Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Barta Mónika |
| Diskurzusközpontú politikai valóság |
| Kulcsszavak: politikai tudás, diszkurzív politológia, diskurzuselemzés, konstrukciók, hermeneutika, paradigmaváltása társadalomtudományokban, nyelvi-diszkurzív valóság. |
Dolgozatom tárgya a politikai tudás diszkurzív természetének, és a politikát szövegvalóságként megközelítő szemléletmódnak a felvázolása, illetve filozófiai-hermeneutikai jellegének megvilágítása. Dolgozatom azon minimális igény jegyében íródott, mely a diszkurzív politológia elméleti hátterének kitapogatását célozta meg. Egy rövid felvezető után azon tudományos közeg bemutatását kísérelem meg, melyben lehetségessé vált a politikaelemzésnek egy olyan iránya, mely a diskurzus, a szöveg, a beszéd primátusát hangsúlyozza az intézményi, hatalmi struktúrák vizsgálatával szemben. Ezek után röviden beszélek a diskurzuselemzés hermeneutikai jellegéről, illetve konstruktivista meghatározottságáról. Végül arra kérdezek rá, hogy bír-e bármiféle megkülönböztető attribútummal azon szemléletekhez képest, melyek égisze alatt megszületett. A modern demokráciákban megszűnik a politikának egy rögzített, kötött struktúrákba ágyazott entitásként való percepciója. A politika világa folyamatosan újraírja magát (itt nem egy öngeneráló, hanem egy generált folyamatra gondolok; nem maguktól íródnak át a jelentések, hanem jelentésadó, -fenntartó, módosító, és főleg értelmezői aktusok révén), a helyzetek nem rendelkeznek egy előre meghatározhatósággal, sem a bennük résztvevő szereplőket, sem a bennük felmerülő témákat illetően. A politikai tudást az esetleges diskurzusok hordozzák. A politika valósága a jelentések, értelmek folyton változó hálózatában születik meg, mely elsősorban a diszkurzív gyakorlat által válik lehetségessé. A diskurzusok sajátos konstrukciókat hoznak létre, ez képezi a politika világát. A politikát jelentéses valóságként megérteni igyekvő törekvések alapvetően hermeneutikai jellegűek. Ezen megértési kísérletek nem érvényes magyarázatok gyártására vállalkoznak, nem jobban, hanem másként igyekszenek megérteni tárgyukat. Szem előtt tartják, hogy ami adódik, másként is adódhat. A diszkurzív politológiában az ismeretek nem kumulálódnak, hanem gazdagodnak, nem beteljesednek, hanem ki-teljesednek. Ahogyan a gadameri hermeneutika arra kíváncsi, hogy mi a társadalom nyelvi történésként, a diszkurzív politikai szemlélet arra kíváncsi, hogy milyen maga a politika diskurzusként. Ennek vonatkozásában felvetődik egy másik megkerülhetetlen kérdés, éspedig, hogy lehet-e magáról a politikáról, a politika egészéről diszkurzív valóságként beszélni, vagy csupán diszkurzív jelenségek vannak, melyek besorolódnak a politika világába, tehát léteznek-e diskurzus előtti struktúrák, melyek mintegy objektív valóságukban és egyértelműségükben állnak szemben a szubjektummal, mint tőle teljesen különálló entitások? Kontextus A diskurzuskérdés eszmetörténeti hátterének, a társadalomtudományokban elfoglalt helyének és jelentőségének áttekintését Szabó Márton írásaira alapozom, elsősorban A diszkurzív politikatudomány alapjai című művére, mely a politika jelentéses valóságát vizsgálja, akárcsak Szabó Márton egész munkássága. Részletes és átfogó leírásra nem vállalkozom, csupán a 20. század jelentősebb társadalomtudósainak hozzájárulását vázolom a