Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Fejes Margit |
| Esszé a képzőművészet igazságáról |
| Kulcsszavak: műalkotás; értelmezés; megismerés; művészet és igazság; E. Munch |
| 1. Én és a műalkotás |
|
A műalkotással való szembekerülés előfeltétele a címben felvetett problémára való rákérdezése, ráfigyelés. Az vitatható, hogy e folyamat mennyire térhez kötött és az is, hogy mit értünk műalkotás alatt. Az a körülmény is problematikus lehet továbbá, amelyben a műalkotás létrejött. A műalkotással való első kontaktus az érzékekkel (de gondolkodva!) való felfogás, tapasztalás formájában történik a befogadó részéről. Csak dologként észlelnénk tehát a műalkotás által megjelenített illetve képviselt "eseményt"? Akkor azonban nem lennénk egyebek, mint egy fényképezőgép, vagyis egy többnyire külső szemlélet foglyai. Pontosan itt nyer azonban szerepet egyrészt a megismerés, másrészt a fentebb zárójelben említett "gondolkodva" is... Hiszen a puszta dologszerűségnél való tétova körbeforgás gátol az azon "túliság" olyan megragadásában amely "megismertet valami mással, felfed valami mást, és ez az allegória."1 De, továbbmenve, vajon mindenféle nevelés és előzetes "kulturális meghatározottság" nélkül szemlélünk-e egy alkotást? Mennyire vagyunk képesek elvonatkoztatni eddigi tudásunktól, életszemléletünktől az észlelés során? Egyáltalán lehetséges-e egy ilyen elvonatkoztatott szemléletmódot feltételezni, hisz saját létértésünkben történik a műalkotással való találkozás folyamata, amelynek alanyai is mi vagyunk? Ha pedig mindezt kivetítjük egy konkrét alkotásra - legyen az pl. Edward Munch: Az élet tánca c. festménye - akkor hogyan írható le a hozzá való viszonyulásunk illetve a benne rejlő igazság megragadásának és felszínrehozásának a lehetősége? |
 |
|
Látom a táncot, az eseményt és felfogom. Értem? Elvonatkoztatok: az alakok mozgásban vannak, szinte "hallani" a zenét. Megismerés? Ha igen, akkor hogyan és minek a megismerése? Közösségvállalás a táncban, ember a táncban, az ember az életben: Az élet tánca! Ez a világ és az én világom kapcsolatot teremt, dialógus jön létre, melyben én, mint meghatározott világot képező ill. abban benne levő ember tapasztalok és amely által meg is ismerek. Lényegében a létemet. Hiszen, ez a viszonyulás kétoldalú, lévén, hogy voltaképpen eleve létmegértésben vagyunk. Egyrészt a művész önnön létmódjában saját létállapotára kérdez rá. A létre kérdez rá, mely kérdezés bemutatása, felvetése, problematizálása a mű által történik. A benne lezajló kérdések formájában megfogalmazott - kérdéses! - meg-nem-értés (világ- és ön-nemértés) kivetítődik a színek, a forma, az anyag és a tartalom tagolódására, melyek a létezőre, mint világszerűre mutatnak és kérdeznek is rá. Másrészt a szemlélő saját "nem-értése" irányul az alkotásra, melyet éppen ezért próbál meg értelmezni. De vajon, a műalkotásban bemutatott világ valamilyen, a külsőség értelmében vett "valóság" vagy pedig az értelmező által megalkotott valóság? Megalkotott valóság, amelyhez hozzátartozik a művész által értelmezett és átértelmezett - immár kimondottan világszerű - valóság is? Dialógus az időben világ és világ között. Milyen feltételek mellett beszélhetünk világról és világról? Az a folyamat, amely ezeket a feltételeket tagolja: a történelem. A művészet által megteremtett világ nem a valóság egy-egy mozzanatának a láttatása annak a külsőleges "megismerése" céljából és nem is "magának" a valóságnak a bemutatása az alkotó által értelmezett és felfogott pusztán "szubjektív" módon, hanem a világnak oly módon történő résztvevő és azt gazdagító megismerése, melyet egyedül a művészet tesz lehetővé. Az alkotásban bemutatott tematika a mű része és ezáltal annak az igazságára derül fény, hogy az