Eristikon

"Babeş-Bolyai" Tudományegyetem
Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat

Köllő István - Zsolt

A nacionalizmuskutatás előfeltevései

Kulcsszavak: nacionalizmuskutatás politikai filozófia, modern individuum, liberalizmus, módszer, modern állam és államépítés, becsületkánon, polgári erénykánon, az autenticitás ideálja, tudományos előfeltevések relevanciája, kulturális jogok

Bevezető

A nacionalizmuskutatásnak két nagy kérdése van: az egyik a genezisre, a másik az elterjedésre vonatkozik. Az 1970-es évek óta a nyugati akadémiai életben vezető tudományos témának számító nacionalizmus kérdésében, de akár egy részproblematikájában sem sikerült egy tudományos overlapping konszenzushoz eljutni. A fenti két alapkérdés módszertani egyetértés kérdése, de ezen túlmenően, leíró vagy tartalmi vonatkozásokban irányzatonként eltérő válaszok születnek. Két nagy irányzatcsoport létezik, az egyik a primordialista, a másik a modernista. Közöttük egyetértés van abban, hogy különbséget kell tenni régi és modern nemzet között, és a vita is ezen a ponton kezdődik köztük, mert pontosan a különbség(tevés) mikéntjében vallanak eltérő nézeteket.

Ha legfontosabb (jórészt angolszász) szerzőket tekintjük, akkor létezik egy interszubjektív, "lepárolható" konszenzus arra vonatkozóan, hogy a nemzet, mint akár a mindennapi életben is használt fogalom, egy modern társadalmi valóságot takar, egy nem előzmények nélküli, de merőben új társadalmi nagycsoportot vagy egyszerűen közösséget,¹ amelynek jellemzője, hogy átitatja a modern élet minden területét.

A továbbiakban ennek a konszenzusnak a keretén belül fogom megállapításaimat megtenni. Megállapításaim pedig a nacionalizmuskutatásban előforduló három előfeltevést fogják érinteni, amelyek jelen szöveg tematikus egységeit is képezik. Fontosnak tartom elöljáróban leszögezni, hogy a kutatás során problematizálódó három előfeltevés elemzésébe nem bocsátkozhatom, csupáncsak tematikus kommentárok keretében szeretném körbejárni őket, és bizonyos alapvető jellegzetességekre/érdekességekre felhívni a figyelmet. Tételem az, hogy egy módszertanilag kifinomult kutatás ezeket a premisszákat tudomásul veszi és csak akkor és olyan mértékben alkalmazza őket, amennyiben ezek relevánsak.

1. Az Ember és az individuum eszméje
A modernkor és modern társadalom fogalmait az egyén eszméjével is megragadhatjuk. Az egyén a társadalmi valóságban is érvényesülő ontológiai elsőbbsége a modernitás fordulatának alapja. Ezt az elsőbbséget többféleképpen is lehet értelmezni, ugyanis létezik egy kettőség az eszme és a társadalmi valóság/életvilág között. A morálfilozófia ettől el szokott tekinteni, illetve a mainstream tudományos diskurzus előszeretettel bélyegzi meg azokat, akik erre a kettőségre rámutatnak (s itt elsősorban konzervatív címke alá bekerülő szerzőkről van szó, mint például Joseph de Maistre). Az individuális Ember szubsztanciális fogalma képezi a modern kori normatív filozófia alapját, míg a leíró elemzések hajlanak egy olyan műhelydefinícióra, miszerint az egyetemes emberfogalom nem más mint az egyéni indetermináció. Eszerint a modern társadalmi berendezkedés intézményesíti az ember elválasztását a születésétől, és személyes illetve társadalmi szerepeit (identitását) a lehetséges (tehát csak a túlnyomó többség tekintetében az önmaga, vagyis az egyén) szférájába utalja. Ez utóbbi megközelítés jobban érzékelteti azt, hogy a modern társadalmak sokszínű, változásban lévő, egymást keresztező csoportok és közösségek összegei, amelyekben a régi berendezkedés bizonyos elemeinek természetes helye van.

