Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Bodó István |
| Értékkommunikációs problémák napjainkban - ahogy azt egy fiatal szem látja |
| Kulcsszavak: kommunikációs zavar, érték-kommunikáció, média, ízlés |
|
A Marosvásárhelyi Mentor Kiadó kiadásában jelent meg az elmúlt év végén, és 2006 március 16-án került bemutatásra Ungvári Zrinyi Imre legújabb - 152 oldalas - kötete, ami a Dialógus. Interpretáció. Interakció1 címet viseli. A kötet összesen nyolc nagy tanulmányból és egy bevezető szövegből áll. A tanulmányok tematikai szempontból nagyon sokszínűek, szó esik bennük a hermeneutikai dialógusmodellről, a vita etikájáról, erkölcsről és kommunikációról, a nyilvánosság szerepéről és a média erkölcsi szabályozásáról valamint az azonosság és a másság reprezentációiról, a társadalmi alakzatok kommunikációs sajátosságairól és a kommunikáció vállalati kultúrájáról. Ezekből is látszik, hogy a szerző nem csak a szűk szakmai keretek között boldogul, hanem olyan más területek is vonzzák, amelyekkel a filozófia közvetlen vagy áttételes kapcsolatban van. A szerző, mint ahogy azt a bemutató alkalmával is elmondta, ezekben a tanulmányokban aktuális problémákhoz próbál filozófiai szempontból hozzányúlni. A könyv az értékkommunikáció problémáit is összefoglalja, s ezáltal a különböző csoportok közötti kommunikáció szükségességet emeli ki, ami napjainkban egyre felszínesebbé és durvábbá válik, de természetesen nem veszíti szem elől a kulturális jelenségek kommunikációelméleti értelmezését sem. Azt, hogy a könyv üzenete mennyire időszerű és a tanulmányokban felvetett problémák mennyire akutak a figyelmes olvasó éppen a mai korban érezheti a leginkább, hiszen Európa-szerte választások zajlottak vagy zajlanak majd és ilyen alkalmakkor a kommunikációnak, a dialógusnak, de különösen az interpretációnak nagyon nagy szerep jut, hiszen nem mindegy, hogy a szavazópolgár hogyan interpretálja azt amit a jelöltek közölni próbálnak. Sokan sokat nyilatkoznak különböző témákban, gyakran minden hozzáértés nélkül, mások pedig reagálnak erre így vagy úgy, de minden megnyilvánulásban érezhető valami tipikus kelet-európai, ami nem határozható meg könnyen, de mindannyian érezzük, hogy van, meghatározni viszont nem tudjuk, mert benne élünk és részesei vagyunk. A könyv bevezető fejezete éppen erről a kelet-európai országokra jellemző "kommunikációs zavarnak" nevezhető állapotról nyújt körképet: "Az ezredforduló európai, főként pedig kelet-európai életérzésének egyik meghatározó vonása a kommunikációs formák, a kultúrák és nézőpontok bábeli zűrzavara, amely egyre elfogadottabbá válik ugyan, de nem jár együtt a jelentések és szándékok értelmezésében való egyetértéssel."2 Ezzel a fajsúlyos indító mondattal, amely hosszú fejtegetések témája lehetne, a szerző nagyon jól rávilágít a problémára, ugyanis ez a velejárója annak, hogy országunk és szomszédaink is diktatórikus államokból demokratikus államokká lettek. A "szokatlan" szabadság és az új lehetőségek úgy értek mindenkit, mint a sokáig sötétségben élő remete szemét a napfény: először elvakultunk tőle, majd lassan sikerült hozzászokni, de később nem tudtuk mit kezdjünk vele, s egyben magunkkal. Ez azért volt így, mert a diktatúra idején minden irányítva volt , az egyéni elgondolásnak, szabad elhatározásnak és az egyéni felelősségnek nemigen volt helye. A kommunikáció, amennyiben azt abban a korban kommunikációnak lehet nevezni, többnyire egyoldalú volt és inkább a propagandában, hangzatos, ugyanakkor semmitmondó szónoklatokban és az agitációban merült ki a hatalom részéről. Az átlagemberek magukba zárkóztak, nem kommunikáltak, mert tudták, hogy a szavak és gondolatok életveszélyesek lehetnek nem csak önmagukra, de másokra nézve is. Ezzel csak arra próbálok rávilágítani, hogy az elmúlt ötven év, amikor mindenki