szöveg-, diskurzusalapú társadalomtudomány, illetve ezzel szorosan összefüggő a politikára is vonatkozó posztmodern megközelítés kialakításában. A 19. század társadalomtudományi konstellációjának elmozdulása képezte azt a terepet, amelyben a diskurzus, mint olyan középpontba kerülhetett, és a diskurzuselemzés diszciplínaalkotó igényekkel felléphetett. Mindez a 20. század közepén, illetve végén. Társadalomtudósok helyezkednek szembe a 19. századot meghatározó pozitivista tudományos felfogással, a „társadalomfizikai ábrándokkal” (Geertz 1994b: 270) . Ilyen ábránd többek között a tények, adatok szubjektív értelmezéstől való megtisztítottsága, ezáltal képezvén a tudományos kutatás alapjait. Geertz jut azon felismerésre, mely szerint az, amit adatnak nevezünk, valójában nem egyéb, mint a mi konstrukciónk más emberek konstrukciójáról. Mindez pregnánsan rányomta bélyegét a társadalomtudományos vizsgálódás alakulására. Az episztemikus egység, mely a 19. század valamennyi tudományos munkáját meghatározta, szétesett, de legalábbis radikálisan megkérdőjeleződött. „A dolgokat materiális, redukcionista tudás segítségével” igyekeztek „megközelíteni, meghódítani és irányítani.” Az ismeretelmélet fő, és valójában egyetlen kérdését a bizonyosság kérdése képezte. Viszont „a newtoni fizika mechanikai meglátásai nem adtak kielégítő válaszokat a 20. század kérdéseire. A humán tudományokat nem lehetett a fizikai tudománymodellbe beszorítani, és nem sikerült egy közös ismeretelméletben egyesülniük. A tapasztalat megbízhatóságát aláásták az észleléssel, az elmével, a kultúrával és a nyelvvel kapcsolatos vizsgálatok” A diskurzus vizsgálata nyelvfilozófiai ihletek hatására került a társadalomtudományok érdeklődési övezetébe. John Austin brit analitikus filozófus 1955-ben tartott harvardi előadásaiban bemutatta, hogy „bizonyos kijelentések már önmagukban is cselekvések: ezzel vált egyértelművé a nyelv és a beszéd elkülönülése, pontosabban az a felfogás , amely szerint a beszéd (kommunikáció, diskurzus, konverzáció, dialógus stb.) sajátos törvényszerűségekkel rendelkező , önálló társadalmi fenomén, amely nem vezethető le sem a nyelv struktúráiból, sem az egyén pszichés állapotaiból, sem a társadalom szociológiai jellemzőiből.” Clifford Geertz 1983-ban arról ír, hogy ma már „a társadalmat nem annyira kifinomult gépezetnek vagy egyfajta szervezetnek tekintjük, mint inkább egy komoly játéknak, utcai drámának, vagy viselkedéstani szövegnek” (Geertz 1994b: 272) A társadalmi jelenségek értelmezésének alapja a társadalom szövegszerű állapota. „ő itt a társadalmi valóság egyetemesen szövegszerű állapotáról és egy általános értelemfejtő praxisról mint tudományos tevékenységről beszél. Úgy véli, hogy a mindenkori aktuális társadalom is jelentéses valóság, amely szimbólumok és szövegek révén egzisztál.” Láthatjuk, hogy itt a szöveg merőben más jelentéssel kezd bírni, mint korábban, és ez nem csupán Geertznél figyelhető meg. A szöveg hagyományos fogalmának újraértelmezése Paul Ricoeur munkásságában is hangsúlyosan megjelenik. Ricoeur 1978-ban kiadott tanulmányának „A szöveg mint modell”-nek központi kérdése, hogy a szöveg miként lehetne alapja társadalomtudományi elemzéseknek is. Legalább ennyire fontos kérdés, hogy mi a cselekvés szövegként. Nyilván, a politikatudomány sem maradt mentes a társadalomtudományokban bekövetkezett