Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Aczél Dóra |
| Határhelyzetek, avagy a filozófia mindennapjai |
A kórházi látogatásaim során tapasztalt dolgok talán szokatlannak tűnhetnek egy idegen szemében. Valójában azok is: kopasz gyerekek vonszolják maguk után a náluk sokkal magasabb állványokat, melyekre felfüggesztett sóoldatos palackok, vagy citosztatikumos gyógyszeres üvegek egy rosszul megformázott karácsonyfa képét idézik. Akik állvány-mentesek azok branüllel a kezükben, szintén kopaszon lézengenek a folyosón, vagy egy kezelés utáni legyengülés következtében minden megmaradt erejüket a tévé képernyőjére való fókuszálásra irányítják. Mikor megérkezünk, többnyire lelkesedéssel vesznek tudomást rólunk, s igyekeznek minél hamarabb kijönni az előtérbe, ahol mesét olvasunk nekik, majd ping-pongozunk, vagy rajzolunk, vagy bármi mást ami unaloműzőnek megteszi. Az anyuka vagy egyes esetekben az apuka is jön. Egyik ilyen alkalomkor, mikor épp a gyerekeknek feladatként jutott tálentumaik lerajzolása, egy anyuka az asztal túloldaláról elkezdett beszélgetni velem. Jobban mondva monológot folytatott, melynek én voltam a lelkes hallgatója (noha egy kis nehézséget okozott az északi román tájszólás megértése). Elmesélte, hogy a kislánya úgy került be a kórházba, hogy az orvosok úgy döntöttek, hogy nem műtik, mert az egész teste tele volt szórva rosszindulatú daganattal. Egy nap, mikor a kislány az ágyban feküdt borzalmas fájdalmai közepette, bement a szobába egy fiatalember, elkezdte vizsgálni a csöppséget (aki nem lehet több öt évesnél), végighúzta a kezét a kislány teste fölött, s azóta megszűnt a kicsi minden fájdalma, azóta gyógyultnak érzi magát, de a kemoterápia azért még folyik. Hogy orvosi alapja van-e a csodásnak nevezhető gyógyulásnak, nem tudom, nem is az én feladatom eldönteni, de nem is ez az, amiről a dolgozatom szólni fog. A munkám témája a határhelyzetek, s lehet-e relevánsabb kiindulópontot találni a kórházak halálos betegei élményeinél? Valószínű, hogy igen, de mégis ez az a közeg, ahol a kérdések tízezrei hangzanak el kimondatlanul, vagy épp utcárakiabálós hangnemben tudatunk mindenkit, akit lehet, hogy dacolunk sorsunk ellen, mert túl hirtelen zúdult a nyakunkba egy teljesen új helyzet, amivel valamit kezdeni kell. Azért az onkológiát választottam megfigyeléseim fontosabb helyszínének, mert maga a hospitalizáció társadalmilag retteggett eseménynek van elkönyvelve, talán nem is alaptalanul. A bezártság, a hirtelen megváltozott egészségi állapot, az új közeg, amelybe ugyanúgy integrálódni kell, mint a szó szerint vett "külvilág" bármely eseményéhez. Ez egy ideális közeg a határhelyzetek kialakulásának. Az egész kórházban töltött folyamat tulajdonképpen egy gigantikusra kitágított határhelyzet. A kutatás elvileg nagy átfedéseket mutat a pszichológia területével, mégis alapvetően különbözik ettől. Mikor megjelöltem a dolgozat témáját egy pszichológiát hallgató diák előtt, az első kérdése az volt, hogy hogyan fogom ezt kivitelezni a filozófia eszközeivel, amikor a téma a pszichológia területe. Edmund Husserl Az európai tudományok válsága című könyvében rámutat a lélektan erősen tudományos jellegére, ami egyértelműen azt a következményt vonzza magával, hogy kutatási területet jelöl ki magának, empírián alapszik, de ami mégis a leglényegesebb, hogy a tudományos kutatásban eltűnik az egyén válaszkereső törekvése, a pszichológia ugyanis nem több kísérletek eredményeinek összegzésénél, nem több egy természettudománynál. Habár a lélek rejtelmei vizsgálatának a szükségessége hívta életre, a tudományos fejlődés során elveszítette ezt a képességét utat nyitva így a filozófiának: tegye ő fel azokat a kérdéseket, melyek az egyénben megfogalmazódnak és hozza azokat ő a felszínre. A filozófia tehát megkapja a személyeskedés jogát ezáltal felülemelkedve minden más diszciplínán. A pszichológia, mivel tudomány, nem engedheti meg magának a szubjektív