Ez a dualitás a nacionalizmuskutatásban is jelen van: az elméleti megközelítések között gyakran találkozni statikus, merev fogalomhasználattal, ahonnan a történeti dimenzió hiányzik és a társadalmakat statikus entitásoknak tekintik. Ebben a kontextusban érdemes egy referenciapontnak számító tanulmány gondolatait végigkövetni. Charles Taylor Az elismerés politikája című, gyűjteményes kötetben megjelent tanulmánya az identitás elismerésének politikában való megjelenését és működését vizsgálja. Számunkra a tanulmány első két része érdekes. Taylor szerint az identitásról és elismerésről folytatott kortárs diskurzus azért lehet ennyire természetes számunkra, mert megtörtént egyrészt a becsületről az egyetemes és egyenlő méltóságelvre való váltás, másrészt megjelent a személyes identitás új fogalma, amely az autenticitást, az eredetiséget helyezte a középpontba. Az előbbi a méltóság, míg az utóbbi a különbözőség politikáját eredményezi, s a kettő kibékíthetetlen ellentétbe kerül egymással, amikor az egalitárius szabadsággal (procedurális norma) szemben az a vád hangzik el, hogy valójában olyan partikularizmus, amely univerzálisnak tetteti és hazudja magát, tehát nemcsak személytelenül homogenizál, hanem ezt részrehajlóan, egy domináns kultúra javára teszi.²

A normatív filozófia el tud vitázni azon, hogy kommunitárius vagy individualista előfeltevéseiktől függően a modern egyén monologikus vagy dialogikus meghatározottságú-e s hogy milyen elvi politikai problémák következnek ebből, s közben az identitásszerzés és váltás problémája, mint társadalmi jelenség elkerüli a figyelmüket, nem beszélve a többes identitásról.

Amire Taylornál érdemes felfigyelni, az énfordulat kettősége: az univerzalista és egalitárius méltóságelv egyszerre jelentkezik az önmegvalósító, immanens eredetiségelvvel, ami Herdernél áttranszponálódik a közösségre (a nemzetre) és hozzájárul annak spiritualizálódásához.³

A szociológia ehhez képest még lentebbről tekint a kérdésre, s ehhez érdemes egy német szerző munkáját segítségül hívni. Norbert Elias A nacionalizmusról című tanulmánya a német középrétegek felemelkedését és az ezzel párhuzamos nacionalizálódásukat elemzi. Kiindulópontja az, hogy megkülönbözteti a középrétegek (polgárság) és a felső rétegek (arisztokrácia) normakánonját, és az előbbit erkölcsnek, az utóbbit becsületkánonnak nevezi. A középrétegek elitjének vegytiszta felvilágosodás-kori erkölcsének bemutatásakor Schiller híres akadémiai székfoglalójára hivatkozik (Mi az egyetemes történelem és mivégre tanulmányozzuk?), amely még mentes a későbbi forradalmi erőszak okozta szkepszistől és félelemtől. A haladás korának kifejtésében a rokon értelmű kultúra/civilizáció fogalmakat használja, amelyek egy magasabb rendű társadalmi állapotot eredményező folyamatot jelölnek, amelynek további kibontakozása csak ezután következik. Ami fontos, hogy dinamikát kifejező és értéktelített fogalmakról van szó, amelyek keretében probléma nélkül kijelenti, hogy németek távoli ősei, a germánok megvetendő primitívek voltak.⁴ Ehhez kapcsolódik a kultúrtörténet, mint új történelemszemlélet megjelenése, amely elutasította a politikatörténet képviselte társadalmi rendet, és a szabadság illetve kivonulás terepét jelentette.