paradigmaváltástól. Carl Schmitt az elsők egyike, aki észrevételezi, hogy „a politika nyelvi-diszkurzív jelenségként áll előttünk, folyamatai definíciók nyomán alakulnak ki, és a társadalom tagjai azt tekintik politikának, amit egy kommunikációs vagy diszkurzív eljárás során politikaivá akarnak és tudnak tenni. Schmitt szerint mindez nemcsak teoretikus belátás, hanem „empirikus realitás” is.” Schmitt egy igen fontos tényezőre irányítja rá a figyelmet: az állam, a politika, és a társadalom határai összemosódtak. Ezek után feltehető a kérdés, hogy mi fogja betölteni a keletkezett hiányt, ami az állam és a politika közti kvázi egyenlőségjel felszámolása nyomán következett be. Egy képlékeny viszonyrendszer alakult ki az említett entitások közt, ahol a hatáskörök egymásba nyúlnak. Nyilván, hogy ez idáig sem volt éles elhatárolódás, viszont az állam és a politika azonossága nem képezte vita tárgyát. A struktúra ilyetén megbomlásával, jogot nyer a kérdés, hogy mi a politikai, és ezen a ponton a mi a politika relevanciáját veszíti, hisz azonosíthatatlanná válik. Harold Lasswell a politika pszichológiai és nyelvi vizsgálatának kezdeményezője, „a hatalom és a döntési státus elérésében látta a politikai beszéd sajátosságát.” Murray Edelman a politika szimbolikus dimenziójával foglalkozik (1960-as évek), odáig menvén, hogy a politikának már nem marad eleme, melynek ne tulajdonítana szimbolikus erőt. Egy tér, legyen az a bírósági tárgyalóterem, egy törvény, egy döntés, egy szavazás, mind-mind jelentéssel felruházott, és valamennyi szimbolikus funkciót tölt be, eltérőt attól, amit az emberek általában tulajdonítanak neki. Michael Oakeshottnál a politikai diskurzusnak meghatározó szerepe van a politikai valóság megformálásában. „Amikor azt írja, hogy a politika háromnegyed része szöveg, és minden politikai létezőt egy értelmező tevékenység tart életben, világossá teszi, hogy a politikai valóság nyelvi formában létező értelemkonstrukció.” „A politológia főárama intézményeket és szervezeteket tanulmányozott, eseménytörténeteket vizsgált, szinguláris véleményeket aggregált közvéleménnyé, és a hatalom „lényegét” kutatta. Mindenekelőtt pedig hiányzott belőle a nyelvi reflexivitás, azaz nem kérdezett rá a politikai problémák tematizálásának (…) jelentésfeltételeire.” A '90-es évek elején azonban tömegesen jelentek meg politológusok, akik merőben másképp próbálták megközelíteni a politikát, szembehelyezkedtek a politológia, és egyáltalán a társadalomtudományok bevett szemléletmódjával, kutatási módszertanával, és új vizsgálatokat kezdeményeztek. Ezen politológusok főleg az ECPR (European Consortium for Political Research) köré szerveződtek. Innentől kezdve számolhatunk a diskurzuselemzés intézményesítésével (Egyesült Királyság, Dánia, Svájc, Hollandia). Szakszemináriumokat, konferenciákat tartanak, vitasorozatot indítanak. „… a szervezkedők tevékenysége nyomán a politikai valóság posztmodern szemlélete és a politikai diskurzusok szisztematikus elemzése a politológia integráns részévé kezd válni.” Mielőtt áttérnék a hermeneutika diszkurzív politológiára gyakorolt hatásának elemzésére, összegezném a társadalomtudományos paradigmaváltás köré szerveződött alapfogalmak értelemmódosulásait. A nyelv, a szöveg, a társadalom, a politika olyan jelentéstartalommal kezdenek el bírni, mely általában véve átformálta a valóságról