Tőrténelem és Filozófia Kar
Filozófiai Tanszékcsoport
Eristikon - Filozófiai diákfolyóirat
| Ady Endre |
Harc és halál Élni, élni élet-tagadással, Most már így élek én: Lássuk, vajon én-e vagy a Végzet, Melyikünk a különb legény? Nem bánthat most már semmi s várom A beteljesítőt, Ki törvényt mond suhantva fölöttünk, A mindig ifjú, bölcs Időt. Odaadom magam a napoknak Szépen, szándéktalan, Élek, mert szép s mert élek. S az Isten Bús-büszkén megcsókol, ha van. |
 |
| Szerzőjének megemlítése nélkül is bizton ismerné fel e fentebbi sorok szerzőjét az olvasó. "Ő volt az, akiben teljes lett az idő", mondta róla Szerb Antal, aki pedig ismeri hátrahagyott életművét, az tudja mire gondolt. Általa következett be az a profetikus kor, amelyben ki kellett mondani azt, amit ő a "magyar ugaron" gázolva kimondott, akkor is ha nem igazán volt még kimondható, vagy pedig "vér és arany" övezte azt. E sorok között egyaránt felfedezhető a lemondás szépsége és a "szépség" lemondása a csak látszólagos, néha pedig szándéktalan de ugyanakkor szép életről. Feladván a saját szépségét, csak odaadván, mintegy carpe diem magát az életnek, hihetnénk az Istennek - aki csókkal, de bús csókkal köszönti őt - abban, hogy a magatartás nem igazán fontos, lényeges viszont az, hogy mi van e mögött, milyen a minőség, saját magunk minősége. A "Végzet" és a "beteljesítő" mintha egy és ugyanaz lenne, holott az utóbbinak megnevezésekor Ady az "Időre" gondol. Ugyan "Idő" és "Végzet" egyedüli valóságként csap le áldozatára, ennek a szinte törvényszerűségnek az elfogadása ellenére is megkérdezhetjük, ki lesz majd a "különb legény?" Szembeszállva talán saját belső minőségeinket javíthatjuk? Vagy az örökifjú Idő, a Végzet, ebből semmit sem fog észre venni? Ebben az állandó harcban nincs sem győztes, sem vesztes. |
| (Szolláth Hunor) |
| Vissza |