A középrétegek elitjének önképét ez a haladáselvű, egyetemes és kozmopolita, humanista és liberális- apolitikus értékrend határozta meg, amelynek gerince a társadalmi feltörekvéshez kapcsolódott. A német esetben adódott azonban egy dilemma: a vezető rétegek hatalomból való kiszorítása a rend felbomlásával, az alsó rétegek aktivizálódásával járhatott (a francia példa). Sajátosan két válasz született: az egyik a vezető réteggel való kiegyezés és a társadalmi hatalomból való részesedés, a másik az ellenkultúrába vonulás. Elias ezen a ponton nem tisztázza, hogy a politikai közösség új elgondolásához a két utat bejáró két alcsoport hogyan járult hozzá. Az egalitariánus, humanista és univerzalista értékekre épített közösség-elképzelés (egyenrangú egyének társulása) a modernizálódó állam területiségével és az állampolgárok pontos lehatárolásának igényével találkozott.

Végső soron itt is egy alapvető kettősség figyelhető meg: a középrétegek vágya egy kontraktuális társadalomra (lefordítva: egy nemzeti államra), amelyben ők gyakorolják a hatalmat, illetve törekvése az univerzalista erkölcs elterjesztésére, természetessé tételére a mindennapi élet szintjeivel bezárólag. Elias szavaival: "Hogy - a fölső osztályok exkluzív becsületkánonjával szemben - milyen mértékben tették bensővé az általunk erkölcsnek nevezett, egalitariánus, humanista polgári normakánont, mi sem mutatja jellemzőbben, mint hogy követelései a filozófiai vitákban [I. Kantról van szó] nemritkán általános törvényszerűségekként, már-már természeti törvényekként jelentkeztek. Más szóval a középosztálybeli gondolkodók némelyike úgy vélte, e magatartási szabályokat nem az emberek alkották, ezek a szabályok adottak voltak az embereknek, valamely metafizikus a priori által, amelyet valami öröknek és abszolút érvényűnek tekintettek, amilyen a természet, az ég, az értelem, az ösztön vagy egy belső hang."⁵ A nemzeti normakánonban ez a két tényező (Bakk Miklós szavaival: technikai [racionális-univerzalista] és történeti [partikuláris-közösségi/autenticista] képzelet) képez feszültségteli egységet, természetesen az egyes nemzetépítések sokszínű példáiban.

2. A liberális hagyomány és rétegei
Induljunk ki egy leegyszerűsítő összefüggésből: az abszolutisztikus állam elleni lázadásból megszületett liberalizmus a folytatott harc logikájából adódóan természetes módon jutott el az egyetemes individualista ember eszméjéig. De mondhatnánk ezt fordítva is: ez az eszme váltotta ki a lázadást. Marxi terminológiában ez úgy hangzik, hogy az alapnak vagy a felépítménynek van-e döntő szava a társadalmi átalakulások során? Így feltéve a kérdést egy bonyolult kölcsönhatás-rendszerhez jutunk, ahonnan már elég rudimentárisnak tűnik az előbbi kérdésfelvetés. Max Weber szociológiája pontosan ebből indul ki, hogy egy adott térben és időben a fenti kölcsönhatásrendszer szabályszerűségeit leírja.⁶ Mindazonáltal kereshetünk egy politológiai választ: ha a politika arról szól, hogy egy társadalom élete óhatatlanul olyan problémákat termel, amelyeket így vagy úgy meg kell válaszolni, s ezt leghatékonyabb és ráadásul legtermészetesebb módon a hatalom birtoklása és gyakorlása által lehetséges, akkor a liberalizmus egyénkultuszából és államkorlátozásából arra következtethetünk, hogy kialakulásban a szellemi fordulat nagyobb szerepet játszott, érvényesülésében azonban a hatalom birtoklásáért folytatott harc alakította arculatát.