nézőpontból való szemlélődést, kivonja magát az egyén életéből, objektív törekvéseket mutat az emberi viselkedés és lélektani működések általános megragadására. Kikerülöm a pszichológiai fejtegetéseket részint azért, mert ennek a dolgozatnak az ötlete nem egy tudomány-pszichológiai elégedetlenségből fakadt, hanem sokkal inkább egy spontán kérdező-kereső ösztön hívta életre, ami biztosítja a filozófiai létjogát. Karl Jaspers gondolatára támaszkodva, miszerint a filozofálás forrása épp a határhelyzetekbe való bevontság, állíthatom, hogy a munkám filozófiai és nem pszichológiai nézőpontot állít. A téma időszerűségének vizsgálta sem maradhat háttérben. Ha az előbbi Jaspers-gondolatot vesszük ismét alapul, el kell ismernünk, hogy a határhelyzetek tudatos résztvevői filozófiákat alkottak. Mivel már az ókortól beszélünk filozófiáról, ez nem jelent mást, mint hogy az ókor embere is legalább annyira érezte határait, mint a posztmodern lélek, s hogy ez a jövőben sem változhat (hacsak időközben meg/fel nem találják a bölcsek kövét, ami a jelen törekvéseiből kiindulva nem valószínű...). Madách Imre Az ember tragédiája című művében ezt a gondolatot úgy juttatja megfogalmazásra, hogy hősének, Ádámnak egy olyan jövőképet mutat, ami a gyors tudományos fejlődés jegyében létezik. A tudomány választ ad minden kérdésre, s amire nem adhat, az nem is kérdés, azt ignorálni kell. Eltűnik minden, ami haszontalan, nincs "fölösleges" művészet, az embert a megélhetés ösztöne tartja életben. A tudomány az egyetlen járható út a világmegmentő kísérletekben. S mégis, ebben a világban is hely jut a személyes kérdéseknek, azaz itt is van létjoga a határhelyzetekből sarjadó filozófiának. A határ kérdését tisztáznunk kell ahhoz, hogy a határhelyzeteket jobban átláthassuk. A határ valamilyen köztes teret jelent. Elválasztó vonalként, peremként értelmezhetjük. Olyan vonal, ami két entitás között teremt kapcsolatot, mégis meghatározott okokból elválasztja őket. Beszélünk természetes és mesterséges határokról. Az elnevezések magukért beszélnek: természetes határok azok, amelyek az emberi beavatkozástól függetlenül léteznek, mesterségesek pedig azok, amelyeket társadalmi közeg hozott létre. Ezek lehetnek - attól függően, hogy a társadalomtudományok milyen ágazata hívta életre - közigazgatási, vallásantropológiai, kulturális stb. határok. A társadalmi határok tulajdonképpen jogok és kötelezettségek együttese, szinte teljesen elvontak, és generációk egymásra való öröklődéseként élnek és érvényesülnek. A közigazgatási határok a társadalmi szervezkedés határait jelölik (pl. településhatárok). A vallásantropológiai választóvonalak az egyház keretében artikulálódtak és erőteljes szimbolikus töltetük van. Egy templomba belépve oszlopokkal, elkerített szentszobrokkal, lépcsőkkel, a hívek padjai fölé emelt szószékkel (a protestáns vallásban), vagy lépcsőn megközelíthető oltárral (a katolikus vallásban) találjuk szemben magunkat. Ezeknek a materiálisan megjelenített körvonalaknak, választóvonalaknak eszmei értékképviseletük van: a szent elhatárolódása a profántól. Ez a két világ nem egyesülhet, a határok szigorúak. A kulturális határok inkább köztes térként értelmezhetőek két kultúra közt. Nemcsak jogok és kötelezettségek együttese, hanem a különböző, egymással szemben érvényesített álláspontok halmaza is. Minden kognitív folyamatban találkozunk ilyen határokkal, tulajdonképpen beleszületünk egy keresztül-kasul határokkal megszabott világba. Szellemünk is határokban szeret gondolkodni: rendet rakunk úgy, hogy éles határokat vonunk meg a dolgaink között, a tudományok diszciplinalizálódási folyamatában egyre élesebb határokat szabtunk tudomány és tudomány között mindaddig, amíg odajutottunk, hogy a középiskolákban legnehezebb megteremteni a kapcsolatot két különböző tantárgy között, azaz a határokat átjárhatóvá tenni. A határ egyik legfontosabb jellemzője, hogy úgy választja szét a dolgokat, hogy