Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Ferencz Enikő |
| Alternatíva a nacionalizmusra - Lehetséges volna? Demeter Attila: Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek c. könyve kapcsán |
| Kulcsszavak: nacionalizmus, republikanizmus; kollektiv jogok; nemzeti kisebbségek; kommunitárius - liberális vita; |
|
Bizonyos értelemben rendhagyó recenziót olvashat a kedves olvasó, lévén, hogy írója nincs abban a helyzetben, hogy a szerző szakmai jelentőségét méltassa, illetőleg a munkában szereplő tézisek érvényét érdemben vitassa. Éppen ezért nem is vállalkozik többre, mint a könyv egyszerű, problémacentrikus bemutatására, remélve, hogy ezáltal is sikerül felcsiholnia a potenciális olvasók érdeklődését a Demeter Attila: Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek című könyvében1 tárgyalt problematika irányába. Gyakorlatilag egy tízéves gondolkodói munka tömör, majdhogynem lakonikus összegzését tartja kezében az olvasó. Demeter Attila munkásságáról, amennyiben gondolkodásának kereteit kíséreljük meg rekonstruálni, talán nem tévedés azt állítani, hogy tulajdonképpen azt vizsgálja meg, milyen alternatívákat kínálhat az antik-reneszánsz republikánus éthosz szemüvegén keresztül történő vizsgálódás a mai demokratikus nemzetállami politizálás vonatkozásában. Mindezidáig három könyv jelzi a nyilvánosság előtt Demeter Attila kutakodásának állomásait. Az első 2oo1-ben jelent meg: A jó államtól a demokratikus államig címmel. Ebben mintegy behatárolja az őt foglalkoztató tematika dimenzióit, írásait egy-egy problematikus kérdésre, fogalmi tisztázásra összpontosítva. Így merülnek fel a jó állam politikaelméletének klasszikus kérdései, különös tekintettel a közjó fogalmának arisztotelészi értelmezésére2, illetve a klasszikus liberalizmus alapvető kérdései: a szabadság, az állam semlegessége, a tolerancia elve, szó esik a kelet- közép-európai nacionalizmus kérdéséről és ennek vonatkozásában a magyar filozófia helyzetéről is. Következő könyve az Írástudók forradalma címet viseli - beszédes utalás a forradalom kirobbantása, illetve lebonyolítása mögött álló értelmiségi szerepvállalásra3. A francia forradalom lényegében az első olyan mozgalom, amely célkitűzéseiben elvont eszmei tartalmat jelölt. A harcokat a "szabadság", "egyenlőség" és "közösség" fogalmai nevében, a forradalmi intézkedéseket pedig egy absztrakt entitásra, a "nemzetre" való hivatkozás alapozta meg. A francia forradalom, eredeti törekvéseit tekintve az antik republikánus hagyományt kívánta feléleszteni, ehelyett azonban paradox módon az első demokratikus terror és a modern nacionalizmus megteremtőjévé vált. A forradalom, mint ezt Demeter Attila is kihangsúlyozza nem kizárólagos letéteményese a nacionalista eszménynek4, mindazonáltal kétségtelenül elméleti fordulópontként jelölhető, melynek történelmi - eszmetörténeti - politikai következményeivel mind a mai napig számolnunk kell. A könyv zárósorai tulajdonképpen előrevetítik, harmadik - jelen recenzióban bemutatandó- könyvének problematikáját: "Az arisztotelészi philia (barátság) nem a köztársaság kizárólagos kötőszövete, mert a modern idők sokkal hatékonyabb közösségi összetartó erőt fedeztek fel: a nemzet elvont eszméje iránti feltétlen lojalitást."5 Ez a paradox körülmények között létrejött konceptus azóta valóban bizonyságot tett közösségképző és legitimáló erejéről: elég, ha csak a világháborúkban játszott fanatizáló szerepére gondolunk, máris minden kétséget