A korai vagy klasszikus liberalizmus, amely a XIX. század végéig tartott, a feltörekvő középrétegek önképét és politikai elképzeléseit tükrözte. A cél az volt, a morálisan egyenértékű egyének alkotta szerződéses civil társadalom egy semleges államot működtessen, amely keretet biztosít a tisztességes versenynek, az esélyegyenlőségnek, a törvények egyetemes érvényesülésének és a szabad nyilvánosságnak.

A fenti civil társadalom, a nép (amelyre az új főhatalmat is alapozták) eredetileg a politikai közösség új, semleges típusát jelentette, de implikált egy égető kérdést: ki a nép? Vagy Henri Bergson megfogalmazásában: "amikor tételezzük, hogy a társas élet alapvető követelménye mások életét és tulajdonát tiszteletben tartani [a procedurális norma], ugyan melyik társadalomról beszélünk?"⁷ Ahhoz, hogy a nép szuverén legyen, először meg kellett határozni, hogy milyen tartalommal rendelkezik, hol lehet a határait meghúzni. E. J. Sieyes Mi a harmadik rend? című pamfletjében már így ír: "Hiszen előbbre való a nemzet, mert minden abból ered. Akarata mindig törvényes, hiszen az maga a törvény. Előtte és alatta csak a természetjog létezett."⁸ A modern politikai közösség nem minden feszültség nélkül a nemzet lett.

John Stuart Mill A képviseleti kormányzásról című alapmunkájának XVI. fejezetében (a nemzetiségről a képviseleti kormányzathoz való viszonyában) a fenti összefüggést fejti ki, korának liberális nacionalista foglalatát adva. Õ eleve nemzetről beszél, amelynek meghatározói a tagok erős szolidaritása (fokozott kooperáció), az azonos kormányzat általi vezettetés vágya és az önuralom (népszuverenitás és demokrácia) vágya, amely minimálisan önkormányzatot (politikai autonómiát) jelent. A létrehozó tényezők (származási azonosság, nyelvi és/vagy vallási közösség, földrajzi adottságok, politikai előzmények és memória) listázása után fogalmazza meg a liberális nacionalizmus alaptételét: szabad intézmények hatékony működéséhez elengedhetetlen az, hogy a politikai közösséget egyetlen nemzet alkossa, amely szolidáris önmagával és egységes közvéleményt tud létrehozni. Sőt, a nemzeti érzés megléte esetén a szabadság gyakorlása az, ha az illető közösség önkormányzatra (government by themselves), tehát külön államra vágyik.

Abban az esetben, ha több nemzetiség él egy nem- dinasztikus államon belül, természetes módon a verseny asszimilálná a gyengébb vagy kisebb nemzetiségeket. Kis János elemzésében: "Belátható, hogyan gondolhatták a liberális nacionalisták, hogy ameddig az állam nem avatkozik be a magánélet viszonyaiba, és az asszimilációt sem kényszerrel nem ösztönzi, sem kényszerrel nem akadályozza meg, addig az államnemzetnek adott politikai előnyök nem sértik a szabadság és egyenlőség elveit. Ilyen körülmények között a politikai kiváltságok nem lehetnek tartósak. Bármi legyen az előnyök és hátrányok kezdeti elosztása, az egyének szabad választásai viszonylag rövid időn belül olyan eloszláshoz vezetnek át, melyet mindenki önként elfogad, mint a maga számára legjobbat. Amiből mellesleg az is következik, hogy kellő türelem és befogadó készség esetén a nemzetállam idővel valóban egyetlen nemzet állama lesz, valamennyi polgárának nemzeti közösségévé - hisz hosszabb távon kifizetődőbb az asszimilációt választani."⁹

Ezért "Angliát inkább az a tendencia jellemezte, hogy megpróbálták egybeolvasztani a két kánont [a középosztályi humanizmust a nemzeti partikularizmussal]. Kompromisszumos válaszokat kerestek egymásnak ellentmondó követelményekre és - a jelek szerint sikerrel - igyekeztek úgy tenni, mintha a probléma nem is létezne."[kiemelés tőlem- KIZs]¹⁰

