Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Ábrám (Bakó) Noémi mesterképzős hallgató "Babeş-Bolyai" Tudományegyetem Történelem és Filozófia Kar, Filozófia Szak, Az Interkulturalitás filozófiái (Mesterképző) |
| Hagyomány az újban, új a hagyományban Esszé a hagyomány és új együttéléséről, amint az életben megmutatkozik |
| Kulcsszavak: hagyomány, megértés, alkalmazás, személyiség |
| A megértés végrehajtásmódja három lépésben valósul meg, úgy mint megértés, értelmezés és alkalmazás. Ahhoz, hogy valamit megértsünk előzetes ismeretekkel kell rendelkeznünk magáról a világról, mint befoghatatlan ismeretanyag, viszony, kapcsolat, cselekedet és működés összességéről. Ebből az óriás ismeretanyagból már eleve adott képességeink szerint csak részleteket tudunk megtanulni, operacionalizálni saját ismeretalapunk vagy tudáskincsünk számára. A megértésre csak akkor vagyunk képesek, ha az új valamely részletében legalább kapcsolódik előző ismereteink legalább egy részletéhez, vagy képesek vagyunk hozzákapcsolni, akár spekulatív módon is. A megértésnek az alapismeret anyagát nevezhetjük "egyéni hagyománynak", azaz olyan alapnak, amely megalapozza egész viszonyulásunkat a világhoz. Feltételezzük, hogy a megértés végrehajtásában csak ezzel a hagyományos tudással rendelkezünk, amelyet vagy a szocializáció folyamatában, vagy pedig az életvilág eleve adott univerzalitásából nyertünk genetikai vagy szellemi átöröklődés folytán. Viszonyulásunk a világhoz ebben az esetben sajátosan sablonszerű volna, pozitívabb kicsengésben: egyértelmű. Átöröklött vagy megtanult sémáink szerint tudnánk különbséget tenni a dolgok, jelenségek között. Természetesen ez a saját hagyomány egyénenként különbözne, különbözik. Az egyén annyira csak a saját világmegértésével volna elfoglalva, hogy nem is használna számunkra annyira mindennapi és közönséges, szinte banálisan elképzelt folyamatokat, mint gondolkodás, kapcsolatteremtés, érzelmei stabil alapokon pihennének, mert minden kiszámíthatónak tűnne vagy egyszerűen elfogadott és eltávolított ismeretlennek. Azt hiszem, hogy egyetérthetünk abban, hogy erről a szintről nem foglalkoztathat az új horizontja. Bizonyos kor után már csak a saját hagyományunkba való meddő belesüppedést élhetnénk meg. Szükségszerűen rendelkezünk, vagy inkább foglalatoskodunk a második hermeneutikai mozzanattal, az értelmezéssel. Az értelmezés már a saját hagyományunk meglépését jelenti és tartalmazza mindazon felhalmozott ismereteket és folyamatokat, viszonyrendszereket, amelyeket másokkal végzett interakciónkban szereztünk, vagy észrevétlenül, de lényegében a saját belső hagyományunk szűrőjén keresztül befogadtunk, elsajátítottunk. Ha halmazokkal ábrázolnánk a két mozzanat közötti viszonyt, akkor az előbbi bennfoglaltatik az utóbbiban. Az értelmezés megvalósítására már nem elég csak a megértés, bár alapfeltétele, hanem szükségesek új, de többé-kevésbé vagy általunk vagy pedig egy külső közeg (lehet személy, csoport, közösség) által rendszerezett attitűdök, előítéletek, sztereotípiák. Korunk kommunikációs és konfliktusmegoldó stratégiái ezen rendszerek szükségességét kérdőjelezi meg, illetve bizonyítja azok káros mivoltát, különösen interkulturális vagy multikulturális közegben. Bármennyire is tagadjuk szükségességüket, kezdeti értelmezéseink alapját mégis ezek a negatívumok képezik, segítségükkel merünk véleményt alkotni, még ha az gyakran rejtve is marad a világ számára. Alaptermészetünknél fogva mások reakcióira értelmezési