alkotott felfogásokat. Ebben az új értelemmezőben a nyelv már nem a valóság leképezése, avagy tükre, mely megmutatja nekünk, hogy mi van. A valóság magában a nyelvben konstituálódik, pontosabban a beszédben, a beszéd által, és legfeljebb kölcsön-, de nem kauzális, avagy vertikális viszonyokról beszélhetünk. „… a beszéd (…) sajátos törvényszerűségekkel rendelkező, önálló társadalmi fenomén, amely nem vezethető le sem a nyelv struktúráiból, sem az egyén pszichés állapotaiból, sem a társadalom szociológiai jellemzőiből.” A szöveg hagyományos értelme nem is, hogy megváltozik, hanem inkább kiterjed. Olyannyira, hogy a szövegre, nemcsak mint cselekvésre tekintenek, hanem magára a társdalom egészére is, mint egy szövegszerű állapotra. Ebben a kontextusban mind a szöveg, mind a cselekvés extenziójáról beszélhetünk. A társadalom és a politika valóságfelfogása is jelentősen módosul, de egyáltalán a valóság, mint olyan más megvilágításba kerül. Mind a társadalmi, mind a politikai valóság értelemkonstrukció, nyelvi-diszkurzív valóság, nem pedig egy tőlünk különálló, és tőlünk független objektiváció, mely a nyelv által képeződik le számunkra. A leképeződés aktusa mint olyan, gyökereiben megkérdőjeleződik. És nyilván, ezzel összefüggésben az objektum-szubjektum kettősségétől való eltávolodás is megtörténik. „A beszédként felfogott tudás (…) gyökeres szakítás az uralkodó szubjektumfilozófiai felfogással” A politológiában az új szemléletet elsősorban Tarell Carver, a bristoli egyetem politikaelmélettel foglalkozó kutatója próbálja koncipiálni, de más neveket is említhetünk, mint Matti Hyvärinen, Josef Bleicher, Jacob Torfing és Kari Palonen. „A koncepció sarokpontja az a felfogás, hogy a filozófiában lezajlott nyelvi fordulat után komoly kutató nem gondolhatja azt, hogy a nyelv átlátszó ablak, amelyen át minden további nélkül a (politikai) valóságot pillanthatjuk meg, persze ha betartjuk a helyes ismeretszerzés szabályait. (…) A politikai diskurzuselemzés (…) éppen ennek a filozófiai és tudományszemléleti paradigmaváltásnak az eredményeképpen alakult ki.” Hermeneutikai jelleg Az eddigiek nyomán elmondható, hogy a politikai diskurzuselemzés egyrészt hermeneutikai jellegű, másrészt pedig a konstruktivista szemlélet által meghatározott. Hermeneutikai kérdésekbe mélyebben nem mennék bele, hisz ezek mindannyiunk számára többé-kevésbé ismeretesek. Ami a diskurzuselemzés szempontjából fontos, az elsősorban a szellemisége, az a beállítódás, kutatói attitűd, vagy nevezzük szemléletnek, amit a hermeneutikai megértés sugall. A hermeneutika, középpontjába a megértést állítja, mely a beszéd, a beszélgetés által történik meg, merthogy a megértés történés, és nem irányított folyamat. Az irányítottság hiánya a diskurzuselemző szempontjából jelentős tényező, hisz ő úgy gondolja el a politikai valóság felépítődését, mint az esetleges diskurzusok által hordozottat, ahol is az események, jelenségek, tematikák, egyáltalán a politika egésze nem egy irányított, avagy determinált folyamat következménye, hanem esetleges történés, ami viszont nem jelent totális szabadságot, mondhatni fejetlenséget. Az elemzőnek, megértőnek azt kell szem előtt tartania, hogy lehetőségek vannak; ami van, az éppen másképp is lehetne, és egy lehetőségnek egy másik lehetőség a riválisa, nem pedig a lehetetlen. Ez ugyebár teljes kiforgatása annak a rigorózus