A '70-es évek alapművének számító Az igazságosság elméletében John Rawls is eleve adottnak veszi a fenti milli normát, vagyis létezik egy Sieyestól Rawlsig húzódó töretlen és domináns hagyomány, amelynek egy része elemző, és nem politikai írásokból [!] áll. Etnokulturálisan sokszínű társadalmak történeti vizsgálatánál, mint amilyen tárgyat a XIX. századi Magyarország képvisel, a mainstream liberalizmus egy alapvető referenciapont, de ugyanakkor ki is takar alapvető problémákat a látókörből. Ezt Lőrincz D. József Chandran Kukathas tanulmányáról (Vannak-e kulturális jogaink?) írott észrevételei¹¹ alapján fogom szemléltetni.

Kukathas az egyén, annak kisebbségi kulturális közössége, valamint a szélesebb társadalom közötti viszony elemzésében bizonyítani szeretné, hogy létezik olyan liberális elmélet, amely hű marad alapelveihez, tehát nem ismer el kulturális/ kollektív jogokat, és mégis igazságot szolgáltat a kulturális csoportoknak. Érvrendszere három részre bontható. 1. Az egyén morális primátusa nem jelenti azt, hogy a liberalizmus eltekintene az egyéni kulturális identitástól, csak azt, hogy a kulturális közösségekhez nem köthetők morális-politikai követelések. Kukathasnál a közösségek nem természetesek, hanem "manipuláltak", akár az állam által, akár más intézmények által, tehát változnak, s a hozzájuk adódó jogok kimerevítenék őket, tehát korlátoznák az egyént. Lőrincz felhívja a figyelmet, hogy a kultúrák változása többtényezős modell szerint működik, s igenis léteznek "természetes" folyamatok, amelyeket Kukathas elemzésében nem érint, így viszont univerzalista (liberális) tétele nem áll meg. 2. Ezeknek a közösségeknek nincs proritása az egyén fölött, hiszen csak annyiban legitimek, amennyiben a szabadon társuló egyének szükségleteinek és céljainak megfelelnek. Olyan társadalomra van szükség, ahol az egyének döntik el, hogy melyik közösség marad fenn és melyik nem.

Lőrincz ehhez három megjegyzést tesz: egyrészt a tagság egyéni racionális döntések alapján történő verbuvációja nem veszi figyelembe az erőszak, állam, nevelés (mint a normatív tudás számára nem relevánsakat), de még a kollektív emlékezet és felejtés jelenségét sem. Másrészt maga a racionális döntés egy lezáratlan vita része, tehát korántsem egyértelmű, hogy egyén csak érdekkövető állat lenne, ha társadalmi- politikai cselekvést végez. Végül az sem egyértelmű, hogy egy kultúrához csatlakozni vagy váltani társulásos vagy természetes módon történik-e, inkább leírható térben és időben létező esetek vannak, vagyis újra csak bajos egy univerzális tételt felállítani. 3. Kulturális jogok azért sem lehetségesek, mert ezek a csoportok nem homogének, vagyis a csoporton belüli kisebbségek rovására menne a kollektív jogok megadása. Lehetséges persze belső egyeztetés is, de az is előfordult már, hogy kollektív jogok nélkül is egy új elit átszervezte önnön kulturális csoportját, a liberális eszközöket is igénybe véve - így Lőrincz.¹² Amint érzékelhető, Kukathasnál is jelen van a lecsupaszított, absztrakt társulásos verseny fogalma, ami újra csak akadályt képez a teljes körű megértésben.

