Nincs semmi új a nap alatt" és a "Színház az egész világ", érdekes módon eljutnánk a maszkviselésig, mely időtlen idők óta a rejtőzködést szolgálta. Dolgozatomban Kaposi Márton könyve alapján próbálom a rejtőzködést, mint eddig csak kevésbé figyelemre méltatott témát kibontani és értelmezni.

A rejtőzködés különcösödésnek, kuriózumnak, abnormáliának, kivételességnek számított és számit, de ha jobban mögé pillantunk az mégis nehézségek aktuális megoldását, egy életstratégia kialakítását segíti elő. Mi több, a rejtőzéshez hasonló megnyilvánulások (titoktartás, tapintatosság, ráhagyatkozás, kísérletezés) sem tekinthetők jelentékteleneknek, mert kedvezőbb feltételeket teremtenek a rejtőzők számára. A rejtőzködési tendencia azt mutatja, hogy az egyes ember ragaszkodik önmagához és azt is, hogy többnyire csak "proteuszi" módon tud önmaga lenni. A rejtőzködés nemcsak az önérvényesítés negatív stratégiája, hanem az egyén konzisztenciájának, rugalmasságának és immanenciája stabilitásának a bizonyítéka is. A rejtőzködőknek két nagy csoportja van: az inkognitó valamely formáját választóké, ezek a rejtőzés "erős programját" képviselik és a részleges rejtőzködőké (a hazudozóktól a karrieristákig), ez pedig a rejtőzés "gyenge programja". A történelmen végigtekintve megfigyelhetjük, hogy a hagyományos társadalmakban, ahol a közösségi identitás dominált, a rejtőzködés ritkább jelenség volt, míg a modern korban gyakoribbá és bonyolultabbá vált. Mindazonáltal az is nyilvánvaló, hogy az egyéni arcok és álarcok kettősek, egyszerre elrejtenek is és árulkodnak is viselőjükről; létezik offenzív (amely az előretörtetést szolgálja) és defenzív (az önérvényesítést, önmegőrzést szolgáló) rejtőzködés is.

"Színlelni annyi, mint megismerni önmagunkat" (F. Pessoa). A színlelés a rejtőzés egyik eszköze, s ebben az értelemben, az elrejtőzés határszituációban lép fel, amikor saját értékeinket szeretnénk tisztázni és miközben felismerő-, teherbíró képességeinket próbáljuk ki, tulajdonképpen önmagunk fölé emelkedünk. A színlelés feltárása által az emberről egy újabb dolgot tudunk meg, nevezetesen azt, hogy erőfeszítéseket tesz azért is, hogy észrevétlen, hozzáférhetetlen maradjon, nemcsak arra törekszik, hogy megmutassa, kifejezze magát.

Aki a rejtőzködőket szeretné feltárni, annak kissé nehéz dolga van, ugyanis nem könnyű elkülöníteni a rejtőzőt a nem rejtőzőtől. A rejtőzködés vizsgálatán keresztül az egyén társadalmi szituáltsága és individuális önállóságának viszonyáról is képet kapunk. A rendkívüli kötöttségek fatális metamorfózist idéznek elő az emberekben, a látszólagos kötetlenségek pszeudo-metamorfózist (pl. önpusztítók, destruktivisták). A rejtőzködés történelmi megjelenéseit figyelve, a külső és belső önazonosság, mint azt elsődlegesen befolyásoló tényezők kapcsolatait vagyunk kénytelenek megvizsgálni, hiszen attól függően, hogy ezek szembe kerülnek, avagy harmóniába vannak egymással, a rejtőzködés mértéke is változik. Amikor az énképben hasadás lép fel avagy az én szétszóródik, identitászavar lép fel és felfokozódnak az egyénben a válságot rejtőzéssel megoldandó óhajok. Bizonyos rejtőzködésekben az én (pl. a különc esetében) másokban pedig a szituáció (pl. a feltétlen inkognitó) és megint másokban az össztársadalmi meghatározottság (pl. a konformista) kap hangsúlyt. A személyes identitásválság bizonyos történelmi körülmények között tömeges méreteket ölthet, amikor is elhatalmasodik a talajtalanság érzése, az apátia, az elszigetelődés, az egyoldalúvá válás, az intolerancia, ezért ilyenkor csak a rejtőzés módozatai mutatnak megoldásokat.