tudományosságnak, illetve módszernek, amit a férfias empirizmus és a kemény racionalizmus írt elő. „Hosszabb ideje jelen vannak azonban a tudományban olyan törekvések, amelyek nem tekintik feladatuknak sem a tények tényszerű rendezését, sem az objektív folyamatok objektiválását, sem az alapozó ideák megalapozását.” „A diszkurzív szemlélet szerint a beszélő cselekvő ember nincs kívül saját szövegein, beszédeivel együtt egy olyan valóságot alkot, amelyben alany és tárgy, objektív és szubjektív, megnevező és megnevezett összetartoznak.” Konstruktivista jelleg A társadalmi, és ezzel együtt a politikai valóság is konstrukció, mely a nyelvben, a nyelv által konstituálódik. Ebből indul ki, és erre épül fel a diskurzusközpontú politológia. Kiemelendőnek tartják a társadalmi valóság és az ember szoros összefonódásának, elválaszthatatlanságának tényét. A beszélő nem tud kívül kerülni a szövegein, illetve a valóság nem objektív, hisz a szubjektív értelemadások közepette alakul ki. Igen ám, de Berger-Luckmann óta tudjuk, hogy a közösen létrehozott értelem-, valóságkonstrukciók attól fogva kezdenek „valóságossá” válni, amikortól intézményesülnek. És tudjuk azt is, hogy ezek az intézmények egy idő után elszakadnak „létrehozójuktól”, úgymond objektiválódnak, és már sajátos törvényszerűségek szerint kezdenek működni. Az intézményesülés pedig együtt jár olyan sajátosságokkal, melyek meghatározólag hatnak az emberi viselkedésre, magatartásra. „Az intézmények továbbá, már puszta létezésüknél fogva is, úgy ellenőrzik az emberi magatartást, hogy annak előre definiált mintáit állítják fel, amelyek egy bizonyos irányba terelik a magatartást szemben számos más, elvileg lehetséges iránnyal. Fontos hangsúlyozni, hogy az intézményesedés ellenőrző jellege már akkor is megvan, mielőtt konkrét szankciók támogatnák az intézményt, illetve megvan a szankcióktól függetlenül is. […] az elsődleges társadalmi ellenőrzés már pusztán az intézmény létezésében is megnyilvánul.” Kérdés az, hogy mit tud kezdeni egy ilyen kijelentéssel a diskurzuselemző, aki már eleve kizárja a determinizmust, és igencsak széles körű szabadsággal ruházza fel mind a politikai cselekvőt, mind általában az embert. „Rendezett valóságként fogom fel a mindennapi élet valóságát. Fenoménjei előre mintákba rendezettek, mely minták minden jel szerint függetlenek attól, hogy felfogom-e őket vagy sem, viszont rákényszerítik magukat felfogóképességemre.” Ebből arra következtethetünk, hogy mégiscsak létezik valamilyen szinten az a fajta elkülönülés, melyet oly vehemensen tagadnak a diskurzusok elemzői. Viszont Berger-Luckmann is lényegesnek tartja hozzáfűzni, hogy „[…] hiába jellemzi objektivitás a társadalmi világot az emberi tapasztalásban, mégsem tesz szert ontológiai különállásra az őt létrehozó emberi tevékenységtől. […] A társadalom emberi termék. A társadalom objektív valóság. Az ember társadalmi termék.” Egyrészt, másrészt pedig az intézmények sem rendelkeznek egy eleve logikai renddel és funkcionalitással. Az intézményes rendnek a logikusság attributumát az emberi tudat tulajdonítja. „Mivel a jól szocializált egyén „tudja”, hogy társadalmi világa konzisztens egészet alkot, e „tudása” jegyében kénytelen magyarázni működését, illetve működési elégtelenségeit. Emiatt bármely társadalom megfigyelője könnyen arra a feltevésre juthat, hogy a társadalom