Így történhet meg az, hogy a nacionalizmuskutatás által elemzett társadalmi problematikák értelmezésekor a politikai filozófia korpuszából jórészt a XX. század utolsó két évtizedében született munkáktól tud segítséget kérni, mivel ezek reflektálnak elméleti szinten akár a milli normára, akár a modern politikai közösség és a egyén ontológiai/morális primátusának viszonyából fakadó problémákra. Részben ilyen szerző Kukathas is, de mi elsősorban arra az attitűdre és munkákra gondolunk, amelyeket most mi Will Kymlicka nevével jelzünk.

3. Állam és államépítés
A nacionalizmuskutatásban létezik egy másik, lepárolható interszubjektív konszenzus, amely arra vonatkozik, hogy a nemzetet, mint társadalmi jelenséget megérteni lehetetlen, helyette a nemzeti politikákat alakító elitekre és nemzeti politikákra kell figyelni, mert ezekben ragadhatók meg azok a kanonikus felfogások, amelyek végső soron intézményesülnek, és a nemzetnek, mint társadalmi jelenségnek a meghatározó keretét adják. Az ő előfeltevésük az, hogy új kutatási módszereinkkel továbbra is a politikumra figyeljünk, hiszen még mindig ez a legnagyobb társadalomszervező erő. Kántor Zoltán megfogalmazásában: "Állításom az, hogy a nemzeti identitásra összpontosítva nem jutunk messzire az elemzésben. Nézetem szerint csupán azokat az intézményeket vizsgálhatjuk, amelyek befolyásolják a nemzeti identitást. Ezek az intézmények teremtik meg, alakítják azt a kollektív nemzeti identitást, amely mobilizálható az elit által megfogalmazott célok elérése érdekében. A nemzeti kisebbségek esetében a legfontosabb identitást alakító intézmények az állam és az etnikai párt. Ezek az intézmények infrastrukturális hatalmukra támaszkodva formálják a nemzeti identitást."¹³

A hatalom gyakorlásának eszközét jelentő állam modernizációja tág értelemben a középkor dinasztikus államaival kezdődik, és a központosított, független illetve szuverén (a főhatalmat birtokló) nemzetállamba torkollik, mint olyan általános modell, amelynek elérése történetileg minden politikai társadalom törekedett.¹⁴

Ennek a több évszázados folyamatnak (amely a XIX. század végén felgyorsult) paradox eredménye az, hogy a kortárs liberális demokráciákban az államnak nagyobb befolyása van az egyének életére, mint a történelemben bármikor. Ez azonban nem despotikus, hanem infrastrukturális hatalom. Michael Mann frappánsan ezt úgy szemlélteti, hogy az ókor despotikus társadalmaiban az uralkodó megölethetett bárkit, ehhez azonban tudnia kellett, hogy kit ölessen meg, míg a kortárs liberális állam megközelítőleg pontosan rendelkezik ezekkel az információkkal, amelyekhez korlátozott despotikus és kiterjedt infrastrukturális kompetenciák társulnak.¹⁵ Ebből következik az állam aktív szerepe: "Területiségének megerősödésével az állam nagy társadalmi változásokat idézhet elo, melyek nélkül nem történnének meg. Aktív jellegének fontossága arányos infrastrukturális hatalmával: ennek növekedésével nő a társadalmi viszonyok területisége. Így, akkor is masszív, államilag irányított infrastrukturális átrendeződés következhet be, ha a civil társadalmi csoportok sikeresen ellene szegülnek az állam despotizmusra törő kísérleteinek."¹⁶

Ez egy teljesen más perspektíva, ha melléhelyezzük a minimális és semleges állam liberális modelljét és kérdéseket vet fel az egyének a modern politikai társadalomba való integrációjával kapcsolatban is. Nem valószínű, hogy először liberálissá válnak (morális jogalannyá), és csak utána politikaivá. A nacionalizmus vonatkozásában ez úgy jelenik meg, hogy az értelmiségi elitek többsége először akar nacionalizálni, és csak utána liberalizálni, merthogy a szabadság elvesztése lehetőséget ad a túlélésre, a nemzetiség elvesztése (itt kulturális halálra kell gondolni¹⁷) már nem. Egyértelmű, hogy itt az individuum már rég más szerepet játszik, mint amilyet a felvilágosodás értelmiségi elitje adott neki (és itt I. Kant a legjobb példa).