A rejtőzés háromféle is lehet: stratégiai, amikor a haszonszerzésre irányul, dramaturgiai, amikor benyomásokat vadászik és kommunikatív, amikor a megértésre fekteti a hangsúlyt. A rejtőzés két fontos tényezője a szándék és a nyelvhasználat, ennek függvényében a rejtőzködő vagy lelepleződik, vagy sem, az előbbi akkor történik meg, amikor az előzetes szándék nincs elég gondosan megfogalmazva. A rejtőzködő önmegmásításra az egyéniség súlyosnak érzett deformálódása vagy az egyéni deszituáltság inspirálja az embert. A "kvázi-rejtőzés" az alakoskodás egy formája, amelyben mások szándékának a megvalósulásaként tűnik az illető személy másmilyennek. Fontos, hogy a legjobban elrejtett egyén sem szakad ki a társadalomból, mert valakinek fogadnia kell a változást, másképp az értelmét veszti. Az álcázó eljárások rendkívül változatosak, de általuk az egyén sem személyiségi identitását nem őrzi meg, sem elfogadhatóbb életformát nem tud tartósan kialakítani, de azért az önelidegenedéssel szemben bennük az önmegőrzés újabb lehetőségei kerestetnek.

A rejtőzködő az eredeti valóság helyébe a fantázia segítségével egy másik valóságot, állit, amely olyan mintha az igazi lenne, de arra törekszik, hogy megfejthetetlen maradjon. Az egyéni rejtőzködés olyan komplex tevékenység, amelyben az egyes ember vagy a kilétét vagy a mibenlétét mutatja másnak. Két irányba változtathat magán: disszimulál (eltűnteti vagy módosítja meglévő adottságait) vagy/és szimulál (kialakít és felmutat nem létező tulajdonságokat).

A továbbiakban a rejtőzés típusait és azok történelembeli érvényesülését bontom ki, hogy az eddig csak általánosan tárgyalt téma részleteiben is világosabbá váljon. Az egyéni rejtőzés típusai: a konvencionális, a professzionális, az okkazionális, a perspektivikus és az inkognitó. A konvencionális rejtőzködést kötelezővé tette a társadalom, s így univerzalizálta azt. A rejtőzködés persze szimbolikus jelleggel is rendelkezhetett. Ennek változatai: a szakrális (a látnok, a pap) és a profán ( a karnevál résztvevője, népi színjáték szereplője). A professzionális alakoskodás azon emberekre jellemző, akik foglalkozásszerűen alkalmazzák a rejtőzködés formáit és ezek a "felvett" életformákat a megtévesztésig híven eljátsszák. Lehet illegális (szervezett bűnöző, kurtizán) vagy legális (titkos tanácsadó, kém, színész). Az okkazionális rejtőzködőknek nagyobb a mozgástere, hiszen a fenti kettőhöz képest szabadon választhatják ki a szituációit.

Ezeknek is három alfajuk van: a tudattalan, a tudatos és a kényszerből rejtőzködő. A tudattalan rejtőzők a beletörődők, akiket a passzivitás szélsősége jellemez, az önáltatók, akik rózsaszínben látják a világot és a különcök, akikre az anakronisztikusság jellemző. Ezeken kívül vannak olyan rejtőzködők, akik csak egocentrikusak, mint a lázadók, akik altruisták, mint a fanatikusak és olyanok akiknek nem annyira egyértelműek a tetteik. A tudatos rejtőzködőknek célja a megtévesztés, látszatkeltés miközben többnyire illegitim előnyökre is törekednek. A hazudozó, mint a tudatos rejtőzködők egyik fajtája, rendszertelen, a képmutató pedig a tettetett beszéd mellé a cselekvések különböző változatait is bevonja. A csábító azonban bizonyos értelemben a különc fordítottja, hiszen a már gonosszá torzult belsője kap meglehetően vonzó álarcot. Intrikus az, aki arra vállalkozik, hogy mások sorseseményeit irányítsa és ezen keresztül adjon értelmet a saját életének is, a szélhámos pedig a biztonságos bizonytalanság határain lebeg.