kizáróan kijelenthetjük, művi eredete6 ellenére pszichológiai hatásai vitathatatlanok. Térségünkben a nacionalizmus tárgyalása - társadalom-és politikumszervező erejét tekintve - hatványozottan időszerű, különös tekintettel a kisebbségi és az állami nacionalizmus összefüggéseire, a kollektív jogok, illetve az autonómia kérdésének aktualitására. A szerző az európai nacionalizmus kérdéskörének három különböző aspektusát világítja meg. Először is egy fogalmi-történeti elemzés során azt vizsgálja meg, hogyan jött létre a nemzet modern eszménye a francia forradalom idején, illetve hogyan spiritualizálódott a nemzeti eszme, egy olyan társadalmi közegben, amelyben a politika technicizálódási tendenciái érhetők tetten7. A második kérdés a magyar jogi-politikai recepció nemzeteszményhez való viszonyulását firtatja báró Eötvös József, illetve Balogh Artúr munkásságában. A könyv legtestesebb részét az angolszász politikai filozófia tükrében végzett vizsgálódás képezi, melyben különös hangsúlyt fektet a kulturális közösségek jogi elismerésének és a kollektív jogok problémájának kérdéskörére. A fentiek tükrében meglehetős biztonsággal leszögezhetjük: a modern nemzeti érzés forradalmi eredetű és demokratikus érzelem8. Demeter Attila a nemzeteszme mibenlétét firtatva azt fogalmazza meg, hogy sokkal inkább tekinthető "a nemzetállam létét igazoló legitimációs doktrínának", semmint egyszerű politikai ideológiának. A könyv alaptézise az, hogy a modern nemzetet a francia forradalom teremtette meg, elsősorban, mint politikai, és nem mint társadalmi entitást (a forradalmárok felfogásában a nemzet a korlátlan szuverenitás kizárólagos letéteményese). Azonban a tudatos egyneműsítő politika szándékolatlan következményeként ezt az entitást kulturális tartalommal töltötte fel, lévén, hogy megpróbálta felszámolni Franciaországban a nyelvi és kulturális pluralitást, és felébreszteni bennük "a francia nemzethez, mint politikai és nyelvi közösséghez való tartozás érzését." Ezzel a gondolati alapállással szemben két kifogás is felhozható, amint azt Demeter Attila maga is fejtegeti. Egyrészt kérdéses lehet az, hogyan születhetett meg a nemzethez, mint partikuláris közösséghez tartozás felfokozott érzése egy olyan mozgalommal, amely törekvéseiben bevallottan internacionalista volt, amely "az embernek, mint embernek a jogait és szabadságát hirdette". Michael Keating összegzésében rejlik a válasz, aki kiválóan rámutat a nemzeteszme létrejöttének eredendően paradox voltára: a francia forradalom univerzális értékeinek - a szabadságnak, az egyenlőségnek - gyakorlati megvalósítása az állami megerősítéstől, a nemzetállam jogrendjétől függ. Ez a megállapítás egyszersmind fényt derít az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában rejlő ellentmondásokra is, mely a polgári és emberi között, illetve a természetes emberi jogok követelménye valamint a népszuverenitás között feszül. A másik ellenvetés a "kulturális versus politikai nemzet" dichotómia hívei felől érkezhet, hiszen Demeter Attila elgondolásában szemmel láthatóan a kettő inkább analitikusan, semmint empirikusan különíthető el. E tipológia rendszerint egy francia és egy német állammodellt állít szembe egymással: a politikai- és a kultúrnemzetet. Demeter Attila viszont a "kétféle nemzeteszmény" lényegi azonosságára hívja fel a figyelmet, ami a hatalomhoz való viszonyban érhető tetten. Franciaország esetében ez a viszony nyilvánvaló. A forradalomban a nemzeti