Konklúziók: normatív tudás a leíró elemzés ellenében
A fenti tematikus áttekintés alapvetően a modern egyén és közösség kapcsolatának megragadásában használatos (általam kiragadott) alapfogalmakat járta körül. A modern egyénhez, a liberalizmushoz, mint ideológia és társadalmi program (amely a társadalmi rendben intézményesül) illetve az államhoz kapcsolódó különböző előfeltevésekkel élnek a kutatások során. A nacionalizmuskutatás elméleti és leíró szinten egyszerre folyik, s előfeltevéseinek tisztázásakor úgy a politikai filozófia, mint a szociológia és egyéb társadalom- és bölcsésztudományok is segítségére lehetnek. De, habár teljes egészben nem tudunk egyetérteni Lőrincz D. József következő megállapításával: "a morálfilozófiának, ha maradandót is és nemcsak univerzálisat akar mondani, akkor más kutatási területek, diszciplínák eredményeire is figyelnie kellene. Hogy például a történelemnek, az antropológiának, a szociológiának, az elemző-leíró szemléletnek mennyi figyelmet kell szentelnie - még a kutatás előfeltevéseinek tisztázásakor is - a morálfilozófia eredményeire, az már kérdéses."¹⁸, de a következtetésünk hasonlít hozzá: a normatív tudás csak esetenként és korlátozottan járulhat hozzá a nacionalizmuskutatás alapfogalmainak tisztázásához, míg a leíró, elemző tudás éppen ellenkezőleg, esetenként a kutatási probléma megtalálásában is segíthet.