mindenkire gyanakodott kiölte az emberekből a másságra való nyitottságot és a "kulturális párbeszédben rejlő lehetőségek kihasználásának az igényét"3. Ezt a komoly közéleti problémát még jobban jellemzi a műben idézett Terestényi Tamás néhány sora, aki arra próbál rávilágítani, hogy "nincs érdemi párbeszéd azok között, akiknek a problémák, vagy konfliktusok megoldása, a dolgok jobbra fordítása érdekében megállapodásra kellene jutniuk, … nem tudják, esetleg nem is akarják megszólítani és megérteni egymást, kommunikációképtelen szekértáborok alakulnak ki"4. Terestényi még azt is felveti, hogy a közös ügyek megvitatása a színfalak mögött zajlik, úgy, hogy az érintettek semmilyen módon nem ellenőrizhetik azt, de ezen felül "a nyilvános kommunikáció üzenetei nem érnek célba, vagy legalábbis nem érik el a velük szándékolt hatásokat."5 Ez tehát a helyzet kommunikációs szempontból határainkon innen és túl, ez a mi szomorú örökségünk, de nem kell csüggedni, inkább tenni kell valamit azért, hogy ez az attitűd elmúljon és átvegye a helyét valami más, de nem olyasvalami, ami tőlünk idegen, hanem olyasvalami, ami csakis a mienk és csakis ránk kelet-európaiakra jellemző. Európának ezen a felén élni nem rossz, de tenni kell azért, hogy még jobb legyen és hogy büszkén vállalhassuk identitásunkat. A továbbiakban szeretnék kitérni egy olyan témára, amely a könyv olvasása során különösen felkeltette a figyelmemet és ez nem más, mint az Értékkommunikáció. A filozófiai fogalmaktól a tömegkultúráig c. tanulmányból a harmadik fejezet, amelyik Az érték-kommunikáció a mindennapokban címet viseli. Azért szeretném pontosan ezt a részt tárgyalni, mert saját meglátásom szerint manapság a médiának és általában a közéletnek nagy problémái vannak az érték-kommunikációval és talán magával az érték fogalmával is. Napjainkban, ahogy azt a szerző is megjegyzi, a mindennapi kultúra elterjedésének és felértékelődésének vagyunk tanúi. Évtizedekkel ezelőtt csak a "magaskultúra alkotásait"6 és a köréjük csoportosuló gondolatokat tekintették értékhordozónak, de manapság már tényleg nehéz elválasztani a magas és a hétköznapi kultúra értéktartományait. Ez az egész folyamat annak tudható be, hogy óriási mértékben kiszélesedett a kultúra hozzáférhetősége, köszönhetően a társadalmi és gazdasági fejlődésnek, ami már szinte mindenki számára lehetővé tette a kultúrával való érintkezést a színházlátogatás, a könyvvásárlás vagy éppen újságolvasás révén. A média olyan kulcspozícióba került ennek következtében, hogy mostanra az emberek nagy hányada szinte csak rajta keresztül éri el a "magasművészet" alkotásait és a politikai vagy más cselekvések sem függetleníthetik magukat ennek hatásaitól. A média olyan nagy hatással van a közélet minden területére, hogy nyugati fejlett demokráciákban a negyedik hatalomnak tartják az állam többi hatalmi intézményei mellett. Mivel a média ennyire erős, ezért döntő szerepe van a társadalmi értékek létrehozásában, kommunikálásában és ütköztetésében, de ugyanígy, az egyéni és közízlés alakításában is . A közízlés alakítására a média a reklámot használja fel, mint olyan közlésformát, amely "egy terméket vagy szolgáltatást értékként ajánl az emberek figyelmébe".7 Ezek így rendben is lennének és körülbelül mindannyian tudtuk, hogy a média ilyen nagy hatással van mindennapi életünkre, de nekem a legnagyobb problémám az, hogy számomra hiányzik a jelenlegi média értékközvetítő szerepe. Amit a média manapság számunkra általában nyújt az eléggé messze esik attól, amit én kulturális vagy más értéknek nevezek. A közszolgálati médiákban még van valamilyen törekvés arra, hogy értékeket közvetítsenek, de ezek a próbálkozások egy idő után elhalnak vagy csak nagyon szerencsés esetben érik meg első születésnapjukat, de többet nem biztos és aztán jön az amire a szélesebb