szuverenitás jakobinus koncepciója felszámolta az állam és társadalom közti különbségeket, továbbá asszimiláló és totalizáló politikájával felébresztette a nemzeti érzelmeket. A népszuverenitás elve olyan történelmi kapocs demokratizmus és nacionalizmus között, mely a nemzeti kérdést nem pusztán politikai, hanem hatalmi kérdéssé is teszi és a hatalom alanyára vonatkozó kérdést implikálja. A német modell esetében a hatalmi törekvés a fentiek értelmében véve azonban egyáltalán nem nyilvánvaló. A francia állam egy már meglévő közigazgatási területen jött létre, ilyesmiről azonban a német területek vonatkozásában nem beszélhetünk. A német politikai-közigazgatási egység érvényesítését valami más, prepolitikai entitás meglétére hivatkozva kellett követelni. Ezt a kérdést Fichte oldotta meg a Beszédek a német néphez című nagysikerű előadássorozatában, melyben a német nyelv dicséretével először tesz kísérletet a nemzeteszme spiritualizálására, a német egység és az egységes nemzetállam megteremtését sürgetve. Demeter Attila, akárcsak Will Kymlicka9, azt hangsúlyozza, hogy a kulturális és a politikai nacionalizmust nem egymással szembeállítva, hanem egységében kell látni: egyaránt hordoznak népi- demokratikus, nyelvi és spirituális elemeket. Mindkettő államépítő, hatalomra orientált tendenciákat mutat, genézisét prepolitikai tényezőkre vezeti vissza, a nemzetet biológiai organizmusként10 fogva fel, elfeledteti annak művi, konstruált voltát. A különbség csupán abban áll, hogy míg az előbbit az asszimilációs törekvések jellemzik, addig az utóbbi szakadár. Úgy tűnik, hogy ha a népszuverenitás elve megkövetelte a nyelvi asszimilációt, akkor az asszimilációt megszűntetni csakis a demokratikus állam liberalizálásával, azaz az egyéni jogok instituálásával lehet - vonja le a következtetést Demeter Attila. A kérdés csupán az, hogy a nemzetiségi igények kielégítéséhez az egyéni jogok garantálása vajon elégséges megoldásnak bizonyul-e? A további vizsgálódást e kérdés vonatkozásába állítja. Ezt a könyvet több okból kifolyólag is bizonyára haszonnal forgathatja olvasója: egyrészt mivel a szerző kontextuálisan is adaptálja az angolszász teoretikus eredményeket, összekapcsolva azokat a nemzeti- illetve később a kisebbségi kérdéssel kapcsolatos magyar megoldási javaslatokkal báró Eötvös József, valamint Balogh Artúr munkásságában. Alapvetően mind Eötvös, mind Balogh liberális indíttatású javaslatokat tettek. Eötvös hangsúlyosan internacionalista álláspontot képvisel, a hegeli történelemszemléletből adódó, fejlődéseszménybe vetett hitéből fakadó felelősség motiválja írásait. Felfogásában a nemzeti kérdés civilizációs kérdés. Eötvös, akárcsak a XIX. század legtöbb gondolkodója, vak volt a nacionalizmusra. A nemzeti ihletettségű törekvéseket alapjában véve múló szeszélynek tartotta és prognózisában is, mint legkevésbé valószínű eshetőséget említette. Ha a nacionalizmus életképességét illetően tévedett is, egyvalamit azonban jól látott: a nemzeti érzület fejlődésének támogatása a Monarchia felbomlását eredményezné. Éppen ezért a kollektív jogok lehetőségét kategorikusan elutasította. Balogh Artúr kezdetben szintén egyértelműen elégségesnek véli az egyéni jogok szavatolását a kulturális identitás megőrzéséhez. Szemléletében azonban cezúrát képez a nemzeti létből kisebbségi létbe kerülés mozzanata11. Másik érdeme, hogy az angol teoretikus politikai filozófia elemzésén keresztül arra is rámutat, hogy a nacionalizmus