Jegyzetek

1 Közösség, és nem csak kollektívum (a román nyelvben ez szépen elválik, amikor a magyar munkaközösségre colectiv de muncă-t mondanak, utalva arra, hogy egy külsőleg létrejött embercsoportról van szó, amely esetleg közösséggé válhat, míg a magyar szóhasználatban több jelentés csatlakozik több hangalakhoz). back
2 Charles Taylor: Az elismerés politikája. In Feischmidt Mária szerk.: Multikulturalizmus back
3 Sőt, mit több, a politikai nemzet/kulturális nemzet dichotómiát is idekapcsolhatjuk, amennyiben inkább ugyanazon közösség több arcáról van szó, mint valódi, minőségi különbségtételről. back
4 A nemzeti diskurzusban, a közösség spirituális elképzeléséből adódóan ez teljesen átfordul, és a fenti kijelentés pedig szinte árulásnak számít. back
5 Norbert Elias: A nacionalizmusról. In Uő. A németekről. Helikon, Budapest, 2002. 127. o. back
6 A legismertebb elemzésében, A protestáns etika és a kapitalizmus szellemében világosan leszögezi, hogy ezúttal a kölcsönhatásrendszer egyik, felépítményi oldalát vizsgálja, de ez nem jelenti azt, hogy a kapitalizmus elterjedésében nem játszottak volna szerepet egyéb szubjektív és objektív-anyagi tényezők. back
7 Henri Bergson: Az erkölcs és a vallás két forrása. Szent István Társulat, Budapest, 2002. 43. o. idézi Elias, I.m., 141. o. back
8 Idézi Elias, I.m., 131. o.back
9 Kis János: Az állam semlegessége. Atlansztisz, Budapest, 1997, 149. o. idézi Salat Levente, Etnopolitika. Mentor, Marosvásárhely, 1999. back
10 Elias, I.m., 148. o.back
11 Vö. Lőrincz D. József: Mire jó a nacionalizmuskutatás? In Regió. 1996/1, VII. évf., 191-196. o. back
12 Ez utóbbihoz az eredeti kommentárból: "Kukathas elismeri, hogy a belső konfliktusok alakulhatnak az illető közösség normái szerint is: a problémák ott fogalmazódnak meg és ott keresik a megoldásukat. A szélesebb társadalomnak pedig nincs joga kívülről beleavatkozni a kisebbség belügyeibe. Ez a harmadik pont - amely szerintünk a legkomolyabb - szintén pontosításokra szorul. Tulajdonképpen nem (vagy nemcsak) az a fontos, hogy a megkülönböztető jegyek változnak, hanem az, hogy a különböző elitcsoportok (szimbolikus) harcában a hozzájuk fűződő értelmezési keret alakul át: új helyzetértelmezések, rövid- és középtávú célok, eszközök stb. jelennek meg." Lőrincz, I.m., 196. o.back
13 Kántor Zoltán: A nemzeti identitást formáló intézményrendszerek, In Fedinec Csilla szerk.: Társadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2002. back
14 Ennek következményeiről lásd Salat Levente: I.m., bevezető és I. fejezet. back
15 Vö. Michael Mann: Az állam autonóm hatalmának eredete, mechanizmusai és következményei. In Regio. 2001/4, XII. évf., 3-33. o és Uő., The Sources of Social Power. I-III., Cambridge, Cambridge UP, 1987.back
16 Michael Mann: Az állam autonóm hatalmának eredete. 29.o. back
17 Erről Tevesz Lászlónál így olvashatunk: "Amikor a tulajdonképpen kultúrnemzeti szemlélet és az abból fakadó (pontos megfogalmazásban: magyarságra vonatkozó) program Kölcseytől és Kossuthtól Mocsáryn és Keményen több ágon (Szekfűn és Némethen) át Illyésig és Csoóriig ívelő jelenlétéről beszélünk, nem szerves folytonosságot, hanem lazább vagy szorosabb kapcsolatot, tudatosan vállalt vagy nem tudatosodott szemléleti rokonságot feltételezünk. [...] A közös alapmotívum egy herderiánus előfeltevés az egyén szociokulturális beágyazottságára és a nemzet kultúrában kifejeződő, továbbörökíthető spirituális mibenlétére vonatkozóan; valamint a nemzethalál veszélye: a magas kultúra bázis nélkül maradásának, föloldódásának vagy szubkultúrává süllyedésének lehetősége.", "Alkotmányosság és nemzetiség" - Politikai és kulturális közösség a liberális politikai gondolkodásban 1841-1868. szakdolgozat, ELTE, Budapest, 2005 back
18 Lőrincz D., I.m., 196. o. back

Könyvészet

KÁNTOR Zoltán: A nemzeti identitást formáló intézményrendszerek. In Fedinec Csilla szerk.: Társadalmi önismeret és nemzeti önazonosság Közép-Európában. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2002.
TAYLOR, Charles: Az elismerés politikája. In Feischmidt Mária szerk.: Multikulturalizmus.
ELIAS, Norbert: A nacionalizmusról. In Uő. A németekről. Helikon, Budapest, 2002.
MANN, Michael: Az állam autonóm hatalmának eredete, mechanizmusai és következményei. In Regio, 2001/4, XII. évf., 3-33. o.
SALAT Levente: Etnopolitika. Mentor, Marosvásárhely, 1999.
LÕRINCZ D. József: Mire jó a nacionalizmuskutatás? In Regió, 1996/1, VII. évf., 191-196. o.
KIS János: Az állam semlegessége. Atlantisz, Budapest, 1997.
MILL, John Stuart: Considerations on Representative Government.
TEVESZ László: "Alkotmányosság és nemzetiség" - Politikai és kulturális közösség a liberális politikai gondolkodásban 1841-1868. szakdolgozat, ELTE, Budapest, 2005.
BERGSON, Henri: Az erkölcs és a vallás két forrása. Szent István Társulat, Budapest, 2002.

Vissza