közben kapcsolatot is teremt köztük. Megnyitja a komparatív szemlélődés lehetőségét mindkét oldala irányába. Fizikai nézőpontból a határ konkrét, empirikusan tapasztalható formát ölt; térbeli és időbeli kiterjedést nyer; bármely empirikus test rendelkezik fizikai határral, ezáltal válik ki a környezetéből, így lesz érzékelhető a tapasztalat számára. A külvilág testjei tehát különbségként vázolódnak fel számunkra, a különbségeket érzékeljük. Honnan ismerjük fel a határokat? A kérdés megválaszolása egyszerű, ha az empirikus világon belül vizsgáljuk. Határ az, amit a dolgok legszélső peremeként látunk, az az intervallum, amelyben a test mint létező van. Azonban ha a határokat saját egzisztenciánk tükrében szemléljük, a kérdés problematizálódik. Saját képességeim határát csak akkor tudom belátni, ha elértem azt a pontot, ahonnan már nem mehetek tovább, inflexiós pont, itt érem el képességeim csúcspontját. Ezt csak akkor ismerhetem fel, ha az addigi abilitásaimat ennek függvényében vizsgálom. Sajnos még akkor sem mondhatom, hogy ez a határ, mert mi van akkor, ha egy következő alkalomkor ezt a határt sikerül fölülmúlnom? Ebből az következik, hogy a határ csak mindkét oldal ismerete és átláthatósága fényében fedheti fel igazán önmagát. De akkor melyik fél mondhatja magának a választóvonalat? A létesített határok esetében mindkét oldal rendelkezik a saját határával s ezek a határok egybeesnek. A behatárolt entitások nem létezhetnek határaik nélkül, ami fordítva is igaz: ha létezik határ, akkor léteznie kell elhatárolt entitásnak is. Ez az entitás ugyanazokkal a jellemzőkkel rendelkezik, mint a határ, amely őt berekeszti. A filozófia szubjektív, az egyetlen a tudományok között, amelynek sikerült megőriznie a személyes jellegét. Ezt úgy éri el pillanatról pillanatra, hogy a filozofáló egyénben születik mindig újjá. Személyeskedő, hisz az, ami életre hívja pontosan az egyén problematikus helyzete. Az ember mindig valamilyen helyzetben van. Ez a szituáltsága teszi őt azzá, ami; ebből az állandó helyzetben-levésből semmiképp nem tud kilépni. Helyzetből helyzetbe át tud lépni, azonban vannak olyan szituációk, melyek állandóak, az ember egzisztenciájából fakadóak, ezért mindig benne van, sőt elképzelni is lehetetlen az ezekből való kilépést. Ilyen állandó helyzet a végességünk tudata, ennek felismerése, a tehetetlenségünkkel való szembesülés és a fizikai egzisztenciánkból fakadó behatároltságunk tudatosulása. Az állatot az is megkülönbözteti az embertől, hogy míg az utóbbi képes tudatosan, tehát szellemi belátással felismerni saját korlátait, ezek meghaladására igyekvést mutat, addig az állat ösztönösen - és nem tudatosan - él és cselekszik. A határok meghaladásában való igyekvés margóján születik mindaz, amit művészetnek, filozófiának vagy éppen fejlődésnek nevezünk. Tehát minden, ami minket emberekké tesz az tulajdonképpen az állandó határhelyzetekben képződik. Ezek a helyzetek, megjelenési formájukat tekintve teljesen különböznek, hiszen az egyéni élettér az artikulálódási helyük, itt válnak mindenki számára különböző módon érzékelhetővé, azonban lényegüket tekintve azonosak. Hiszen mindenki, aki tudatosan él, előbb utóbb szembekerül a múlandósága gondolatával. Persze nem feltétlenül kell átélni ezeket a helyzeteket; ebben az esetben nem is keletkezik filozófia, a helyzet pedig csak egy egyszerű léthelyzetté fokozódik, melyből elmarad a határhelyzetre jellemző tudatosság, tudatosulás. Ez az a pont, ahol nyílvánvalóvá válik az, hogy mit lehet határhelyzetnek nevezni, és mi az, amit nem illethetünk ezzel a névvel. Azok a léthelyzetek, ahol megteremtődik az egyéni lét, mint probléma, határhelyzetek. Ez tulajdonképpen magával vonja azt, hogy nemcsak az állandó helyzetek vonulnak be a kitüntetett kategóriába, hanem a jelentéktelennek tűnő helyzetek is lehetnek határhelyzetek. Tehát nemcsak a halál közelségének felismerése, az emberi tehetetlenség belátása