nem regionális jellegű, sajátosan Kelet-Európára jellemző jelenség: a nemzetállamok korában a másság, az idegenség kérdésének különböző árnyalatai világszerte teoretikus munkára adnak okot. Ugyanakkor azonban szem előtt kell tartani, hogy globális jellege ellenére kifejezetten partikuláris megoldásokat igényel12. Erre ismételten jó példát statuál a már említett két magyar gondolkodó és gyakorlatilag ezt a kritériumot érvényesíti Demeter Attila is az angolszász politikai elmélethez való viszonyulásában, azokra a teoretikus eredményekre koncentrálva, amelyek elősegíthetik a térségünkre jellemző, sajátosan kelet-európai nacionalizmus elméleti leképzését. E tekintetben - meglátása szerint - különösen fontos tanulságokkal szolgál a klasszikus liberális kérdés (a szabadság kérdése) körüli liberális- kommunitárius vita argumentációs bázisának vizsgálata. A kommunitáriusok a szabadság liberális értelmezését, egész pontosan a módszertani individualizmust kezdték ki. A vita elindítója Vernon Van Dyke 1977-ben megjelentetett tanulmánya volt, melyben kritikával illeti a liberális jogalkotás radikális individualizmusát felvetve a kollektív jogok problémáját, illetve a jogalanyiság kérdését. Nézete szerint az önrendelkezés joga nem jelenti az egyéni jogok felülbírálását. Álláspontja liberális megosztottságot eredményezett azok között, akik elutasították a kollektív jogok lehetőségét és azok között, akik a liberalizmussal összebékíthetőnek tartották azokat. Az előbbiek jellegzetes képviselője Chandran Kukathas, aki az egyén csoporttal szembeni természetes prioritása mellett érvel, arra hivatkozva, hogy a csoportok nem állandó és változatlan létezői az erkölcsi és politikai univerzumnak, így a liberális elmélet számára a csoportok csak annyiban lehetnek fontosak, amennyiben hozzájárulnak az egyén jólétéhez. A másik igen fontos argumentuma, hogy a kulturális közösségek nem kompakt közösségek, a tömegek és az elitek közti törésvonalat nem javallott figyelmen kívül hagyni. Demeter Attila a kollektív jogok mellett állást foglaló kommunitáriusok közül olyan szerzők argumentumait vizsgálja, mint Will Kymlicka, Avishai Margalit és Joseph Raz. Álláspontjuk meglehetősen közel áll egymáshoz a tekintetben, hogy a kollektív jogok melletti érveiket egyrészt a társadalmi-kulturális tagság önértékére alapozzák, azaz a kulturálisan kódolt választást hangsúlyozzák. Másrészt pedig Kymlicka a differenciált állampolgári egyenlőség Rawls-i követelményének a kulturális identitás védelmére való kiterjesztésében szintén elméleti megalapozási lehetőséget lát. A kollektiv jogok ilyen jellegű, liberális nacionalista megalapozása természetesen nagy port kavart. A kommunitárius állásponttal szemben a legkomolyabb ellenvetéseket Yael Tamir támasztotta. Akárcsak Sandel a "procedurális én"-re vonatkozó érvében, Tamir is a kultúra instrumentalizálását nehézményezi. Illetve rámutat még egy igen fontos körülményre a nemzeti csoportok kapcsán, mégpedig arra, hogy e kollektivák egyáltalán nem homogének, éppen ezért szerencsésebb egyéni jogként tekinteni a kultúrát. Demeter Attila szakmai érdeklődésének árnyaltságáról árulkodik, hogy elemzésében a mai magyar politikaelméleti gondolkodók által megfogalmazott kritikákra is hivatkozik. Gondolok itt például Ludassy Mária (implicite) Kymlicka ellen irányuló érveire, melyekben egyrészt a pozitív diszkrimináció többségi állampogárokat érintő következményeire figyelmeztet, másrészt pedig - és talán