igényünk van, állandó válaszokat látunk, hallunk magunk körül mindarra, amit önmagunkban viszonyítási alapul felállítottunk, vagy felállíttattak. Ha megértési ténykedésünk megrekedne ezen a szinten, még mindig távol maradnánk igazi társadalmi létünktől, mert képzeljük csak el az örök morfondírozás, értelmezés magában való állapotát! A megértés kiteljesedéséért szükséges a harmadik mozzanatot is elvégeznünk, az alkalmazást vagy applikációt. Ez a mozzanat ismét bennfoglaló viszonyban áll az előbbi kettővel, különbsége a kör struktúrájához képest az, hogy határai nem egyértelműek, illetve ideális esetben nem vonhatóak meg az egyenesben rejlő végtelen pontok sokaságával sem, mivel az alkalmazás mozzanatának teendői végtelen lehetőséget tárnak a hagyományokat ismerő, de az újra nyitott ember számára. Ebben a mozzanatban látom az új befogadásának lehetőségét, illetve a hagyomány továbbélésének értékrendbeli változtatáson keresztüli továbbvitelét. Minél körvonalazhatatlanabb az alkalmazási felület, annál nagyobb a húzó erő az értelmezés, mint közösségi hagyomány és a megértés, mint saját hagyomány kiterjesztésére, vagy továbbélésére az új, vagyis az alkalmazás tartományában. Így valósul meg a hagyomány és új kölcsönös léte, együttműködése és egyszerre kiteljesedése. A személyiség szempontjából ez az állapot vezethet el a Maslow-piramis legmagasabb fokára, az önmegvalósítási szükségletek kielégítéséhez. Közösségi szempontból segítheti a fentebb felsorolt attitűdök, előítéletek, sztereotípiák gyengítését, oly módon, hogy azok mégse sérüljenek, hanem átalakuljanak, illetve rugalmasabbá váljanak az alkalmazási kontextusnak és a benne résztvevő szereplők egyeztetett vagy közös érdekének megfelelően. E három mozzanat különléte hermeneutikailag nem is értelmezhető, hisz abban az esetben, ha már megértést hajtunk végre az értelmezés körébe is átlépünk, hisz a megértés már önmagában is sajátos értelmezési struktúrák meglétét feltételezi, és ha e kettő meghatározottságában cselekszünk, akkor alkalmazzuk is meglévő ismereteinket, gondolatainkat, viszonyulásainkat elsősorban saját magunk létéért, de társadalomba való beilleszkedésünk szükségességéből is adódóan. Természetesen vannak olyan személyek, akik szívesen deklarálják, hogy ők egyik vagy másik mozzanat képviselői, de attól kezdve, hogy általában nem élnek, vagy nem élhetnek elszigetelve a társadalom többi tagjaitól, de természetes környezetüktől még kevésbé, még ha nem is tudatosítják, megértenek, értelmeznek és alkalmaznak minden cselekedetük által és azon belül is. A hagyománynak hódolók Korántsem kell azt hinnünk, hogy ők megrekednek a megértés és értelmezés szintjén, és csöndesen, saját elefántcsont tornyukba vonulva morfondíroznak mindazon, ami belső és külső hagyományhatáraikon belül létezik. Természetesen ők is átlépnek az alkalmazás régiójába, csak erős határvonalakat húznak saját maguk és mások meggyőződései közé. A hagyománykövető, vagy pozitívabb kicsengésben hagyománytisztelő ember arra büszke, hogy sikerült egy értékrendet átvennie, megtanulnia, rögzítenie, amely biztos fogódzó és útmutató az élet nehézségei között. Ebben a hagyománykörben ő biztonságban érzi magát, tudja, hogy mihez, hogy kell viszonyulnia. Életét jól meghatározott szabályok és normák szerint igazgatja, mintegy megfelelve annak a közösségnek, amely őt erre szoktatta, és amelynek tagja is szeretne maradni, mert ott jól érzi magát, otthonosan. A hagyománytisztelő boldogtalansága akkor kezdődik, amikor