intézményei csakugyan „annak rendje-módja szerint” funkcionálnak és integrálódnak. […] A kérdéses társadalmi világ ilyenformán a világgá (world tout court) válik. Ami magától értetődően tudásnak számít a társadalomban, egykiterjedésűvé (coextensive) válik a tudhatóval, vagy legalábbis keretet szolgáltat, amelyen belül a még nem tudott a jövőben tudottá válik.” A politikai diskurzuselemzés hangsúlyos hermeneutikai beállítódása ellenére olyan szegmensével is találkozunk, melyet kevésbé lehetne hermeneutikainak nevezni. Ez a vonulat a politika nyelvi-diszkurzív valóságát a hatalomról szóló beszédként határozza meg. Ide sorolandó Harold Laswwell, Pierre Bourdieu, Niklas Luhmann, vagy akár Michel Foucault. Szabó Márton kritikusan viszonyul ehhez az állásponthoz, „… nem azt mondom, hogy nincs szó hatalomról a politikában, sőt nagyon is szó van, de innen nézve a politikai beszéd gazdag és tagolt univerzuma meglehetősen leegyszerűsödik: jól vagy rosszul funkcionáló, pozíciót védő és támadó nézetekké laposodik.” Egy hermeneutikus beállítódás, az értelmezés, és értelmezhetőség nyitottsága felől nézve érthető is ez a kritika. A diskurzuselemzés, mint sajátos diszciplína A diskurzuselemző törekvések rendszerezését megcélzó kísérletek komoly akadályokba ütközhetnek. Első és alapvető nehézség, hogy nincs módszer, legalábbis a fogalom rigorózus értelmében. Tehát kizárt a módszer alapján való tipologizálás. Ez még nem jelenti azt, hogy egységes szempontok alapján történnek a vizsgálódások, ez csupán annyit jelent, hogy az értelmezői magatartásból kifolyólag, melynek igen fontos eleme a résztvevő szubjektum, mintegy partikuláris megközelítések, lokális hermeneutikák léteznek. Egy másik nehézséget az okozza, hogy nem sikerül olyan sajátságos jegyekkel ellátni ezt az értelmezői, vizsgálódási módozatot, mely alapján meg lehetne határozni, mint önálló diszciplínát. Inkább tűnik „alkalmazott hermeneutikának”, diszkurzív politológia névvel ellátva, mint egy sajátos és újszerű megközelítésmódnak a politika irányába. Ez önmagában nem jelentene gondot, hogyha sikerülne beazonosítani azokat az elemeket, melyek differenciálják, és lényegiségét megjelölik. Szabó Márton kijelenti, hogy a társadalomtudóst, adott esetben a politológust arról az új talajról, melyet folyamatosan kivívni igyekszik, nem az érdekli, hogyan és miért beszélnek, hanem mi maga a politika beszédként. Ez ilyen formában redundáns, mert akkor mit tesz a diskurzuselemző, mit fog elemezni, ha nem azt, ahogyan beszélnek. Lássuk a politikai diskurzuselemzőket a módszer szemléletéről: „…a társadalomtudományi kutatás egy jelentésekkel telített valóság interpretálása, egy általános szövegvalóság olvasása.”, „minden vizsgálati tárgy multidimenzionális”, „A gyakorlati igazság nem is módszer, hanem pozíció és szituáció függvénye.”, „Az interpretatív metodológia kulcskifejezése az olvasás.”, „a szavak és a szóképek , a mondatok és a narratívák nem azok, aminek látszanak. Különösképpen igaz ez a megállapítás a politikaolvasás [political reading] esetében. Ez azt jelenti, hogy meg kell különböztetni a szöveg »felszínét« [surface] annak »mélyen« fekvő struktúrájától; hogy meglehetős érzékenységgel kell vizsgálni ezt a felszínt.” (Carver-Hyvärinen 1997: 4), és rögtön utána, „A lehetőségekben rejlő perspektívák léte pedig nem egyeztethető össze a politika olyan