az, ami határhelyzet, hanem minden helyzet, ami a személyiség határainak a felismerése, az ezekkel való szembeütközés, az ember, mint egyén társadalmi helyének (legyen az a közvetlen családban, a kisebb vagy egészen nagy közösségekben betöltött szerepére vonatkozottan) belátása. Tulajdonképpen ezek a helyzetek az emberi tehetetlenség különböző megjelenési formái, tehát mindenképp szoros kapcsolatban állnak a végességtudat határhelyzetével, de annyiban mások, hogy egy-egy ilyen felismerés nem feltétlenül vonja maga után a haláltudat megerősödését, hanem annyiban tölt be fontos szerepet amennyiben a személyiség helyét objektíven határozza meg, mintegy kilépve önmagából az egyén elfogulatlanul ismeri el hovatartozását. Nem határhelyzet az a szituáció melyben a bevont alany nem tudatosan vesz részt, még akkor sem, ha az hangsúlyozottan határhelyzet-gyanús. Az igazi határhelyzetekben történik meg a filozófia. Itt tesszük fel az igazi kérdéseket, és itt keressük a lehetséges válaszokat. Az az intuíció vezérel, amely ott van minden emberi cselekedetben: át akarunk látni a határ másik oldalára, a megismerhetetlent akarjuk meghódítani. Miért sírnak egy temetésen az emberek? Mi szülte azt a mondást, hogy ami nem öl meg, az erősít? Mi történik az onkológián a betegekkel, és mi a szülőkkel? Hol ér véget a racionalitás és hol kezdődik Isten? Azt mutatják a tapasztalataim, hogy a gyerekonkológián sem mindenki néz szembe a halállal. Nem az a szokatlan, hogy nem történik meg a szó szoros értelmében vett meghalás, hanem az, hogy egyes esetekben elmarad a diagnosztizációval járó ijedtség. Mivel a gyerekekben még nem fejlődött ki a teljes tudatosság a külvilág és a halál kapcsán természetesnek hat, hogyha elmarad a teljes mértékű szembesülés a helyzet komolyságával és súlyosságával. Elmarad a már említett tudatosság, így ez a helyzet nem lesz egyéb egyszerű léthelyzetnél, nem tudja betölteni a határhelyzet funkcióját. Szerencsére azonban még a gyerekek is felfogják, ha nem is teljesen tudatosan, de intuitíven ráéreznek a helyzet súlyára. Egy tizenéves lány mondta, miután befejezte a kemoterápiát : a betegségem előtt egy ember voltam, majd a betegségem alatt egy másik lettem, s ahogy meggyógyultam egy harmadik emberként vagyok. Ráérzett arra, hogy egy határhelyzetből kikerülve történt vele valami, amitől átértékelődött az addigi élete. Ez fényt derít arra, hogy egy határhelyzetben tulajdonképpen mi is történik. Már a határ ontológiája is magában hordozza azt a tényt, hogy a rajta való elidőzés két lehetőséget tár fel: vagy az egyik oldalra vagy a másikra való átlépést. Harmadik lehetőség nincs. A választási lehetőségeim a két végletre sarkítottak, nem tárul fel a lehetőségek sokoldalúsága. A választásom lehet egzisztenciális, transzcendentális, morális. Mindegy melyik opciónál döntök, mindig magamat választom: én, mint élet, vagy én, mint halál; én, mint hívő, vagy én, mint ateista; én, mint jó, vagy én, mint rossz. A határhelyzetben eltöltött idő csak egy pillanat. Ez azért nem lehet több, mert az emberi természetből kifolyólag hajlamosak vagyunk eléggé rövid idő alatt akklimatizálódni az új helyzetekhez. A határhelyzet ezt nem engedheti meg, mivel lényege szerint arról szól, hogy teljesen szokatlan szituációba vonja bele az alanyt, akinek feladatként jut minél gyorsabban megoldania ezt a helyzetet. A megoldás többnyire társadalmilag kódolt. Az etika, az erkölcs tipikusan az a tudomány, amely arra törekszik, hogy kifejlessze azokat a reflexeket, melyeknek a határhelyzetekben kell aktiválódniuk. Egy határhelyzetben annyira hirtelen találhatjuk benne magunkat, hogy a helyes választáson való gondolkodás tulajdonképpen fel sem merül, az intuíció az, ami ilyenkor cselekszik helyettünk. Ha határhelyzetekről beszélünk, semmiképp nem kerülhetjük ki az isteni kérdéskört. Miért van az, hogy egy zuhanó repülőn még az ateisták is imádkoznak? Talán ez az a határhelyzetekben való