egyben a világ "része" is. Úgy "aránylik" a tárgy a műhöz, mint ahogy a mű a világhoz. Az ún. "tárgy" szerepe a lét bemutatásában, felvillanyozásában (de nem a puszta "tükrözésében"!) éppen annak a világhoz, a léthez való hozzátartozásának a bemutatása által történik. Ezért a művészet oly módon mutat meg, nyit fel, ahogy semmi más nem. A művésznek a mű által kivetített ill. képviselt létértelmezése találkozik - a műalkotással való szembesülésünk alkalmával szolgáltatott lehetőség szerint - minekünk az effajta igazságra irányuló "szemlélődésünkkel". Kérdés, hogy az ily módon megteremtett kapcsolatot mennyiben lehet azután "episztemológiai" minőségű viszonyoknak alárendelni? Önmagában ez a keresés/értelmezés képviseli-e annak a helyességét vagy az igazságát? Az elvétés lehetőségét mennyiben kell szem előtt tartanunk és ez milyen értelemben igényel ez nyitottságot a részünkről? És ebben a megértő-megismerő folyamatban hol a váltás a kételytől az "elfogadásba"? Vajon ez az "elfogadás" nem éppen a megértő, az értelmező önmegváltozása? A művészet által felvillantott léttér amplitúdóját mily módon fogadjuk be? Nem csak a perspektíva által szolgáltatott lehetőség érvényesítése következtében megalkotott térre gondolok, hanem arra, amelyet a dialógus teremt. És mennyire azonosulunk ezzel a mindig a lehetőségek által körbeszabott léttérrel a megismerés által, és milyen mértékben gazdagítja ez létünket? |
| 2. A művészettörténeti értelmezés, az esztétikai leírás hozzájárul-e a megismeréshez? |
|
A probléma megvizsgálása céljából maradjunk a már említett konkrét példánál: Az Élet tánca c. festménynél (Munch). Az első kérdés arra irányul, hogy mit is ábrázol a festmény? Közben "rácsodálkozunk" annak a szépségére, tehát úgymond "esztétikailag" éljük meg: gyönyörködtet. Csak az lenne azonban a funkciója a művészetnek, hogy szépsége által kiragadjon bennünket e gonddal teljes világból és "felszabadítson"? A művészet, mint megváltás.(?) Tudom, hogy közhelyszerű ez a megfogalmazás, de az ilyesmi mégis valóságos elvárásként működik a "bajos hétköznapok" világában és az az alkotás, amely ennek az elvárásnak nem felel meg az negatívként minősítődik. Vajon? "Esztétikai" értelemben rendszerint megjelöljük tehát az ábrázolás tárgyát, jelen esetben a táncot. Ezután megvizsgáljuk a kép felépítését, illetve szerkesztését. A képteret táncoló személyek alakjai töltik ki, a kép előterét három függőlegesen elhelyezett figura tagolja, a háttérben pedig elmosódott arcú összefonódott párok keringenek. Mégis az arcnélküliség révén a festmény éppenhogy önmagával szembesíti ezt a létet illetve a rá irányuló kérdezést. Rátérünk a színek elemzésére és a fény-árnyék hatás vizsgálatára. Sötét férfi és világos női alakok uralják a teret. A háttér dinamikáját ellensúlyozza az előtérben a mozdulatlanságba merevedett személyek jelenléte. Fokozatosan történik meg az "arcnyerés". Közvetlenül a háttér előtt hajlongó párossal kezdődik, majd teljes mértékben átterjed az előtérre. Ezzel egyszersmind részévé válik az időkerék forgásának. A baloldali nő gyönyörű fiatal mosolya virágillatot áraszt, karcsú teste szűziesen feszül. A középsíkban megjelenített női arc komorabbá válik, teste - akár egy érett piros alma - biztos nyugalommal "gurul." (De épphogy ezt a látszólagos nyugalmi állapotot zúzza szét a piros szín.) Ennek a síknak a jobboldali szereplője már feketében rejtett csont. Szikár alakjával harmonizál a megkeményedett, ráncos tekintet. A táncot, a mozgást az erős kontúrok megkötik. Az egész jelenet nincsen egy zárt belső térhez kötve, inkább, valahol szabadon, a domináns zöld, az ég kékje és a narancssárga alkonyat halmazába beolvasztva nyer és alkot a jelenet létteret. Utána mindezeket összesítve, a levont