Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Ferencz Orsolya |
| Kilábalás a kiskorúságból - a szabadság próbája saját gondolkodásunk |
| Kulcsszavak: Kant I.; felvilágosodás;autonóm egyén ; szabadság; posztmodern; ész használata. |
|
"A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék." (Immanuel Kant) "Az ember érteni is akarja, amit hisz, amire vágyik, és amit megtesz. Önállóan akar gondolkodni." (Karl Jaspers) Az önállóság, függetlenség kérdése óhatatlanul összekapcsolódik a szabadságéval, amelyet mindigis dichotomikus értelmezések öveztek. Egyrészt a pozitív-negatív megítélések: ugyanúgy lehet a boldogulás, boldogság, mint a bűn forrása, másrészt pedig a kényszerrel, szükségszerűséggel való társítás értelmében is. A filozófia számára a Kanti értelemben való felnőtté válás témája lehetőséget nyújt az önreflexióra. Az önálló gondolkodás azonban kétélű is lehet: feloldhatja a korlátokat, de ki is jelölheti őket. Ezért gondolom azt, hogy a kilábalás nem egy lezárható folyamat. A kiskorúság, gyermekség tudatosítása jelentheti az igazi függetlenséget: a fogékonyságot, az alkotókészséget és a kételkedést is. Jaspers ezt emeli ki: "Csodálkozás közben észreveszem tudásom hiányosságait. Tudásra törekszem, önmagáért a tudásért." A filozófia további aktusaiként pedig a kételkedést és a megrendülést nevezi meg. Kant nyilván nem személyiségközpontúan (nem annak a 20. századi értelmében) használta a kiskorúság fogalmát. A folyóiratban megjelent írásában (A vallás a puszta ész határain belül) elsősorban az egyház vezetését, nyomását ítéli el ("a vallási kiskorúság a legártalmasabb"). Az anarchia, a társadalmi rend megtörése helyett inkább "az ész nyilvános használatát" javasolja mint megoldást. Így vihető végbe a gondolkodásmód reformja, az igazi felvilágosodás, felnőtté válás egy közösség számára. Az önrendelkezés, autonómia tehát némiképp/főleg az elkötelezett publicisták, sajtóorgánumok - önálló szellemei tevékenységet folytatók - hangján érlelődhet. Ezzel a hangsúly nem a mások vezetésére tevődik, hanem a fórumra és párbeszédre. Az ész nyilvános használatát Kant szerint megelőzi "az ész magánhasználata", az önállóan gondolkodás. Ez a fejlődési irány etológiai érvekkel akár meg is cáfolható: az ősközösségekben, egy majomcsapat mintájára, valószínűleg egy egyéniség volt a vezér, így a közösségi érdekek, tudás hamarabb is kialakulhattak az individuális gondolkodásunk értékeknél. Az individualista gondolkodásmód, tehát a valódi, öntudatos "magánhasználat" kezdeteit a reneszánszra tehetnénk. Nietzsche pedig kijelenti, hogy a csecsemőből a felnőtté válás szakaszai megegyeznek a civilizációs történelmi folyamatokkal. Kanttal együtt Marx is a vallást tartotta a tömeg ópiumának. Bár az egyház befolyása mára jelentősen meggyengült, az éppenséggel nem állítható, hogy immár megvalósult volna a "mások vezetése nélkül való gondolkodás". Újraformálva a marxi kijelentést: "TV has become the opium of masses". (Nádas Péter: "Ezért tesz hülyévé a televíziós kultúra. A felfogott anyag az agytörzsön marad, nincs idő elrakosgatni az érzelmi vagy értelmi tartományba, az egyik felfogott anyag törli a másikat, az agytörzsön a legrövidebb idejű a tárolás.") Az is elmondható a posztmodernről, hogy bár a hagyományos közösségeszmény már a nietzschei modernségben megbomlott (hisz ő értelemszerűen a