saját hagyományköre foglyaként nem enged meg magának kísérleteket, netán kalandokat. Az őt valóban foglalkoztató (éppen ismeretlensége miatt izgalmas) újnak határozottan nemet mond, közben szeretné mégis megismerni, hisz benne él, kihívásként, de létfeltételként is kényszerítő hatással van rá. Ennek ellenére belső cenzúrát hajt végre, és minél gyakrabban áll elő ez a helyzet, annál többet veszít önelégült boldogságából, megelégedés fokából. Megkérdőjelezhetetlen hagyomány iránti ragaszkodásának következő nehézsége a társadalomba való folyamatos és rugalmas beilleszkedés. Először saját gyermekeit nem érti, perlekedik velük viselkedésük, életfelfogásuk, foglalatosságaik miatt. Aztán egy egész nemzedéket hajlamos elítélni a számára drasztikusan megváltozott értékrend, vagy éppen annak teljes hiánya (látszat) miatt. Először elégedetlenkedik, panaszkodik a fiatalokra, az új világra (ilyen általánosításokban), és ebben az elégedetlen állapotban válik elviselhetetlenné, esetleg kiközösítetté. Családja, barátai, munkatársai megunják állandó panaszáradatát, hisz nekik is van éppen elég gondjuk, és kerülik a társaságát. Így kerül abba az állapotba, eléggé kényszeredetten, magának is köszönhetően, hogy magányossá válik, és akkor már annyira a világra hárít minden okot, hogy valóban elefántcsont toronyba zárul. Nem marad más hátra számára, mint az elzárkózás, jobb esetben a keserves alkotás. Ilyenkor születnek a remekművek is. A hagyományfüggő ember számára keserű az a tapasztalat, hogy megváltozik a társadalom által követett értékrend. És általában nem vesz annyi fáradságot magának, hogy ő próbálja befogadni, legalább megérteni és értelmezni az újat, hanem elutasítja, mint eleve rosszat, vagy nemes egyszerűséggel nemlétezőnek nyilvánítja. Ebben a helyzetben már a hagyomány értelmét sem képes elfogadtatni azokkal, akiket ő maga sem kedvel már, nem tud hiteles lenni, ezáltal rosszat tesz a hagyomány értékközvetítésének is. Nem beszélhet a hagyomány megőrző, megtartó és erősítő erejéről semmilyen területén az életnek, mert életmódja nem teszi hitelessé azt az állítást, hogy érdemes a hagyományt követni. Tulajdonképpen legfőbb ellentmondása, hogy a maga történetiségében kialakult hagyományt le szeretné zárni az ő életének időpontjánál, megtagadva a hagyomány további alakulásának lehetőségét, és éppen ezáltali erősödését és működését az új viszonyok közepette. Így válik a hagyományhoz mereven ragaszkodó ember képtelennek ezen érték felmutatására, illetve elfogadtatására. A megértés és megértetés végrehajtásmódjai közül képtelen az alkalmazásra alternatívát nyújtani. Furcsa helyzet áll elő: az amúgy normák szerint példás életet élő hagyománytisztelő ember nem válhat példaképpé, mert nem tud az alkalmazásban segédkezni. Olyanná válik, mint egy kiállítási tárgy: csodás, különleges, de nem követhető. Ennek a bezárkózásnak is tulajdonítható tán az a jelenség, hogy ha már felnőtt korba lépő ifjaktól megkérdezzük, hogy ki a példaképük, általában nincs, vagy ha van is, olyan személy, aki vagy nagyon távol van térben vagy időben, vagy csak egy virtuális képből ismeretes az illető számára. Következtetésül elmondhatjuk, hogy a hagyományhoz, mint a múltban termelt, és ott le is zárult értékekhez viszonyuló ember egyrészt nem teljesedhet ki világismeretében, életében, boldogság élményeiben, másrészt nem közvetítheti a hagyomány értékeit, szükségességét egy új nemzedék felé. Ezáltal árt önnön felfogása alaptézisének. Pár példa a hagyománykövető