reagálási mód, melyet a társadalmi közeg legsikeresebben alakított ki. A kórházban ritka az az ember aki nem fordul valamilyen módon, valamikor Istenhez, vagy legalább ne mutatna törekvést Isten megtalálására. Karl Jaspers A transzcendecia rejtjelei című előadáskötetében fejti ki azt a gondolatát, hogy Isten a lehető legszemélyesebb amiatt, hogy minden ember saját maga alkotja meg az elképzelései szerinti tökéletességet, azaz mindenkinek saját istenképe van. Azokban a határhelyzetekben, melyekben a tehetetlenségünk uralkodik rajtunk előtérbe szorul az ima szerepe. Istent, a személyes Istent hívjuk segítségül, aki tulajdonképpen nem lehet más, mint a tökéletes énünk, tehát valamilyen szinten mégis magunkhoz fordulunk, mégis magunkat választjuk azokban a határhelyzetekben is, amelyekben látszólag feladtuk az ésszerűséget. Hogy mennyi teret adunk Istennek egy bizonyos határhelyzetben az függ a neveltetésünktől is. Az onkológián láttam megrögzött hívőket, akik csodának véltek minden apró sikert a gyógyulás folyamatában, találkoztam azonban olyan édesanyával is, aki a haldokló nyolcéves kislánya mellett sem tudott a Transzcendenciához fordulni. Hogy hogyan viselkedtem egy határhelyzetben: méltóan-e saját elvárásaimhoz avagy nem, azt csak akkor tudhatom meg, amikor kilépek a helyzetből, mert csak akkor tudom teljes mértékben kiértékelni a szituációt, csak akkor nyílik rálátásom a helyzet egészére. Az is problematikus, hogy mi az, ami saját elvárásként kialakul, mi az etalon, amihez sajátmagunk képességeit hasonlítanunk kell? A mérce mindig egy kívülálló személy, az, aki példaként szolgál nekünk. Ez egyrészt azt jelenti, hogy saját határaim megállapítása nem teljes mértékben tőlem függ, másrészt pedig azt, hogy a társadalmi közegnek erőteljes formáló-szerep jut az egyéni határok felállításában, az etalon nem én, hanem a szociális átlag lesz. Példáért ismét kórházi szituációkhoz fordulok: a BátorTábor Alapítvány hivatásként vállalja fel a krónikusan beteg gyerekek nyári táboroztatását. Teszi ezt azért, mert a gyerekek a hosszú lejáratú betegségük és az ezzel járó fokozottan hosszú ideig tartó hospitalizációjuk miatt olyan határokat vélnek felfedezni magukban, melyek nem valósak. Ez részben azért történik, mert a szülők féltik őket, mindent elkövetnek, hogy biztonságban tudják gyereküket, olyan korlátokat állítanak nekik, melyek meghaladása időről időre válik egyre nehezebbé, sőt fölösleges lesz. A beteg közvetlen életterét alakító kisközösségek is ugyanígy működnek, ezért ahelyett, hogy felszabadítanák a beteg határait, és azokat a személyiségéhez mérten reálisan felmérnék, olyan dobozba rakják be őt, ami eredendően nem az övé, de azonosul vele. A tábor itt lép közbe: ezeket a vélt határokat lerombolja, a skatulyából kikerült gyereknek pedig a saját személyiségéből fakadó határokkal kell szembesülnie, ezek szerint kell élnie. Ezt egész egyszerűen úgy éri el, hogy egy heti táborozás alatt a gyerekkel olyan aktivitásokat folytat, amelyek a kisbetegnek eddig túl távolinak tűntek, megmutat olyan lehetőségeket, melyeket a táborban kipróbál és ki is tud vinni a mindennapjaiba. Mi is így tudjuk legkönyebben felmérni és belátni saját határainkat; olyan dolgokat kell kipróbálnunk, ami szokatlan, teremtsünk új helyzetet magunknak, s az abban való aktivitásunk milyensége fogja eldönteni, hogy melyek is az igazi, átléphetetlen határaink. Könyvészet LIPPAI Cecília: A közöttiség ontológiai, fenomenológiai és hermeneutikai problémája. In: Veress Károly - Gál László szerk.: A határok átjárhatóságáról. Presa Universitar? Clujean?, Kolozsvár, 2005, 60-64. HUSSERL, Edmund: Az európai tudományok válsága. Atlantisz, Budapest, 1998. JASPERS, Karl: Bevezetés a filozófiába. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996. JASPERS, Karl: A transzcendencia rejtjelei. Kairosz Kiadó. RIGÁN Lóránd: Jegyzetek Jaspers filozófiájához. Mentor, Marosvásárhely, 2005. |
| Vissza |