A kényszerrejtőzködők (az üldözöttek) persze deszituáltak, de nem deformáltak, ezért ez a fajta rejtőzés szinte veszélytelen az énre nézve. A perspektivikusan rejtőzők tartósan másmilyenné szeretnének válni, úgy vélik, hogy elejét tudják venni a sorscsapások bekövetkezésének. Két fajtája van: tudatos és tudattalan. A tudattalan kategóriájába tartozik a konformista, az alkalmazkodás, a hozzáidomulás jellemző rá. A karrierista siker és presztízsorientált, a világ követelményeinek tesz tudattalanul eleget. A tudatos, perspektivikus alakoskodók közé tartozik a remete, aki izolálódik, vele szemben pedig a kalandor áll aki rákényszeríti magát az emberekre. Az inkognitó: a " soha nem volt jövőt" váltja ki, azért, hogy általa a többletértelmeket próbálja meghatározó szerephez juttatni. Szinte minden inkognitót választó egyén a lassan elviselhetetlen magánélet elől menekül. Négy fajtája van: feltétlen, játékos, kritikus és elvetett. A feltétlen inkognitóban élő a klisészerű megoldásokat igyekszik a legszemélyesebbekké átformálni. A játékos inkognitó segít a mindennapokat színesebbé tenni, vagy azok fölé emelkedni. A kritikus inkognitó kényszerből és megfontolásból vállalódik. Az elvetett inkognitó - más néven a szerepfelborítás - akkor lép fel, amikor az egyén egy belső késztetés hatására végképp lemond a szerepszerű viselkedéséről (átmenet a nem rejtőzés felé). Az inkognitó kategóriájába tartozik még a kvázi inkognitó és névváltoztatás is. A kvázi inkognitó esetében mások raknak az egyénre félreértésből, felületességből, rosszhiszeműségből álarcokat. A névváltoztatás szolgálhatja az egyén kiemelését vagy elrejtését, de az esetleg egy közösséghez tudatosan vállalt szorosabb kapcsolódását is sugallhatja.

Az elmondottakhoz még annyit szükséges hozzátenni, hogy néha tudjuk, máskor nem, hogy a rejtőzők kiléte mit takar, s ha tudjuk, van, mikor elfogadjuk, van mikor nem. Olykor egy személynek nem is kell elrejtőznie igazából, mégis elrejtett. A rejtélyesség nagyban függ a többi ember hiszékenységétől.

Az antik és középkori embernek nagyrészt a társadalom mondta meg, mikor és mennyire rejtheti el magát, a reneszánsz időszakában az egyes ember az önmegmutatás tekintetében önállóságra tesz szert, a privát és publikus oldala elválasztódik, de a kettő harmóniája mégis kívánatos. Főként az okkazionális rejtőzködés taktikai jellegű alkalmazása jellemző, de mivel a reneszánsz ember életének színdarabját soha nem írták meg előre, az álarcok állandóan változnak. Az újkor emberének talán kevésbé látványos, de szívós küzdelmet kell individualitása megtartásáért folytatnia. Az újkor embere rászorul a nagy körültekintésre és a gondos önvédelemre, de az egyéni úton tett önmegmentési kísérletek nagyjából sikertelenek.

A romantika az utolsó korszak, amely úgy-ahogy megvédhetőnek tartja az ember integritását. Kierkegaard szerint is a középpontban az individuum önmegvalósításának feladata kell álljon, s erre kiváló mód az inkognitó és az álnévhasználat. Kierkegaard embere pozitív funkciókkal látja el az elrejtettség sajátos létállapotát, de hangsúlyozza: az inkognitót nem lehet a végtelenségig játszani, mert az álarcviselésnek öntörvényei vannak. Kierkegaard szerint a legfejlettebb egyén kinő az inkognitóból és a világon is változtat. A romantikában megjelennek a fatális metamorfózisok, a tudatos inkognitók, a kor végén pedig a perspektivikus rejtőzés is. Modernebb eljárásként régi eszközök mellett megjelenik a manipuláció.

Nietzsche igen lényeges megállapításokat tesz a maszkok egyetemességéről, összetettségéről, elkerülhetetlenségéről s ezt a dekadencia fokozódó eluralkodásából vezeti le. Úgy véli, álarc mögé az átlagember rejtőzik, a kiválóknak nincs rá szüksége. A másmilyenség problematikáját két polaritásban tárgyalja: "emberfölötti ember"-"utolsó ember", "komplementer ember" - "objektív ember". Nietzsche szerint a rejtőzködés nem természetellenes, de nem is önkényes, azonban az így képződő látszatrendszert alaposan meg kell mindig vizsgálni. A XIX. század utolsó évtizedeiben azt a következtetést vonják le, hogy a maszkok nem rugalmasak, viselőjüket asszimilálják. Az álarc még a türelmetlenséget és a kisebb "hűtlenséget" sem hajlandó elnézni. A XX. századi pszichológusok és szociológusok rámutatnak a rejtőzködés tömeges voltára. A realizmus és az avantgárd felhívja a figyelmet, hogy a válságba karült személyiség problémái nem oldhatók meg a félrevonulással. Az egyén nem rejtőzködni szeretne, hanem leginkább önmaga megmaradni, de a XX. századi társadalomfejlődés ezt megtagadja tőle.