közönség is harap. És mire harap a szélesebb közönség? Hát arra ami irányába az ízlését többek között a kereskedelmi csatornák is alakították és amit ezek értékként mutattak fel : az agresszivitás, botrány, olcsó csillogás, középszerűség, pletyka, bájos bugyutaság és persze a "valóság" és annak mindenféle ábrázolása, főleg valóság-show-k formájában. Igen ilyen "értékes" műsorokkal bombáztak és bombáznak minket nap mint nap főműsoridőben, hadd ragadjon ránk valami, falusiasan szólva. És mi faltuk és faltuk ezeket nap mint nap és azt hittük, hogy a valóság az, amikor valaki egész nap egy villában lustálkodik 11 társával, és jó volt, nem? Hogy milyen "pozitív" hatása volt ezeknek a műsoroknak a mindennapi kultúrában, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy jónéhányan megtanultunk egy-két olasz káromkodást, vagy új példaképek jelentek meg az óvodások körében. David Beckham és George Clooney helyett például a sokat mondó nevű Majka és Oki. (Nomen est omen, ehhez nem kell többet hozzáfűzni.) Számomra valami pozitív hozadéka azért mégis volt az egésznek, mégpedig az, hogy ezeknek a műsoroknak a kapcsán többet lehetett látni a közszolgálati csatornán Tamás Gáspár Miklóst és Heller Ágnest, akik ezt az egész valóságőrületet elemezték, többek között ezek a beszélgetések is hozzájárultak ahhoz, hogy elkezdtem filozófiát tanulni. De hagyjuk most a valóság-show-kat és azok mára már idollá, vagy éppen semmivé vált szereplőit és nézzük inkább azt, amivel ugyancsak rengetegszer találkozunk és ezek a hírek. A hírek területén is alakították a "jó" ízlésünket, az már biztos, a hazai és a határon túli médiát figyelve az a szomorú tapasztalatom van, hogy hír-értéke csak bizonyos dolgoknak van, mint például annak, hogy a miniszterelnök eszeveszetten táncol dolgozószobájában vagy egy újabb alvilági leszámolásnak, esetleg egy újabb botránynak valamelyik sztár házatáján és persze politikai vagdalkozásoknak. Körülbelül ennyi. Az embernek az az érzése, hogy a hírek napról napra szinte ugyan azok, csak éppen a szereplők változnak. A kulturális érték és annak propagálása valamiért ki van lúgozva a hírekből, vagy jó esetben is csak nagyon kevés hely és idő van neki szentelve. Én nem mondom persze, hogy nem kell tudjunk a miniszterelnök tevékenységeiről, vagy nem kell értesüljünk azokról a problémákról, amelyek minket érintenek, amennyiben azok valósak, de ezek mellett sajnos egy könyvbemutatónak, vagy kitűnő színészi alakításnak csak akkor van hírértéke, ha valami botrány kapcsolódik hozzá, önmagában senkit sem érdekel, nem hír! Annak érdekében, hogy ez ne "terjedjen tovább" szerintem nálunk is szükség lenne egy olyan típusú mozgalomra mint amilyen a George Gerbner által alapított Mozgalom a Kulturális Környezet Védelméért, ami - ahogy a könyv elmondja - éppen a "médiatudatosság és a kritikai médiafogyasztás"8 érdekében jött létre. Nálunk még hiányzik ez a fajta kritikai szemlélet a médiával szemben, mert mindenre vevők vagyunk és nincsenek minőségi elvárásaink, valahogy úgy vagyunk, mint a sokáig büntetésben lévő gyerek, aki a büntetés lejártával mindennek örül, amit neki ajándékként nyújtanak, függetlenül attól, hogy az ócskaság, vagy valódi érték. E sorok írója tapasztalatlanságából, vagy talán más okból lehet, hogy helyenként félreértelmezte, vagy esetleg más megvilágításba helyezte az Ungvári Zrinyi Imre által a műben felvetett problémákat, de ennek ellenére reméli, hogy valamennyire sikerül ezzel a recenzióval felkelteni az érdeklődését azoknak, akik érzékenyek az ilyesfajta problémákra. |
|
1 Ungvári Zrinyi Imre: Dialógus. Interpretáció. Interakció. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2005, 152 o. back 2 Uo. 5 o. back 3 Uo. 5 o. back 4 Uo. 5 o. back 5 Uo. 5 o. back 6 Uo. 63 o. back 7 Uo. 65 o. back 8 Uo. 64 o. back |
| Vissza |