szerepekre: szigorú (néha verekedős) apa, önfejű tanár, agresszív politikus, önhitt üzletember, ájtatoskodó pap, fontoskodó tisztviselő, stb. Ezen példákkal nem valamely foglalkozás vagy hivatás álságát próbálom hangsúlyozni, hanem arra hívnám fel a figyelmet, hogy ha a hagyomány múltba tekintő meghatározása győzedelmeskedik a hagyomány, mint jelenben és jövőben is alakuló folyamat meghatározása fölött, és ráadásul még intézményes keret is biztosítja e tévhit terjedését, terjesztését, akkor alakulnak ki és válnak feltűnően hamissá bizonyos szerepek az adott intézményeken belül, különösen a kívülről érkező számára. Az újnak hódolók A másik véglet az újfüggők körében keresendő. Azon személyek (és hangsúlyozom kortól függetleníthető), akik a hagyomány tanult, vagy inkább meg sem tanult, vagy helyesebben el nem fogadott értékeit tagadják, az új hódolatának szentelik életüket. Deklarálják, hogy minden hagyomány, gyökér, múltbeli tapasztalat elvetendő, csak az új változásaiban kell tudni lavírozni, illetve az újjal kell napirenden lenni, az vezet a boldoguláshoz (mintha az új csak úgy a semmiből lenne, és nem éppen a hagyomány aktualizálása vagy éppen tagadása volna). Ideig-óráig működhet is ez az attitűd, hisz úgy tűnik, hogy ezek az emberek sikeres és közkedvelt emberek. Mindig felöltik az éppen divatos ruhákat és szlogeneket, és így mindig valahol a figyelem központjában vannak. Alapproblémájuk nekik is először saját magukkal adódik. Ha megtagadom múltamat, szüleimet, neveltetésemet, történelmemet, szocializációs csoportjaimat, akkor egy idő után feltevődik a kérdés: Ki is vagyok én? És máris meginog egy alacsonyabb szintű szükséglet igény: a biztonság szükséglet. Ez az ember bármilyen magabiztosan alkalmazkodónak tűnjék is, könnyen meginog a komoly döntéshozatalban. Nincs mire építsen, amivel igazolást szerezzen saját cselekedeteire önmaga számára. Bár a két végletből indultunk, a találkozás éppen az elvonulásban, az elkeseredésben, a bezárkózásban valósul meg. A hagyománykövető elkeseredett és kiábrándult emberhez hasonlóan, őt is elbizonytalanítja az örök változás, az önmaga változásban való megfoghatatlansága, kiég, és legjobb esetben elvonul a világtól. Megértési folyamataira a spontaneitás jellemző: értem, mert ez a divat alapon. Ami új, az nekem csak jó lehet, elfogadom kritika nélkül: nézem a horrorfilmeket, a telenovellákat, vagy egyszerűen csak bambulok a televízió képernyője előtt. Hiszek a reklámokban, mindig a legtöbbet reklámozott cuccokat vásárolom, iszom a Colát, Fantat, eszem a McDonald'sban, megvásárolom a legelegánsabb cuccokat, robogóval vagy a legmárkásabb autómmal robogók végig a főtéren, netán jachtomon nyaralok, vagy Honoluluban, vállalok egy gyermeket, hogy ez az élmény se maradjon ki az életemből, internetezek, és sorolhatnám tovább az új esküdt szövetségesének kedvenc elfoglaltságait. Az értelmezés nem szükséges. Minek? Miért törjem a fejem, hogy mi mit is akar jelenteni, hisz megvannak az új sablonok, fő, hogy lazítsak, ne erőltessem magam, illetve őrizzem meg testi szépségemet és gazdagságomat, és akkor tetszetős, kiváló, sztár leszek. És mások csak olyan szinten érdekelnek, hogy csodáljanak, utánozzanak, irigyeljenek, egy ideig ez kielégít. Mondhatjuk azt is, hogy ez az ember rááll teljesen az alkalmazásra. Gond azzal van, hogy nem megalapozott, használt, történetileg kialakult ismeretanyagot, hagyományban kipróbált és jónak találtatott anyagot alkalmaz, hanem amit éppen akkor és ott mondanak