konklúziókat felhasználva és figyelembe véve egyéb szimbólumokat keresünk, amelyek valamilyenképpen hozzásegítenek a "látszás mögötti tartalom" megértésére. De, mit nevezünk szimbólumoknak? A dolgoknak általunk tulajdonított szimbólumértékről van-e csupán szó? Ezt köznapi nyelvhasználattal élve többnyire úgy fejezzük ki, hogy a művész azt akarja mondani, hogy… Majd - voltaképpen csak az általunk értelmezett mondanivaló hitelességének "bizonyítása" érdekében - az alkotó életéből vett epizódokat, elemeket is felhasználunk amelyeknek ráadásul még meghatározó szerepet is tulajdonítunk. Sőt olyan stílusjegyeket is beazonosítunk, amelyek szimbolikus erejük révén erősítik a "ki- nem-nyilatkoztatott " igazságot. De egyáltalán beszélhetünk-e itt igazságról? Természetesen arról a sajátos-egyedüli igazságról lenne szó, amelyet csak a művészet szolgáltathat és amely csak a művészet által létezhet. Ekkor azonban a táncot már olyan formájában ismerhetjük meg, amelyben azt más úton-módon nem lehet. Mert nem arról van szó, hogy mondjuk "tánclépéseket", "tánctípusokat" stb. ismerünk meg, hanem azt a különös világot amelybe ugyancsak kizárólag a tánc vezet el annak a művészi ábrázolása révén. És, megfordítva, amely a művészethez a tánc révén vezet el. A nyitottság itt is felmerül, annak ellenére, hogy az esetleges "tévedéseket" tompítja a megértés dialogális vagy dialógusra nyitott végrehajtása, amelynek igazságát azonban a fentebb említett szempontok szerint már nem lehet levezetni. |
| 3. A képzőművészet bír-e relevanciával az igazság megismerése szempontjából? |
|
Gondoljunk Hieronimus Bosch festményeire amelyek többsége olyan jellemtípusokat ábrázol, mint pl. a hét fő bűn (irigység, fösvénység stb.). Ezek a művész által tudatos, bizonyosan jól körvonalazódott céllal ábrázolt-megalkotott típusok. De, mi történik akkor amikor mi mint értelmezésre törekvők létrelevanciát tulajdonítunk ezeknek az alkotásoknak? A fejezetcímben megjelölt probléma felvezetéséből is kitűnik, hogy a kérdés - akárcsak maga a műalkotás - az emberre irányul, mint aki megismer és mint az, akit így megismerünk. Ezen át, persze, magára a világra is. Mindezen az ember olyan jellemvonásainak a bemutatását értjük (irigység, fösvénység), amelyek az ember önnön létállapotának a meghatározói, de ugyanakkor létterének a korlátait-határait is jelentik. A képzőművészet sajátossága az irodalomtól eltérően abban mutatkozik meg, hogy az előbbi, amikor megjelenít egy létkaraktert, akkor azt a színek és a formák segítségével próbálja érzékletessé tenni. Az irodalom pedig a leírt szó segítségével tesz nyilvánvalóvá és láttat benne mélyebbre. De, vajon végesség-e ez? Hiszen itt nem beszélhetünk műfaji korlátokról, sem előnyökről sem pedig hátrányokról, hanem inkább különbözőségekről. Mert a szín, a vonal nem "különb", hanem csak különböző a szótól. A lényeg, a csakis ezen a művészi módom és úton lehetséges és elérhető tudás (ismeret), még akkor is horizontszerűen "ugyanaz" marad, ha képzőművészeti illetve az irodalmi megjelenítés-ábrázolás a jelenségnek más és más árnyalataira utal és hozza azt a felszínre. |
|
Jegyzetek: 1 Heidegger, Martin: A műalkotás eredete Európa könyvkiadó, Bp., 1988. back |
| Felhasznált könyvészet: |
|
Hermeneutika, esztétika, irodalomelmélet. (szerk. Fehér M. István, Kulcsár Szabó Ernő) Hermeneutika és a természettudományok.(szerk. Schwendtner Tibor, Ropolyi László, Kiss Olga), Áron Kiadó, Budapest, 2001. FEHÉR M. István: József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája. Kalligram, Pozsony, 2003. GADAMER, Hans-Georg: Igazság és módszer - Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Gondolat, Bp., 1984. HEIDEGGER, Martin: A műalkotás eredete. Európa könyvkiadó, Bp., 1988. |
| Vissza |