ez a lényegesebb meglátás - a kisebbségi kultúra csekély piaci önértéke folytán a csoportjogok támogatása melletti érvelés a kultúrát nem tekintheti eszközként, hanem csakis célként. Kiss János a kollektív jogok kapcsán meglehetős optimizmussal úgy fogalmaz : " ha a cél bonyolultabb, akkor bonyolultabb szervezetben kell gondolkodni." Ami a szerző álláspontját illeti, semmi esetre sem a felhőtlen optimizmus jellemzi e tekintetben. Véleménye szerint az emberi jogok nyelvezete nem kínál igazán jó megoldást a probléma kezelésére, különösen a miatt mert a jogi megoldás alapvetően identitásvédő megoldás, holott a probléma - és ezt már Eötvös is nagyon pontosan látta13 - a szabadság problémája, azaz politikai probléma is. A nemzetiségi kérdés abban az esetben megoldható, ha lehetővé válik a népszuverenitás elismerése a kisebbségek esetében is, vagyis "a politikai autonómia intézményesítése s ezzel párhuzamosan a nemzetállam hatalmának humanizálása. Az emberi jogok sem egyikhez, sem másikhoz nem elegendőek" vonja le a sommás következtetést. Az eddigiekben nyilvánvalóvá vált, hogy Demeter Attila a kollektív jogok liberális nacionalista megalapozásával nem ért egyet, hiszen elutasítja a csoportjogok egyéni jogokból való levezetésének teoretikus lehetőségét, azonban ezen túlmenően azt állítja, hogy liberális szerkezetű kultúrák esetében a csoportjogokból sem következik szükségszerűen az önrendelkezés követelésének legitimitása. Az autonómia szolgáltathat ugyan optimális keretet a csoportjogok gyakorlásához, de semmiképp nem szükségszerű kerete a kulturális identitás megőrzésének. Egyetlen esetben ismerhetjük el a politikai autonómia szükségszerűségét: akkor, ha a nyelvi különállásra, mint politikai különbségtényezőre hivatkozunk, mely a politikai közösség tagjait meggátolja a demokratikus tanácskozásban való részvételben. Ez a felfogás gyakorlatilag az antik-reneszánsz republikánus eszmény szabadságfelfogásával rokonítható a tekintetben, hogy a politikai tanácskozásban való részvétel szabadsága iránt támaszt követeléseket. Ez a gondolatmenet egyébként Mill klasszikus érvéből is levezethető. Mint tudjuk Mill a kormányzatról írott könyvében kihangsúlyozta, hogy a képviseleti kormányzat "…általános és szükségszerű feltétele a szabad intézményeknek, hogy a kormányzat határai s a nemzetiségek határai nagyban egybeessenek."14 Ebből az állításból két dolog következhet: az egyik, hogy a nemzetállam feladata az asszimiláció - ezt Kymlicka állapítja meg némiképp feddő éllel. A másik következmény - és ez az érdekfeszítőbb lehetőség Demeter Attila számára - az a lényeges észrevétel, hogy a politikai kommunikáció bizonyos ritualisztikus összetevőinek ismerete előfeltételezi a politikai szabadság aktualizálását. Azt azonban be kell látnunk, hogy az ehhez szükséges nyelvi képességek birtokába jutás csak keveseknek, az elitnek adatik meg. Ennek következtében a tanácskozó demokráciában (ha a nemzetállamra úgy gondolunk, mint tanácskozó demokráciára) óhatatlanul a kisebbségi politikai autonómia követelményét alapozza meg. Láthatjuk tehát, hogy a liberális nacionalistákkal szemben megfogalmazott kritikája a klasszikus liberális felfogásban gyökerezik. Ennek megfelelően a cél mindenkor a politikai szabadság, nem pedig a nyelvi identitás védelme kell hogy legyen. Ez utóbbi ugyanis egy liberális érvelésben legfennebb következmény lehet, fejtegeti a szerző. Mindezek alapján a kulturális autonómia követelménye liberális