saját korát nevezhette felnőttnek), a posztmodern nem idegeníti el magától a hagyomány értékeit olyan mértékben, mint a modern. A játékelvűség, intertextualitás az irodalomban is erre utalhat (költészet, gyermekirodalom), és az ember lényegében csak a hagyományokhoz mérheti magát. Ezért a felvilágosodás, önállóság fogalma némiképp abszurddá válik, ironizálódik, szó szerint új kontextusba helyeződik. Szabadság és kényszer, egyén és közösség fogalmai komplementárissá válnak, hisz az egyén szabadsága a másikéig "kényszerül terjedni" (rög a röghöz). A szabadság Spinozai belső és külső meghatározottsága a cselekedet kontextusával és az akaratszabadsággal hozható összefüggésbe. A külső kényszereket, a szabadságot korlátozó tényezőket figyelve elmondhatjuk, hogy akaratunk nem befolyásolhatja például azt, hogy hova születünk. Szabadságunkat azonban nem helyes csak determinista mércével mérnünk, ez egyneműsödő környezetünkre kiváltképpen nem jellemző. A globalizáció emellett talán épp ennek a szülőföld hagyománynak a feloldását eredményezi, új kontextusok létrehozását (visszacsatolva az irodalomhoz, ez is elsősorban posztmodern jelenség). Időszerű kérdés az is, hogyan őrizhetjük meg autonómiánkat az egyre változó kontextusokban, környezetben. A szuverenitáshoz és az autonómiához ugyanis nem rendelhetünk egyértelmű erkölcsi értékeket: egyiket sem nevezhetjük morálisan Jónak vagy Rossznak. A szabadság fogalma tehát etikai szempontok mentén válhat kétpólusúvá, bűnné, erénnyé, boldogság vagy boldogtalanság forrásává. Ennek alapján hasonlíthatjuk össze a nyugat, az iszlám világ vagy a harmadik világ szabadságfogalmát, vagy "erkölcsi habitusát". Ezeket a habitusokat közös viszonyrendszerbe helyezni talán az emberi jogok fogalmával lehetne, amelyek politikai elkötelezettségtől függetlenül mindenkit megilletnek. A bökkenő csak az, hogy az emberi jog fogalma szintén nyugati hagyományú (lásd francia és amerikai alkotmány). A közösségi szabadság, autonómia gyökerei éppen emiatt a változó kontextus, hagyomány- és viszonyrendszer miatt esetlegessé válnak. Ezért a nagyobb kihívást az egyéni lehetőségek jelentik, a szabadság belső korlátainak tudatos vizsgálata. Arisztotelész szerint "[A] minek pedig őbenne [az emberben] van a kezdete, annak a végrehajtása, illetve végre nem hajtása is rajta fordul meg." Ahogyan az (ön)tudatlanság boldogság, a szabadság könnyű mámorát sem elsősorban egy átgondolt helyzetelemzés vagy tudatos reflexió okozza. A kiskorúság érzése így (is) válhat felszabadítóvá. Egyéniségünk autonómmá, függetlenné és felelőssé válhat, ha törekedni próbálunk egy kiegyensúlyozott, mérlegelő gondolkodásmódra. A kérdés az, hogy a szabadságról való tudásunkon tudatosan tovább dolgozva annak milyen cselekvési kontextusához jutunk. Ha e kettőt egymás motivációiként fogjuk fel, akkor talán már nem "Eszméink között / rabon ugrálunk", hanem megtalálhatjuk azt a nagykorú, felelős és értékválasztó távolságot, ahonnan nézve nem tűnik diszkontinuusnak a kiskorúság, a gyermekség és az abból való kilábalás. |
|
Felhasznált szakirodalom ANZENBACHER, Arno: Bevezetés a filozófiába. Cartaphilus Kiadó, Bp., 2001. EGYED Péter: A jelen-létről. KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár 1997. KANT, Immanuel: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Gondolat Könyvkiadó, 1980. |
| Vissza |