Az ember lassan senkivé, majd semmivé redukálódik. Bár szerepjátszás nélkül élni nehéz az emberek többsége nem érzi jól magát életszerepeinek korlátozása között. A két világháború között új álarcok jelennek meg és tömegessé válik az arcnélküliség. Az arcnélküliséget Heidegger "das Man", az akárki kifejezésen érzékelteti, s arra biztat, hogy a mindennapiság dimenziójából lépjünk ki. K. Capek nem a profilnélküliséget hangsúlyozza az átlagemberben Heideggerrel szemben, hanem éppen a többféle egyéniség és élet lehetőségét. A fasizmus és a második világháború körülményei sokakat a deszituáltság állapotába kényszerítenek (kényszerinkognitók, non- és antikonformisták).

A második világháború szörnyűségei szinte minden embert önmagából kivetkőzni, eltorzulni kényszertettek. A XX. század első felében tehát az elsúlytalanodott én: vagy az akárki álarcát illesztette magára, vagy konformistává idomult, vagy karrierformálással próbálkozott, vagy álneveket használt, vagy antikonformista, vagy akár éppen abszurd emberként védelmezte magát.

A XX. század során tovább növekszik az érdeklődés a bohócforma különc iránt. A háború után a rejtőzködés az útkeresés különös formájává válik. A valóságot hieratikus maszk takarja, a dolgokat az értelemre vissza kell vezetni, az ember sem kivétel az elrejtettség törvénye alól. Az egyének félreismertségének alapja már igen nagymértékben az őket szemlélő felületessége, az empátia hiánya. A XX. század végén megjelenik a minimál én, vagyis az abszurd helyzet győzi le az egyént. A század utolsó évtizedének embere szinte semmiféle megváltozásra nem vállalkozik. A szocialista társadalom nem a személyes identitás fontosságát tartotta lényegesnek s a nyolcvanas évek vége, a rendszerváltás is csak részben kedvezett a személyes identitás formálódásának.

Összefoglalva: a reneszánsz csak alkalmi eszközként élt a rejtőzködéssel, a személyiséget nem akarta megváltoztatni. A modern és posztmodern társadalmakban gyakori a rejtőzés, a személyiség megváltoztatását már véglegessé akarják tenni. Az egyéni rejtőzés szerepei: jó és rossz elrejtése, a megrendült identitás védelme vagy fejlődésének előmozdítása.

G. Simmelnek a titokról szóló elmélete igencsak figyelemre méltó, ugyanis a titok a valóság negatív vagy pozitív eszközök révén történő elrejtése. A rejtőzködő egyén mindig eltitkol valamit önmagáról. A rejtőzködés célja vagy a védekező félreállás vagy az előrelépést segítő másnak-mutatkozás. A rejtőzők a társadalmi mobilitás résztvevői lesüllyedésükkel avagy felemelkedésükkel a velük történtekben valamilyen módon közre is működnek, némelykor szereplői máskor szerzői saját drámájuknak. Az egyéni rejtőzés nem illegális legtöbbször nem is amorális, az érvényesülésre, megmaradásra irányul. Amennyiben a rejtőzködés valamire reagál, akkor közvetlenül a társadalom negatívumait világítja meg.

A modern és posztmodern társadalom egész lényegi berendezkedése szinte megköveteli a félig elrejtettséget, így egyre csökken a rejtőzés eredeti szerepe. Manapság az egyén létviszonyai - persze csak látszólag, de - jobban kedveznek az eltérőnek, mint a normálisnak. Elrejtéshez vezetnek az egyén bonyolult kötődései, önvizsgálata, önértékelése, lehetőségei, szükségletei is. De az egyén abszolút átalakulást nem tud végrehajtani, ezért fel kell ismernie a rejtőzködésen való túllépés többletlehetőségeit.

A ma emberének nincs egy államfeletti társadalma, globális elvekben gondolkodik, mindent relativizál és egyetlen eszköze a tanulás, mely túl gyenge, hogy a technika manipulációit megakadályozza. Így hát rejtőzködni kényszerülünk továbbra is. Hová lett az érdemlegesség, az igazi én felszínre hozatala? Jobb-e az igazi, a tiszta levegő helyett a mesterséges lélegeztetés? Vajon tényleg elveszítettük a kontrollt magunk felett? Hol marad a kockázat?

A titok ennyi: Önmagunk.
1 Eötvös Józsek Könyvkiadó, Budapest, 2004, 303 o. back
Vissza