szemszögből védhetetlen, szemben a politikai autonómia lehetőségével, mely úgy tűnik, az egyetlen értelmes opció ebben a megközelítésben. Saját, republikánus ihletettségű javaslatának megalapozásakor a szerző a klasszikus liberális törekvések republikánus gyökereire figyelmeztet: a tanácskozó demokrácia elméleti kimunkálójának, Rousseau-nak szeme előtt az antik demokratikus viszonyok rehabilitálása lebegett és e törekvését adaptálta a francia forradalom. Az más kérdés, hogy eredményei közt az antik republikánus ethosz reinkarnációja helyett a nacionalizmusnak adott életet, ez azonban elméleti síkon semmit nem von le a nyelv politikai szerepe felismerésének jelentőségéből. A liberális nacionalizmus szemléletmódja úgy tűnik e felismeréssel járult hozzá az ideális államforma republikánus elméletéhez. A republikanizmus elmarasztalói vádként szokták felhozni, hogy az antik államelmélet nem ismerte a nacionalizmust, következésképpen nem is mondhat semmit róla. A könyvben kifejtettek ennek mindenképpen ellentmondani látszanak, hiszen úgy tűnik, a nacionalizmus logikája elméletileg körülírható a klasszikus eszközökkel. Demeter Attila modellje bármennyire is megvalósíthatatlannak tűnik Európára vonatkoztatva, mégsem utópisztikus. A republikánus eszmény ugyanis az amerikai társadalomban működőképesnek bizonyult, mindaddig legalábbis, amíg komolyan vették Jefferson figyelmeztetését: "Ahogy Cato minden szónoklatát a Carthago delenda est szavakkal fejezte be, úgy zárok le én is minden véleményt azzal a paranccsal: "oszd kerületekre a megyéket."15 Ez minden bizonnyal Kelet-Európa számára is megszívlelendő a tanács lehetne. Úgy tűnik e tekintetben Eötvös álláspontja is további igazolást nyer: ő mondotta, a monarchia egységét féltve, hogy a csupán nyelvi szegregációra tekintettel lévő önkormányzatiság bomlasztó hatású. A nemzeti kérdésre a megoldást nem az autonómiában látta, hanem azt a föltételes tartományi önállóságban vélte felfedezni, egy minimális államban, ahol a nemzetiségeknek van esélyük arra, hogy elismerést szerezzenek maguknak. Ezzel az elgondolással rokonszenvezik Demeter Attila is, amikor az etnopolitika rossz alternatívájának (a nemzetállam feldarabolásának logikus következménye) az elkerülésére a lehetőséget az antik patriotizmus szellemének újjáélesztésében látja. "Hogy van-e esély erre ma itt, Európa keleti felén? - szegezi önmagának a kérdést - Őszintén szólva, nem tudom." Szkepszise bizonyos mértékig indokolt, hiszen úgy tűnik az Európai Uniót övező kezdeti lelkesedés talán mégsem egyértelműen a nemzeteszmény felülírását katalizálja. Véleményében Mann nézeteit osztja, aki szerint egyelőre nem úgy tűnik, mintha a nemzetállam hatalma visszaszorulóban volna, sem pedig egy erős globális civil szféra kialakulásának kecsegtető csíráit nem látni. Sőt úgy tűnik, hogy a nacionalizmus elve érintetlen maradt a globalizáció korában is: az új identitásvédő mozgalmak a nemzetállam erősödését eredményezik, hiszen követeléseikben a saját nemzetállamtól követelnek törvényi szabályozást. Egyelőre a Kymlicka által megálmodott transznacionális identitás kialakulása, valamint a King-Kendall szerzőpáros által prognosztizált globális demokrácia kialakulása, globális civil szféra és globális szintű intézményrendszer híján... még várat magára. Mindenesetre egy dologban reménykedhetünk, vonja le az ironikus következtetést Demeter Attila: miután tudjuk, hogy a nacionalizmus művi, indukált érzés, megértettük