neki. A megértés és értelmezés folyamatainak megtagadása miatt cselekedetei folyton értelmetlennek tűnnek, ez a felismerés akkor érik be, amikor már ő sem leli kedvét az örök bizonytalanságban, valami nyugalmasra, valami biztosra, valami értékesre, talán még értékrendre is vágyna, de már nem vállalja a tanulás folyamatát, vagy nem meri elölről kezdeni az élete építgetését. Kiég, elzüllik, vagy átsegíti magát a másvilágra. Az új hódolóinak megnyilvánulási formái: az örök túlélő, a nagy vagány, a sztár, szenzációhajhász újságíró, megalkuvó politikus, szájhős nemzeti, stb. Következtetésként, ha az új örök hódolója megáll és próbálja megérteni és értelmezni először saját életét, aztán másokét, netán a társadalmét, akkor nincsenek fogódzói, még legalább magára sem számíthat, mert az ő személye is feloldódik ebben a történetietlenségben. A határok átjárhatósága Abból az egyszerű hermeneutikai alapfeltevésből kiindulva, hogy minden történetiségében létezik legteljesebben, a hagyomány és új határainak átjárhatóságát is úgy érthetjük és valósíthatjuk meg, ha egyrészt a hagyományt nem egy elfelejtett, vagy múzeumban mutogatott tárgy formájában szemléljük, hanem, mint az új természetes előzményét, életvilágunk előzetes alakítóját, amelynek köszönhetően ilyenek vagyunk, amilyenek vagyunk, és átörökített ismeretanyagunk van arra vonatkozóan, hogy önmagunkat és a világot szemléljük, megértsük, értelmezzük és tanulságait alkalmazzuk. Másrészt az új nem egy hagyománytól független identitásként jelentkezik, hanem éppen abba gyökerezik, még akkor is, ha tagadja annak állításait, tanulságait. Éppen a tagadás által teszi értelmessé és indokolttá a hagyomány létét és működését. Az új sem jelent azonban teljes és egyértelmű tagadást, ha csak a filozófiai gondolkodók reszponzív jellegű alkotásaira is gondolunk, mindig kellett egy előző megállapítás, ahhoz, hogy azt magyarázzák, cáfolják, vagy elvessék. Így van ez a mindennapi életben is, vagy nevezzük életvilágunknak. A hagyományt szóban, még néhol tettben is megtagadhatjuk, de attól él, és működik, előjön cselekedeteinkben, gondolatainkban, értelmezéseinkben. Az új is csak attól legitimizálódik, hogy valamilyen szinten kötődik a hagyományhoz, tulajdonképpen a történetiségét viszi át az általunk jelenként vagy éppen jövőként megélt időbe. A hagyomány is halott eszközzé válik az új elfogadása és befogadása nélkül. Ha beletemetkezünk a hagyomány elmúlt történéseibe, és nem próbáljuk alkalmazni rá és általa az új kihívásait, szintén haszontalanokká válunk. Bármilyen értékes és hagyománytisztelő legyen egy személy, ha nem tudja az új kontextusba behelyezni, átalakítani és alkalmazni tapasztalatait, üzeneteit, nem tud hitelessé válni. Egyszerűbben: nem elég azt mondogatni, hogy siralmasan átalakult a régi értékrend, vagy, hogy már nincs is értékrend, hanem keresni kell az új megnyilvánulásait. Az tud történeti folyamatosságot biztosítani hagyomány és új között, valamint régi és új önmaga között, aki leépíti a kettő közötti határokat, illetve el sem tudja képzelni valamelyik komponens kizárását abból az életvilágból, amelyet ő itt és most megért, értelmez és amelyhez alkalmazkodik. Kétségtelenül feladata a filozófiai gondolkodásnak is, hogy erre a történetiségre rávilágítsanak és aktív részt vállaljanak az új értékrend mibenléte felkutatásában és felmutatásában, egyrészt a hagyomány továbbélését indokolva, másrészt az új értékalakító, vagy akár értékmegőrző szerepét nem elhanyagolva. |
| Vissza |