értelmezésével, amely szerint »mélyen fekvő törvényszerűségek« húzódnak meg a »felszíni nyomok« alatt. Aki így cselekszik, az a szövegeket alulról felfelé olvassa, vagyis nem politikailag értelmezi őket.” (Carver-Hyvärinen 1997: 6). Az idézett szövegrészletekben (de nemcsak, általában gondolok a diskurzuselemző diszciplínára) egy általános irányelv meghatározódásán túl némi ellentmondásosság figyelhető meg azzal az eszmeiséggel szemben, amit a diszkurzív politológusok jelölnek ki. „A szavak nem azok, aminek látszanak” kijelentés előfeltételezi, hogy rendelkeznek a szavak egy olyan jelentéstartalommal, ami valóságos, lévén, ha valaminek van látszatja, ami nem ő, kell lenni tényleges valós-ságának is, ami már ő. És amennyiben a politika világa lehetőségekben konstituálódik, miért ne lehetne egy lehetőség a „látszat”. A diszkurzív irányzat azt nyilatkozza, hogy értelemlehetőségek vannak, és hogyha ezt komolyan is gondolja, milyen alapon jelenti ki azt, hogy valami nem olyan módon van, hisz ez már feltételez egy bizonyosságot, ami ellen viszont a diskurzuselemzők tiltakoznak. Lehetséges, hogy ez már szőrszálhasogatás, és a félreértések csupán fogalmazásbeli homályosságokból, illetve a nyelvezetből adódóak. Mert abban az esetben, amikor mélystruktúra és felszín megkülönböztetéséről kezdenek el beszélni, elkerülhetetlenül annak a tudománynak a nyelvezetével élnek, amely ellenében meghatározták magukat. Ez felvet még egy problémát, éspedig, sikerül-e ennek a posztmodern politikai szemléletnek tárgyához és megértési törekvéseihez kompatíbilis nyelvezetet kialakítania, vagy folyamatosan oda jut vissza, hogy mégiscsak van elkülönülés, a szövegeknek rendelkeznek egy értelemmel, ami viszont csak látszat, megtévesztés, és e mögött húzódik valami, ami nyilván, hogy nem az igazság, mert ez egy kényes terminus a diskurzuselemzésben, de ami kevésbé véti el a valóságot. Innen lehetne futtatni tovább a gondolatot, hogy ha a valóság nem egy különálló entitás, akkor hogyan lehet mégiscsak elvéteni, vagy eltalálni adott esetben. Ebből a megvilágításból úgy tűnik, hogy a természettudományos megközelítéstől a posztmodern társadalomtudományosat az különbözteti meg, ahogyan nekimennek a valóságnak. Visszatérve oda, hogy léteznek-e sajátos attribútumai a nyelvi-diszkurzív politológiának, némi kételyeket ébreszt azon észrevétel is, hogy ez a törekvés inkább negatív módon határozza meg magát. Hittétele elsősorban a pozitivista szellem tagadása. Ha pedig pozitív terminusokban határozódik meg, az a hermeneutika szavaival történik. Szakirodalom: 1. Geertz, Clifford: Az értelmezés hatalma. Osiris Kiadó, Budapest, 2001 (Második, javított kiadás) 2. Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer, Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Gondolat, Budapest, 1984 3. Edelman, Murray: A politika szimbolikus valósága. L'Harmattan, Budapest, 2004 4. Szabó Márton: A diszkurzív politikatudomány alapjai. L'Harmattan, Budapest, 2003 5. Szabó Márton (szerk.): Szövegvalóság, Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Scientia Humana, Budapest, 1997 6. Bourdieu, Pierre: A politikai mező. In Valóság 1987/1 7. Anderson, James: A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai. Typotex, Budapest, 2005 8. Peter L. Berger – Thomas Luckmann: A valóság társadalmi felépítése, Tudásszociológiai értekezés |
| Vissza |