keletkezési körülményeit és működését, megengedett abban bízni, hogy egyszer talán el fog enyészni. Ha pedig kérdés lenne, hogy ez esetben mi biztosítaná az államhoz való lojalitást, Demeter Attila, akárcsak Tocqueville a franciáknak, azt javasolja, forduljunk bátran a régi "republikánus recept"-hez, ami nem egyéb, mint a jó törvények és azok uralma. A könyv bemutatóján Demeter Attila egy tízéves gondolkodási folyamat lezárásaként összegezte ezt a munkát. Ami számára - bizonyos értelemben - lezárást jelent, az számunkra, olvasók számára mindenképp kezdetet kell hogy jelentsen, hiszen a téma elvontsága ellenére a tőle megszokott szellemességgel olyan lényeges kérdéseket boncolgat, amelyek aktualitása vitathatatlan. |
|
Felhasznált irodalom: DEMETER, Attila: A jó államtól a demokratikus államig, Komp- Press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2oo1 DEMETER, Attila: Írástudók forradalma, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2oo4 DEMETER, Attila: Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek, Pro Philosophia, Kolozsvár, 2oo5 HAYEK, Friederich A. Von: A liberális társadalmi rend alapelvei, In: Politikai Doktrínák - Szöveggyűjtemény Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem Partium Kiadó, 2004 BERLIN, Isajah: A nacionlaizmus: valaha elhanyagolták, ma hatalmas úr, In: Politikai Doktrínák - Szöveggyűjtemény Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem, Partium Kiadó, 2004 SALAT, Levente: Etnopolitika - A konfliktustól a méltányosságig, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001 Jegyzetek: |
|
1 Demeter M. Attila: Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek, Pro Philosophia, Kolozsvár, 2oo5 back 2 A jó államtól a demokratikus államig, 52-55. old. back 3 Különösen szellemes Az írástudók végzetes politikai alkalmatlanságáról szóló esszéje back 4 abszolutizmus szerepe back 5 Írástudók forradalma, 151.o. back 6 ld. bővebben az Irástudók forradalmát, illetve Republikanizmus, nacinalizmus, nemzeti kisebbségek, 37-73 old. back 7 Gondolok itt a Hayek és Berlin által is leírt jelenségre, miszerint a politika közigazgatásra való redukciójának idejét éljük. back 8 a liberális és demokratikus fogalmainak tisztázását ,egymáshoz való viszonyát ld. Hayek: A liberális társadalmi rend alapelvei c. tanulmányában back 9 ld. Erről bővebben: Salat Levente: Etnopolitika- A konfliktustól a méltányosságig, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001 back 10 erről bővebben: Berlin: A nacionalizmus: valaha elhanyagolták, ma hatalmas úr back 11 Írásait amiatt is érdemes olvasni, mivel nagyon jól megfigyelhető a nemzetről való gondolkodás merőben eltérő volta többségi, illetve kisebbségi pozícióból. Ilyen pl. a természetjoghoz való viszonyulása: míg kezdetben elutasította, addig kisebbségi létbe kerülve megjelennek gondolkodásában bizonyos természetjogi elemek. back 12 Demeter Attila maga is említi Salat Levente: Etnopolitika c. Könyvét, mely szintén e témával foglalkozik back 13 ő is megállapította már, hogy Kelet-Európában a nemzetiségi kérdés hatalmi (avagy "uralmi") kérdés, ebből kifolyólag a nemzet szabadsága aligha biztosítható egyéni avagy kollektív jogok adminisztrálása révén. back 14 Demeter Attila lábjegyzete: J.S. Mill: Considerations on Representative Government, Bobbs-Merill, Indianapolis, 1958, 23o, 233.o. back 15 Demeter Attila lábjegyzete: Idézi Hannah Arendt, in: A forradalom, 327.o (18o.old.) back |
| Vissza |